Pártutasításra lett szövetségi kapitány

– Várjon csak, hadd gondolkodjam – mondta Kovács Ferenc, a válogatott egykori szövetségi kapitánya és az UEFA-kupa-döntős Videoton hajdani vezetőedzője. – Ismail? Ismerősen hangzik, de inkább segítsen.
– Hórihorgas finn férfi, akiről annak idején azt írta a sportsajtó, hogy mozgása körülbelül annyira könnyed és kecses, mint Maci Lacié.
– Hát persze! Az első meccsem szövetségi kapitányként. Nem sokkal a hetvennyolcas argentínai világbajnokság után Helsinkiben léptünk pályára, és nem kis meglepetésre kikaptunk kettő egyre. Emlékszem, most már pontosan emlékszem erre az Ismailra, gólt lőtt, de azon a meccsen nem ő volt a főszereplő, sokkal inkább a kapusunk, Gujdár Sanyi, aki nagyokat hibázott.
– Miért kellett ennyire felforgatnia a válogatottat arra az Eb-selejtezőre? Jó, Argentínában kiestünk a világbajnoki csoportmeccsek után, de a Dél-Amerikában szerepelt nemzeti csapat tele volt klasszisokkal, akikről Finnországban egyszerűen lemondott.
– Na, akkor most jól figyeljen! Elmesélek magának valamit, amiről eddig nem beszéltem. Engem majdnem akaratom ellenére neveztek ki szövetségi kapitánynak. Behívattak az úgynevezett Fehér Házba, ott ültek az elvtársak, Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, aztán Kutas István, az MLSZ elnöke, s azt mondták: nézze, Kovács, maga lesz a kapitány, ha akarja, ha nem. Akkor már négy éve dolgoztam Baróti Lajos mellett pályaedzőként, így logikusnak tűnt a választás. Csakhogy mi Argentínában alaposan leszerepeltünk, és ezt most nem csak a pályán elért eredményekre értem. Az a kudarc közös bűn, a játékosoké, de legalább annyira a vezetőké is. Ott kezdődött az egész, hogy nem sokkal a vébé előtt átszervezték a válogatott programját. Így kerültünk az adidas egyik edzőtáborába, ahol műfüvön kellett futballozniuk a fiúknak, Várady Béla súlyosan meg is sérült. Aztán folytatódott a szervezési káosz azzal, hogy játszanunk kellett Londonban azzal az angol válogatottal, amely nem is jutott ki a világbajnokságra. Jól elvertek minket, kikaptunk négy egyre, de ez a meccs nem csak ezért maradt emlékezetes. Fazekas László felesége és Törőcsik András menyasszonya a tiltás ellenére a csapattal utaztak Angliába, és egy furcsa lopási ügybe keveredtek. Ilyen előzmények után érkeztünk Argentínába, ahol szinte az első nap azt olvasták a játékosok a helyi sportújságban, hogy melyik válogatott mennyi pénzt keresett a részvétellel. Tippeljen, hogy a mieink mennyit kasszíroztak.

