Terror, aranyaránytalanság, de meglett a 100.

Németország második nyári olimpiájára az elsőnél lényegesebben békésebb időszakban, kellemesebb környezetben – legfőképpen a szépen kivitelezett Olympiapark létesítményeiben – került sor, ám sajnos a megosztottság korában, hiszen az egy nemzet, két állam valóságának jegyében ismét külön indult a házigazda NSZK, illetve az NDK.

A keletnémetek már előző alkalommal is megelőzték nyugati társaikat, de most először foglalták el helyüket az ettől fogva megszokottá váló „magaslatukon”, az első három között (miközben a vendéglátók is jól szerepeltek.).

Rhodézia viszont nem vehetett részt a müncheni játékokon, Dél-Afrika után a mai Zimbabwe jogelődjét is utolérte a faji megkülönböztető politikáját megbélyegző kizárás, pontosabban meghívásának visszavonása mindössze négy nappal az augusztus 26-i megnyitó előtt.

Az ötkarikás programba 1920 után tért vissza az íjászat, illetve 1936-ot követően a németek által ismét preferált kézilabda, ám az utóbbi sportágat ezúttal már mai módján, kispályán játszották, egyelőre még csak a férfiak. Győztek a jugoszlávok, a mieink pedig nyolcadikként végeztek, miközben a bronzérmes románoknál két magyar nemzetiségű játékos is szerepelt.

Ekkor mutatkozott be egyébként a kajak-kenu szlalom változata, míg a kubaiak ekkortól vették át a hatalmat az amatőr bokszban, ezúttal három aranyat nyertek (köztük az egyiket a nehézsúlyú Teófilo Stevenson, aki majd háromszoros bajnokként vonult be a legendák sorába, és éppen tegnap hunyt el szívrohamban).

Az uszodában pedig másodszor is duplázott az NDK-s hátúszó, Roland Mathes, de jól tudjuk, az első számú sztár a megdönthetetlennek hitt rekordot felállító Mark Spitz volt, akivel természetesen keretes anyagunkban külön is foglalkozunk.

Ami a magyarokat illeti, a vívósportunk élvonalban tartásához a világháború után jelentős mértékben hozzájáruló Bay Béla csapata – a hazai képzést megreformáló és válogatottunkat évtizedekig vezető mester sokadik olimpiáján – ismét megbízhatóan szállította az aranyakat, a megelőző időszakhoz hasonlóan újra a párbajtőrözők révén.

A nagy kérdés az volt, hogy a címvédő Kulcsár Győző vagy Fenyvesi Csaba lesz-e a befutó, végül az utóbbinak sikerült nyerni, majd ők ketten Erdős Sándorral, Osztrics Istvánnal és Schmitt Pállal lemásolták mexikói szereplésüket, azaz simán meglett a csapatdiadal is (az egyéniben harmadikként záró Kulcsárnak összesen már a negyedik aranyérme!).

Ökölvívásban Gedó György remek teljesítményének örülhettünk, papírsúlyban kemény küzdelem után múlta felül a népi Koreát képviselő Kim U Gilt a döntőben.

Időrendben övé volt az utolsó győzelmünk 1972-ben, de az aznap nem sokkal korábban megszülető ötödik magyar siker jóval emlékezetesebb az utókor számára, s már akkor is nagyobb hangsúlyt kapott.

És nem csupán azért, mert Hegedűs Csaba imponáló birkózással utasított mindenkit maga mögé a kötöttfogásúak 82 kilós kategóriájában.

Ő amúgy egy esztendővel korábban Szófiában minden ellenfelét két vállra fektetve nyerte meg a világbajnokságot, s azóta csak Tuskirály néven emlegették.

Jóval később pedig kezdő szövetségi kapitányként 1979-ben a sportág hazai történetének legeredményesebb világbajnokságát produkálta San Diegóban négy aranyéremmel, majd még tíz nagyszerű esztendő következett a posztján, három olimpiai bajnoki címmel.

Visszatérve Münchenre: őt érte az a szerencse, hogy a nevéhez fűződik a magyar sport 100. ötkarikás címe, amely könnyen lehet, hogy mindörökre a „legkerekebb” szám marad számunkra.

