Nem érdekelte a szurkolókat

Nem ünnepi vacsora, vagy valamiféle elegáns bankett volt ez, bár némi túlzással a meghívott vendégeket egy nagyobb kerthelyiségben is fogadhatták volna.
Mondom, kerthelyiségben, hiszen az idő újabb tréfát űzve velünk, télikabátba öltözött, télre készülődő polgárokkal úgy döntött, hogy kora tavaszt varázsol a sűrű, bazinagy felhőkkel díszített novemberbe. Ha nem is volt szerelmetes langymeleg, ám az a több, mint tíz Celsius-fok aligha tarthatta otthon a szurkolókat.
Viszont szurkolókat ennek ellenére sem lehetett látni.
Addig most ne menjünk vissza a dicsőséges múltunkban, hogy válogatott meccs napján már délelőtt a tejivók és sörözők nyitásakor nemzeti színű zászlókat cipelő, mosolygós, bizakodó, és egyre hangosabb emberekkel lehetett találkozni, főként a Keleti-pályaudvar környékén. Ez bizony rég volt, most mindezek helyett az történt, hogy félórával a meccs előtt egyetlen drukker sem közelített az Üllői úti stadion felé.
Jött helyettük a karhatalom.
Láthattunk délceg motoros, baseballsapkás gyalogos rendőrt, akik mind-mind vigyázták a nagy semmit. Felesleges most érzelmi húrokat pengetni egy ilyen szokásos kudarccal végződő esztendő végén (amúgy is megvan mindenkinek a véleménye a helyzetről, az eredményekről és az egész magyar futballról…), de az, aki mégiscsak rászánta magát, hogy a helyszínen töltse el ezt a másfél órát, az bizony megdöbbenve kérdezte magától vagy a szomszédtól: hát ezt kellett megérnünk?!
Ezt – 457 fizető néző egy válogatott mérkőzésen. Lehetne itt sorolni a példákat, cifrázni a jelzőkkel, sőt idézni mondjuk Fitos Józsefet, a korábbi 12-szeres válogatott labdarúgót, aki a megye másodosztályba süllyedt Ózd edzőjeként a minap azt mondta: "Kérem, ha nálunk nincs ezer vagy kétezer néző a bajnokin, akkor megeszem a svájci sapkámat”.
A megye kettes Ózdra többen kíváncsiak, mint a nemzeti csapatra.
Bár mindennek megvan az oka. Lehet-e csodálkozni az elképesztő érdektelenségen, és lehet-e szemrehányást tenni a szurkolóknak, amiért távolmaradásukkal tüntetnek a gyenge színvonal és az eredménytelenség ellen?
A 457 néző a magyar futball igazi kritikája. Olyan bírálat, amelyen elgondolkodhat labdarúgóvezető, sikeres és kevésbé sikeres edző, jobbhátvéd, balszélső, merthogy közös bűn végeredménye ez, nem is vitás. Az újságban íródhat kétoldalas, lelkesítő beharangozó, de… A drukkert nem lehet becsapni, őt nem a betűk, hanem a produktum csalja ki a stadion lelátójára.
Gyaníthatóan az észt fiúk is nézhettek nagyokat, hogy hol a közönség, pedig Észtország bajnoksága aligha dönget nézőcsúcsokat. Jöttek ki melegíteni a vendégek, és zavartan néztek körbe-körbe, majd megállapították, hogy őket legalább húsz drukker elkísérte, így aligha lesz néma csönd a stadionban. A mieink látszólag szenvtelenül gimnasztikáztak és passzolgattak, a játékosainkat ismerve bizton állítható, valamennyiüket nagyon bántotta, hogy részesei lehettek a magyar válogatott története negatív nézőcsúcsát hozó találkozónak (visszalapoztunk az évkönyvekben, és ott találtuk meg azt az adatot, hogy 1903. június 11-én a margitszigeti pályán volt eddig a legkevesebb néző, mégpedig 700 érdeklődő a Magyarország–Ausztria meccsen, és ott a mieink nyertek 3:2-re).