– Talán egy vadonatúj Zsiguli árát, esetleg egy csillogó-villogó panellakásét…
– Két fillért, jól figyeljen, két fillért sem kaptak a gyerekek. Képzelheti, a mi sztárjaink közvetlenül a rajt előtt szembesültek azzal, hogy minden rivális hatalmas pénzeket kasszíroz, őket meg legjobb esetben is csak hátba veregették. Lett ebből akkora balhé, amelyet soha sem felejtek el. Ma már elmondhatom, ütésre lendültek a kezek, és egy szikra hiányzott a verekedéshez. Pedig az a válogatott igenis továbbjutási eséllyel utazott Dél-Amerikába, még akkor is, ha Argentína, Olaszország és Franciaország szerepelt a csoportunkban.
– Ezért tiltották el az amúgy is kiállított Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást?
– Pártutasításra kellett lemondanom a vébé után több remek játékosról, amolyan hallgatólagos megállapodás volt ez a politikai és a futballvezetés között. Kitudódott a botrány, és ezért az elvtársak fejeket követeltek. Hát ezért álltunk fel ilyen csapattal Finnországban. De ennek ellenére nem vallottam szégyent kapitányként, igaz, az Eb-re nem jutottunk ki, de legyőztük a szovjeteket, az NDK-t, sőt Helmuth Schön nyugatnémet szövetségi kapitány búcsúmeccsén Frankfurtban sem vallottunk szégyent, noha ez a találkozó köd miatt félbeszakadt. Mégis leváltottak, mert lefejezték az egész futballvezérkart. Akkor már Buda István államtitkár, a sporthivatal elnöke irányított, és Kutas helyett Szepesi György lett az MLSZ elnöke. Vele állapodtam meg arról, hogy lemondok. Cserébe csak annyit kértem, hogy engedjenek külföldre dolgozni. Nem így történt. Becsaptak, és egyszer csak Debrecenben találtam magam, a kispadon.
– Feri bácsi, ugye a mai napig MTK-snak vallja magát?
– Huszonhárom évet futballoztam az MTK-ban, így mindig is ehhez a klubhoz tartoztam. Még negyvenhétben fedezett fel egy Molnár nevű férfi, amikor a Kossuth Előre nevű kölyökcsapattal megnyertük a mezítlábas bajnokságot. Micsoda meccsek voltak azok! A csepeli Neményi pályán játszhattunk, szinte valamennyien futballisták szerettünk volna lenni. Nekem sikerült. Hívtak a BKV Előrébe, de aztán nem ott, hanem az MTK-ban kaptam igazolást. Attól kezdve a Hungária körúti pálya volt a második otthonom. Kétszer nyertem bajnokságot, kétszer KK-t és egyszer második helyet a KEK-ben.

– Viszont csupán egyszer, ötvenöt november tizenharmadikán szerepelhetett a válogatottban. Négy kettőre győztünk a svédek ellen a Népstadion kilencvenezer nézőjének nagy-nagy örömére, és ön csereként állt be Várhidi Pál helyett. Bármibe lefogadnám, ma is bántja az éveken át tartó mellőzöttség.
– Bánt, persze hogy bánt, de ennek is megvolt az oka. Az ötvenes években szinte lehetetlenség volt bekerülni az Aranycsapatba, ha Zakariás Jóska sérült volt, klasszisok vártak beugrásra. Szojka Ferenc, Berendi Pál, Bundzsák Dezső, Kotász Antal, hogy csak néhány nevet említsek. Aztán jött a forradalom, sok minden megváltozott, s azt hittem, előbb-utóbb megint lehetőséget kapok. Bekerültem a római olimpián szereplő válogatottba, és Vilezsál Oszkárral, a Ferencváros játékosával egész jó fedezetpárt alkottunk. Sajnos a torna elődöntőjében kikaptunk a dánoktól, és csupán harmadikok lettünk. Egészen az elődöntőig Volentik Béla irányította a csapatunkat, ám a nagy lehetőség Rómába repítette a szövetségi kapitány Baróti Lajost. A dánok ellen már ő ült a kispadon, s amikor kudarcot vallottunk, a következőt nyilatkozta: "A két fedezetpár közötti különbség döntött." Nekem se kellett több, rögvest válaszoltam egy újságírónak, és cifra káromkodások közepette megmondtam a magamét. Baróti ott állt mögöttem, s mindent hallott. Ezzel leírtam magam.
– Hiszen az imént mondta, hogy évekig együtt dolgoztak Barótival a magyar válogatottnál!
– Képzelheti, hogy nem ő választott pályaedzőnek… De szakmailag elfogadott, ez nem is vitás. Sőt nem egy alkalommal elfogadta a tanácsaimat is. Sokszor előfordult, hogy a szemébe mondtam: Lajos bácsi, ez így nem lesz jó, másként csináljuk. Nem ellenkezett.
– Mondom, hogy könyv lehetne ebből, hiszen még rengeteg fontos emlékről nem beszélgettünk. Ott van például a Vasas, ahová hetvenhétben került vezetőedzőnek. Bevallom, nap mint nap láttam önt munka közben, hiszen az ifi egy futballistájaként ott szerepelhettem Rixer Gézával, Huszárik Lászlóval és sok-sok tehetséges fiatallal együtt. Azt viszont nem értettem, hogy Illovszky Rudolftól bajnokcsapatot vett át, és az ön irányításával csak ötödik lett a Vasas.
– Önre nem emlékszem, arra viszont annál inkább, hogy a Vasas hetvenhétben, épp a Vasas-szakszervezet centenáriuma évében szerezte meg az aranyérmet. Lapozzon csak vissza, Várady Béla hány tizenegyesgólt lőtt abban a szezonban. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a Vasas nem érdemelte meg az elsőséget, de amit hetvenhétben megkaptak az angyalföldiek, azt a következő szezonban az irányításom mellett már nem. Lehettünk volna elsők, de másként alakult, arra viszont büszke vagyok, hogy Kiss Lászlót én hoztam Kaposvárról a Fáy utcába.

