Most nem kellett a rossz fiú

– Nem fáj a feje?
– Na jó, akkor most elmesélem, mitől szokott fájni a fejem – felelte kapásból Dragóner Attila, aki hétfőn intett búcsút a Ferencvárosnak, és rögvest elindult világot látni, hogy csapatot keressen magának. – Gondolom, arra kíváncsi, miért kellett lecserélni például a lettek elleni Eb-selejtezőn. Szóval a Honvéd-ifivel játszottunk, meg nem mondom, melyik csapat ellen, és a meccs közepe táján összefejeltem az ellenfél játékosával. Brutális jelenet volt, mindketten teljes erővel ugrottunk a labdáért, aztán csak arra emlékszem, hogy kóválygok a pályán. Annyira komolynak tűnt az eset, hogy háromnapos kivizsgálásra vittek be a kórházba, és végül egy, éppen hazánkban praktizáló külföldi professzor állapította meg, hogy olykor a nyaki csigolyám közé becsípődik egy ér, ráadásul leesik a vércukorszintem, és ez okozza a szédülést, a rosszullétet.
– Mintha valami orvosi folyóiratból olvasta volna fel az egészet, de azért ez nem annyira tréfás dolog. Futballozik, és bármikor jöhet egy roham, ájulás, összezuhanás…
– Annyira nem vészes a helyzet. Mindössze néhány alkalommal lettem rosszul, egyszer még Svájcban egy meccsen, aztán az olimpián Miamiban, a brazilok elleni találkozón, amikor ráadásul összefejeltem Bebetóval, majd Kölnben, a szerződésemet követő első gyakorlómeccsen.
– Az lehetett ám a bravúros bemutatkozás, gondolom, csak néztek a németek, hogy idejön egy szép szál magyar legény, aztán hazakéredzkedik, mert rosszul érzi magát. Nem fél attól, hogy gondot okozhat mindez, mondjuk, Belgiumban? Mert oda szerződik, nem?
– Először is nem félek a roszszullétektől, mert tudom, mitől van, ha rám jön, legrosszabb esetben négy órát tart, lefekszem, másnap kutya bajom. ami pedig a profiszerződést illeti: ahogy már megjelent az újságokban, valóban szó van a Genk csapatáról, de még egyáltalán nem biztos, hogy ott folytatom.
– Lehet, hogy csak pletyka, de a legfrissebb hírek szerint Törökország is képbe került.
– Ezzel várjuk meg az elkövetkezendő órákat.
– A fejfájást már tisztáztuk, az viszont még érdekelne: milyen hangulatban van?
– Elszánt…
– Ennyivel nem ússza meg: tudom, hogy nem önszántából hagyta ott a Ferencvárost.

– Ez igaz. Ha rajtam múlik, akkor most is a Fradiban játszom. Nem akarom ezredszer is elmesélni, milyen fontos nekem ez a klub. Pedig ez az igazság, gyerekként sokszor ugráltam zöld-fehér zászlóval a kezemben a kapu mögötti táborban, és minden vágyam az volt, hogy itt futballozhassak. Hálás vagyok a sorsnak, no, meg az FTC-nek, hogy mindezt megkaphattam.
– Akkor miért is nem maradt ott?
– Ha én azt tudnám. Először decemberben tárgyaltam a vezérigazgatóval, Szeiler Józseffel a jövőmről, és akkor egészen meghökkentő módon olyan szerződést tett elém, mint amikor névtelen játékosként először kerültem az Üllői útra. Úgy is fogalmazhatnék, az ajánlat körülbelül a tizenhat, tizenhetedik számú futballistának is rossznak tűnhet. Tudom, most mit gondolnak sokan: dumál a fiú a klubszeretetről, aztán csak a pénzt nézi. Elismerem, nem mindegy, mennyit keresek, de tisztában vagyok az értékeimmel, azzal, hogy hazai szinten mennyit érek. Ugyanakkor nekem az anyagiaknál is fontosabb volt, hogy ragaszkodjanak hozzám, hogy fontos legyek a Fradinak, és mindezt éreztessék is velem a vezetők. Sajnos hiába vártam minderre. Teltek a hetek, a hónapok, és a következő ajánlat, amit egy héttel ezelőtt kaptam, még a decemberinél is húsz százalékkal rosszabb volt. Tudott követni?