Pedig a kapitány azt mondta egy nappal az évzáró találkozó előtt, hogy ez a csapat nem ezt érdemelné.
Nem érdemelné meg azt, hogy a televízió kamerái távol maradjanak az eseménytől, nem érdmelné meg azt, hogy néhány százan álljanak az Üllői úti arénában edzőmeccs jelleget adva az év utolsó válogatott találkozójának.
Lehangoló…
Mint ahogyan az sem lelkesítő, hogy ebben a nihilben új utakat kell keresni. Lehet, új kapitányt is, bár ma már az sem kizárt, hogy Gellei Imrét megpróbálják maradásra bírni a labdarúgó-szövetség illetékesei. Többen is amellett kardoskodnak, hogy a kapitány nem végezte rosszul a dolgát, és hoszszabb távon kell neki bizalmat szavazni – ám nagy kérdés, hogy adott esetben elvállalná-e a feladatot és folytatná-e a megkezdett munkát? Mindenesetre az a kijelentése Gellei Imrének, hogy ezt a csapatot ne zavarják szét, mert ezekre a fiúkra lehet építeni, akár azt is jelentheti, hogy miért is ne…
No, de erre a kérdésre majd a közelgő napok adják meg a választ.
Addig marad a találgatás és marad a nyomozás.
Mindenesetre lapunk olyan információ birtokába jutott, amely igencsak érdekes lehet a közvélemény számára. A szerdai válogatott találkozóra ugyanis Budapestre érkezett Szabó József.
Tucatnév, de korántsem egy tucatlabdarúgót, illetve futballszakembert takar.
Az idősebb drukkerek nagyon is tudják, kiről van szó. Arról a fedezetről, aki például játszott a szovjet válogatottban az 1966-os angliai világbajnokságon, aki részese lehetett a magyar csapat elleni 2:1-es sikernek, aki annak idején a Dinamo Kijev játékosaként négyszer nyert szovjet bajnoki címet, kétszer ünnepelte a szovjet kupagyőzelmet, majd a Dinamo Moszkva csapatába átigazolva az 1971–72-es idényben a KEK-döntőben is szóhoz jutott. A futball befejezése után természetesen edzőként dolgozott, nem is akárhogyan, a Dinamo Kijevet háromszor vezette ukrán bajnoki címig, egyszer pedig kupagyőzelemig, és ezenkívül irányíthatta Ukrajna nemzeti csapatát is.
S hogy miért érdekes mindez?
Nem kizárt, hogy Szabó József, aki jelenleg a Dinamo Kijev alelnöke, azért jött Budapestre, hogy esetlegesen tárgyaljon a szövetségi kapitányi posztról. Ezt az MLSZ-ből senki sem erősítette meg, jóllehet a vezérkar tagjai is tudják, hogy Szabó József négy napig a magyar fővárosban tartózkodik, itt volt a magyar–észt összecsapáson és ott lesz a szombati MTK–Ferencváros örökrangadón, és bár elsődleges célja a játékosmegfigyelés, a másodlagos viszont…
Egyelőre csak találgatás mindez, meglehet, Szabó József Bölöni Lászlóhoz hasonlóan túlságosan drága a magyar szövetség számára ahhoz, hogy kapitányként a kispadra ültessék, de – majd meglátjuk.
Amit a kiváló szakember láthatott, az szomorú tapasztalatot jelenthetett a számára. Szépen fölsorakoztak a kezdéshez a csapatok, és ekkor a hivatalos adatok alapján 457-en foglaltak helyet a lelátón, és nem túlzás, régen szólt ilyen szomorúan a Himnusz válogatott találkozó előtt. A kapitány is inkább a földet nézte, mintsem a bántóan üres lelátót, és talán eszébe jutott, hogy a svédek elleni, akkor még nagyon is fontos Eb-selejtezőn harmincezren üvöltöttek teli torokból a Puskás Ferenc-stadionban.
Azóta sok minden történt, újabb álommal lettünk szegényebbek és újabb pokolból kell kimásznunk…