– És a Vidi, az a fantasztikus Videoton, amely az UEFA-kupa-menetelés nyomán egy ország kedvence lett…
– Ezt jól mondta. A jó isten sokszor mellettünk volt. Amikor Debrecenből visszatértem Fehérvárra, és átvettem azt a Vidit, amely bundameccsel maradt bent, hiszen pénzért vette a bentmaradást jelentő szombathelyi mecscset, egyetlen dolgom volt: felrázni a csapatot. Elmondtam az öltözőben, hogy uraim, ez az utolsó lehetőségük. Visszahoztam Győrből Burcsa Győzőt, és végül a harmadik helyet szereztük meg. Így indultunk az UEFA-kupában. Sokan emlékeznek rá, hogy a csehszlovák Dukla Prahával kezdtünk, és az ellenfél játékosa, bizonyos Urban ziccert rontott Fehérváron. Ez volt a rajt, továbbléptünk, Párizsban pedig leiskoláztuk a PSG-t. A franciák alighanem a mai napig emlegetik, hogy egy ismeretlen magyar csapat háromszor verte el őket, hiszen itthon kettő nullás vezetésünknél köd miatt félbeszakadt a visszavágó, de a megismételt meccsen is nyertünk egy nullára. Amikor jött a harmadik fordulóban a jugoszláv Partizan Beograd, láttam a fiúkon, hogy elképesztően idegesek. Na, mondtam magamban, ki kell találni valamit. A meccs napján odaszóltam a buszsofőrnek: "Te, Imre, tudsz szerezni szex-videokazettát?" Ô meg bólogatott, és ebéd után szépen besétáltunk a fiúkkal a Videoton kultúrházába, bezárkóztunk, és én bekapcsoltam a videót… Délután öt nullára győztünk…
– S még mindig hátravolt a Manchester United, na meg a Zseljeznicsar.
– Az angolokkal nem voltunk egy súlycsoportban, ott csak egy esélyünk volt, bekkelni kint és itthon. Tudtam, ha tizenegyesekre kerül sor, Disztl Peti kivédi a szemüket. A Manchester ívelgetett, mi meg folyton lesre állítottuk az angolokat. Tartalékosan is sikerült a bravúr, a Zseljeznicsar ellen pedig megint velünk volt a jó isten. Szarajevóban a visszavágón Csuhay Jóska három perccel a vége előtt lőtte a továbbjutást érő gólunkat. A döntőre gyakorlatilag elfogytunk, s hiába kaptunk ki itthon három nullára, Madridban azért megmutattuk, hogy mit érünk. Májer Lajos góljával nyertünk.
– Szegény Májer, milyen fiatalon ment el.
– Mindig is hipochonder ember volt. Egyszer az orvosnak írásba kellett adnia, hogy nem beteg, csak így mert pályára lépni. Aztán ő lett a mezőny legjobbja… Szörnyű, hogy már nem él.
– Ön viszont, Feri bácsi, ránézésre legalább százhúsz évig él majd.
– Elégedett vagyok az életemmel, és ezt a futballnak, na meg Erzsinek, a feleségemnek köszönhetem. Negyvenhét éve élünk együtt, mellettem volt jóban, rosszban, s akkor is fogta a kezem, amikor mások el akartak gáncsolni. Hálás vagyok neki, mellette az lehettem, aki mindig is szerettem volna lenni: futballista és edző. Ennél többet nem is akarhattam az élettől.

"Sajnos a bal térdem már játékoskoromban is rakoncátlankodott. Sokszor keserves pillanatokat éltem át, de futballozni akartam, még akkor is, ha csillagokat láttam a fájdalomtól. De jött a pillanat, amikor egyszer csak a műtőasztalon találtam magam. Szinte előttem van, ahogy az orvosok bemosakodnak, készülődnek, én meg fogtam magam, és kimásztam az ablakon. Még tíz évig futballoztam így. Ma már protézis van a térdemben…" - Kovács Ferenc egy kórházi szökésről