Már 12 év telt el az első ötkarikás szereplése (egyben elsősége) óta, amikor a mindent egybevetve tízszeres világbajnok az összetettbeli 82 pontos hátrányát lefaragva végül 77 pontos előnnyel lett olimpiai bajnok egyéniben is, küzdeni tudásával mindenkit magasabb szintre emelve, aki látta azt a felejthetetlen futást.

(Legyőzött riválisa nem ekkor, hanem majd Montrealban tett szert maradandó hírnévre, mivel szovjet fejlesztésű és belső használatú találatjelző géppel jelentkezett, arra az esetre, ha nem esne találat – a párbajtőrébe ültetett gombot akkor nyomta meg, amikor akarta. A britek óvására bukott meg a fegyver ellenőrzésekor...)

A „közvélemény olimpiája”, írta a Népsport az öttusaeredmény láttán, utalva arra, hogy ezzel már a második olyan katarzist élhettük át a két hét alatt, amelyért a hazai sportbarátok a szokásosnál is jobban szorítottak. Merthogy e bajnokoknak annyi esztendőnyi várakozás (pontosabban sikerekkel szegélyezett szorgos munka) után tényleg „kijárt” már a győzelem. Előzőleg a légsúlyú Földi Imre is végre révbe ért, aki két ezüstöt követően világcsúccsal, drámai izgalmak árán szerezte meg a magyar súlyemelés első ötkarikás diadalát.

Azonban az 1972-es nyári játékok nem csak vidámságot hoztak számunkra. Az aranyérmek bűvöletében, olyan országként, ahol mindig csak az első helyeket számoljuk, több mint kétszer annyi ezüstöt és majdnem háromszor annyi bronzot nyertünk. Miközben nagy-nagy sportpályafutások koronáztattak meg, sok olyan magyar maradt arany nélkül, akinek az egész nemzet szurkolt, és mind emberként, mind sportolóként kiérdemelte volna.

A tőrvívó Kamuti Jenő megint ezüstérmes lett, ugyanúgy, mint négy évvel korábban. A gerelyhajító Kulcsár Gergely, aki háromszor is vitte a magyar küldöttség zászlaját, és Rómából, Tokióból és Mexikóból is volt egy-egy érme – de egyik sem arany –, a selejtezőben kiesett.

Az 1964-ben és 1968-ban is győztes magyar labdarúgó-válogatott ezúttal Kű Lajossal, Dunai Antallal, Várady Bélával, Kozma Mihállyal, Kocsis Lajossal, Szűcs Lajossal, Bálint Lászlóval és társaikkal a soraiban 1–0-s vezetésről veszítette el 2–1-re a döntőt a duplázó Kazimierz Deyna vezérelte Lengyelország ellen.

A bevallottan a dobogó tetejét megcélzó vízilabdacsapat – ugyanúgy, mint az öttusatrió – a Szovjetunió mögött a második helyen zárt, így nem lett olimpiai bajnok többek között Görgényi István és Kásás Zoltán sem. Edzőként később mindketten másokat segítettek ehhez a címhez, így nyertek kárpótlást az élettől: Görgényi Sydneyben az ausztrál női válogatottat vezette győzelemre, Kásás pedig Kemény Dénes szövetségi kapitány mellett dolgozott a magyar sikerekért.

De a víz 1972-ben más honfitársainknak is ezüstösen csillogott. Pedig Gyarmati Andrea megjavította a legjobbját a 100 méteres hátúszás döntőjében, ám „csak” másodiknak csapott a célba. Világcsúccsal került a 100 méter pillangó fináléjába, ott tovább javított az idején – harmadik lett. Wichmann Tamás kenu egyes 1000 méteren nyert olimpiai ezüstöt, nála szebb medáliát senki sem hozott haza akkor a sportágban.

Sok ezüst és még több bronz: magyar érmekben gazdag, de csalódásban is bővelkedő játékokat, nagyszerűen szervezett, ám vegyes emlékű olimpiát rendeztek Münchenben – fájdalmas eseményekkel, ugyanakkor fantasztikus hősökkel.