Szénhordás és világválogatott

– Hatvan év, csodálatos jubileum, jókívánságok. Én is ezzel kezdeném, isten éltesse, kedves Szűcs Lajos! Ám rögtön a közepébe vágnék: ön is véleményt formált csütörtökön a Fradinál kialakult helyzetről. Mielőtt a régi szép időkről beszélgetnénk, mondjon erről néhány gondolatot.
– Nem mondok. Nagyon köszönöm az érdeklődést, jólesik, hogy a Nemzeti Sportnál gondoltak rám, de a Fradinál kialakult helyzetről nem óhajtok beszélni. Albert Flórival és Rákosi Gyulával elmondtuk a véleményünket, közösen foglaltunk állást, úgyhogy én ehhez nem kívánok semmit hozzátenni. Természetesen megvan a véleményem mindenről.
– Tiszteletben tartom az álláspontját, egyébként is a hatvan év apropóján kerestem. S igaza van, legalább ilyenkor hagyjuk ki a napi harcokat, a hétköznapok csatáit. Szűcs Lajos születésnapját semmilyen belháború, ferencvárosi zűrzavar nem befolyásolhatja.
– Így van. Hatvanéves lettem, s most ezzel akarok foglalkozni, nem pedig a vélt vagy valós sérelmekkel, jóllehet számomra mindig is fontos lesz a Ferencváros.
– Mondja ezt annak ellenére, hogy Újpesten nevelkedett, és lila-fehérben kezdett futballozni. Az is ritka, ha valakiből így lesz örökös fradista.
– Valóban Újpesten nevelkedtem, a szüleimmel 1945-ben kerültünk oda, így a Megyeri úton kezdtem el futballozni. Gyerekfejjel Szusza Ferenc volt a kedvencem, és persze arról álmodoztam, hogy egyszer magam is ilyen sztár leszek. Nem sikerült. Legalábbis Újpesten nem. Amikor 1962-ben ifiválogatottként hazajöttem az UEFA-tornáról, Szűcs Gyula, a csapat edzője azt mondta: te, fiam, most nem férsz be az Újpest húszas keretébe. Apró kis pofon az élettől, de nem maradt sok időm a pityergésre, hiszen Buzánszky Jenő a Doroghoz hívott, és én boldogan mentem. Ott mutatkoztam be a Bányász színeiben az első osztályban. A Vasastól kaptunk ki a Fáy utcában öt háromra, és én jobbhátvédként az akkor balszélsőként pályára lépő Ihász Kálmánt fogtam. Hát így kezdődött.
– Mindig lenyűgözött elképesztő küzdeni akarása, a római gladiátorokat idéző fizikuma. Gyanítom, már gyerekként bikaerős lehetett, Újpesten csak úgy szórhatta a pofonokat.
– Nem verekedtem én soha, ehelyett szenet pakoltam, többmázsányit. Apám hivatalsegéd volt, és szegény már nehezen bírta a fizikai melót, így én ugrottam be a helyére. Negyvenkét kályhát kellett újra és újra telipakolnom, de ne higgye, hogy bármikor is szégyelltem, hogy szeneslegény vagyok.
– Szeneslegényből egészen a világválogatottságig vitte.

– Az 1967-es Ferencváros minden idők legjobb magyar klubcsapata volt. Még az ötvenes évek Honvédjának a szintjét is elérte. Boldog vagyok, hogy ebben a csapatban játszhattam. Amikor Dorogról az Üllői útra hívtak, szinte rohantam, mert úgy éreztem, életem nagy lehetőségét kaptam meg. Akkoriban már Sipos Feri, a Tüdő volt a példaképem. Képzelje, megadatott az az élmény, hogy válogatott keretben együtt gyakorolhattam vele. De visszatérve a Fradihoz: a zöld-fehéreknél már fedezetet játszottam, de olyan gárdában ám, amelynek nem volt gyenge pontja. Hiába mondják sokan, akkor még nem volt széthúzás csapaton belül, nem voltak klikkek, mindenki a másikért is küzdött. Ezért is voltunk mi a legjobbak.
– Gyanítom, lesznek, akik vitatkoznak majd önnel. Az Újpest-szurkolók biztos azt mondják majd, hogy szerintük a Fazekas, Göröcs, Bene, Duna II, Zámbó csatársorral felálló, sikert sikerre halmozó lila-fehér együttes volt minden idők egyik legjobb csapata, a Vasas rajongói pedig máris érvelhetnek, hogy az 1966-ban veretlenül bajnoki címet nyerő piros-kék gárdára érvényes mindez. De ettől szép ez az egész. Alighanem ettől csodálatos ez a hatvan év, amit megélt.
– Jól mondta, csodálatos volt ez a hatvan esztendő. Semmit sem bántam meg.
– Azt sem, amikor otthagyta 1969 végén a Ferencvárost?
– Erre a lépésbe szinte rákényszerítettek. Sajnos a mi világklasszis csapatunk szétesett. Lakat Karcsi bácsi, isten nyugosztalja, már távozófélben volt, Albert Flóri súlyosan megsérült Koppenhágában a dánok elleni válogatott meccsen, és megbomlott az összhang. Mennem kellett, mert én futballozni akartam. Akik ottmaradtak, azokat egytől egyig leírták, visszavonultatták, így járt Rákosi Gyula és Novák Dezső is. Nekem szerencsém volt, Kispesten befogadtak, és a Honvédban még lenyomtam hét évet.
– Az nem kifejezés: a piros-fehérek egyik legjobb játékosává vált, Kocsis Lajossal, akivel az edzéseken rendszeresen párban volt, bombaerős középpályás sort alkottak. Arra azért kíváncsi lennék, milyen volt először kispesti szerelésben a Fradi ellen futballozni?
– Egy évet ki kellett hagynom az akkori szabályok szerint. Pokoli volt az az esztendő, csak edzettem, és jöttek a hétvégék, amikor meg felültem a lelátóra. De elmúlt ez is, és amikor 1971. augusztus negyedikén megszületett a fiam, megfogadtam, hogy gyermekem tiszteletére gólt rúgok a Fradinak. Néhány nappal később a Ferencvárossal játszottunk, és én betaláltam Géczi Pista hálójába. Nyertünk kettő egyre.
– Képzelem, hogy a ferencvárosi közönség, amely árulónak titulálta, hogy tüntetett ön ellen.
– Tudtam, fáj a drukkereknek, hogy a Honvédhoz kerültem, de nekem sem volt könnyű. Nem mondom, kerültem kínos szituációba: nem akart kiszolgálni a zöldséges, nem állt velem szóba a hentes, oda-odamondogattak az utcán, de végül ez is abbamaradt. Amikor 1980-ban Novák Dezső lett a Fradi edzője, és engem visszahívott pályaedzőnek, boldogan jöttem, és a szurkolók is szeretettel fogadtak. Senki sem mondta, hogy áruló vagy, Lajos. Azóta is a Fradihoz tartozom, most Rákosi Gyuszival és Albert Flórival együtt elnöki tanácsadóként dolgozunk, az utánpótlással foglalkozunk, és persze elmondjuk a véleményünket mindenről.
– Volt nagy dáridó a születésnap tiszteletére?
– Ugyan, dehogy. Csendes koccintással ünnepeltünk az Üllői úti székházban. Nem vagyok az a dáridózós típus. Fontosabb nekem, hogy csendben beszélgessünk a régi haverokkal, van miről mesélni. Szerdán Géczi Pista keresett fel és ölelt át, de nem hozta szóba azt a gólt, amit neki lőttem…