– Azt gondolom, miután most már egyértelműnek tűnik, hogy nem marasztalták túlságosan, nyugodtan beszélhetünk az okokról. Állítólag a Ferencváros vezérkara azért nem szorgalmazta az ön szerződéshosszabbítását, mert rossz fiú. A habitusa, a gesztikulálása, a bírókkal folytatott látványos csatái, a szurkolókkal való túlságosan jó kapcsolata mind-mind belejátszott abba, hogy gyakorlatilag elküldték.
– Bizonyára van igazság ebben is. Én is hallok ilyen-olyan pletykákat, de egyszerűen nem akarom elhinni, hogy egy válogatott szintű futballistáról, aki ráadásul még szereti is a klubot, ilyen indokok miatt lemondjanak. Márpedig más, ésszerű magyarázat nincs a távozásomra. Egyedül Garami József szakmai igazgató éreztette velem, hogy fontos vagyok neki. S a szurkolóknak is sokat köszönhetek. Ami a magatartásomat illeti: elismerem, olykor ellenszenves lehet az, ahogyan a pályán viselkedem, a mindenáron való győzni akarás valóságos ámokfutóvá tesz, de azt nem győzöm hangsúlyozni, hogy még nem okoztam súlyos sérülést senkinek, és rendszerint szemtől szemben csapok össze az ellenfelekkel.
– Sokakat irritálhat, hogy olykor olyan, mint egy manöken, máskor pedig együtt énekel a drukkerekkel.
– Erre pedig azt mondom: egy futballistát a játéka és a teljesítménye alapján ítéljenek meg. Tavaly ősszel remek formában voltam, és lehet, hihetetlenül hangzik, de a Galatasaraynál is komolyan felmerült a nevem. Vártam a tavaszt, a bajnoki címet, a nagy kiugrás lehetőségét a Fradival, aztán semmi sem valósult meg ebből. Igen, olykor együtt énekelek a szurkolókkal, de ez a szívemből jön, nem pedig pojácaszerep. Ám ezek szerint ez a fajta viselkedés már nem illik bele a huszonegyedik századi Ferencváros imázsába.
– Egy profiklubnál már aligha számít, hogy ki az igazi fradista…
– Rendben, ezt elfogadom, egy profiklub felépítése és működése nem érzelmeken alapul. Viszont valami mégsincs rendben, mert hiába játszottunk mi a bajnoki címért, hiába álltunk a tabella élén, a lelátón hétről hétre öt-hatezren ültek. Valahogy a szurkolók is azt érezhették, hogy ez nem az igazi Ferencváros.
– Tudom, hogy nem mond roszszat egyetlen csapattársára sem, de azért megkérdezném: ott, a pályán belül nem érezte, hogy rendszerint zsoldosok futnak ki zöld-fehérben?
– Komolyan mondom, egyetlen csapattársamra sem mondhatok rosszat. Az más kérdés, hogy nem vagyunk egyformák, nekem vagy, mondjuk, a kapus Szűcs Lajosnak talán hevesebben ver a pulzusa, mint néhány máshonnan igazolt fiúnak, amikor kifutunk az Üllői úti pályára. Ezért sem volt könnyű a váltás, de meggyőztem magam, hogy tovább kell lépnem, s külföldön kell ismét szerencsét próbálnom. Akár Belgiumban, akár Törökországban folytatom, bizonyítanom kell, mert nem szeretnék kimaradni a válogatottból. Aztán ha néha hazajutok, felülök az Üllői úti stadion lelátójára, aztán kiabálom: "Hajrá, Fradi!” Ezt nem vehetik el tőlem.