Szöul: kistigris, nagy ugrás, magyar 11-es

A XXI. nyári játékokat alig egy évvel a moszkvai seregszemle nyugati bojkottját követően, azaz nem az ötkarikás mozgalom legszebb időszakában kellett odaítélni az ilyenformán nem túl lelkes pályázók valamelyikének. Nagoján és Szöulon kívül nem is akadt jelentkező, és a japánoknak szent meggyőződésük volt, hogy Tokió 1964-es sikere után övék lesz a második (nem téli) olimpia is Ázsiában.

Ám ahhoz képest, hogy Dél-Koreával akkoriban még a diplomáciai kapcsolatot is csak alig negyven ország vette fel, fővárosa elsöprő többséggel (52:27 arányban) nyerte meg a szavazást – bár állítólag ebben szerepet játszottak a leendő házigazdák bőkezű ajándékai is, amely gyakorlatot csupán a Salt Lake City kapcsán kirobbanó botrány nyomán, az ezredforduló táján számolták fel a NOB-nál.

Így vagy úgy, az északi szomszédjával (saját nemzetének másik felével) hivatalosan még mindig hadban álló, katonai diktatúrára berendezkedő Koreai Köztársaság elnyerte a rendezés jogát. Az ország a világháborús vesztes Japán 24 esztendővel korábbi példáját kívánta követni, a játékokat egyfajta „coming out” gyanánt felfogva.

Eredetileg azt remélték, hogy az egyre nagyobb külső nyomás alá kerülő antidemokratikus rendszerüket sikerül legitimmá tenni egy jól sikerült olimpiával, amely emellett csökkentheti az Észak-Korea felől továbbra is érezhető veszélyt, nem utolsósorban pedig a távol-keleti kistigrisként feltörő gazdasági és ipari fejlődésére irányítja a világ figyelmét.

Egyvalaki nem jött ki jól végül a dologból, és éppen az, aki miatt annak idején benyújtották a kandidálást: Csun Du Hvan államelnök. Sikerült ugyanis megismertetni és elfogadtatni a világgal a hazáját, de nélküle: a nemzetközi figyelem hatására a helyi demokratizálódási mozgalmat már nem sikerült kordában tartania.

1987 nyarának ellenzéki demonstrációit ugyanis nem lehetett elfojtani az ötkarikás rendezés veszélyeztetése nélkül, ezért szabad választásokat írtak ki decemberre, s kiszabadultak a politikai foglyok is. Csunt és militarista rezsimjét pedig eltávolították a hatalomból.

Más veszély is leselkedett a „Béke, harmónia, haladás” jelmondat jegyében meghirdetett versenyekre, hiszen az előző két alkalommal oda-vissza mellőzte egymást a keleti és a nyugati tábor, a készülődés időszakában ez volt a „megszokott hozzáállás”, ráadásul Dél-Koreának nem is volt diplomáciai kapcsolata a szocialista blokkal.

Juan Antonio Samaranch NOB-elnöknek nem kis erőfeszítésébe került elsimítani az ellenérzéseket és közelebb hozni egymáshoz a feleket (miközben a háttérben a szervezet óvatosságból München beugrásának ötletét is latolgatta).

A történet teljességéhez tartozik, hogy fáradozását a világpolitikában történt változások is elősegítették: a Kremlben már az enyhülést és reformokat meghirdető Mihail Gorbacsov volt az első ember, s az úgynevezett kapitalista világgal való békülés és együttműködés szelleme a Moszkvából irányított államokba is fokozatosan átterjedt.

(Az érdemből pedig egy szelet a Magyar Olimpiai Bizottságé, amely 1987 decemberében a Varsói Szerződés országai közül elsőként határozott az indulásról. Ennek és a kiváló szereplésünknek rendkívül pozitív következményei lettek a magyar–dél-koreai diplomáciai, majd gazdasági kapcsolatok megteremtése és erősítése révén – ez a barátság majd több előnnyel járt, mint a „lecserélt” KNDK-hoz fűződő régi kötelékek fenntartása.)

Csak a testvérviszonyt nem sikerült rendezni. Fidel Castro és mások ugyanis felvetették, hogy a két Korea legyen társrendező. Az északiak 23-ból 11 sportágat maguknak akartak a speciális nyitó- és záróünnepség, illetve a közös csapat és szervezőbizottság igényén kívül.

Szöul hajlandónak tűnt arra, hogy néhány sportág néhány versenyszámának küzdelmeit északon rendezzék meg, de a tárgyalások végül megrekedtek, mert a NOB csak a kérés felét teljesítette volna, és Kim Ir Szenéknek ez nem volt elég, inkább a távolmaradást választották, sőt a játékok bojkottjára szólították fel a világ kommunista nemzeteit (az államgépezet még egy szöuli kolerajárványt is megpróbált elhíresztelni...).

A felhívás azonban csupán hat további helyen hatott: a már csak megszokásból, sorrendben negyedszer is bojkottáló Albánia, valamint Nicaragua, Etiópia, Kuba, Madagaszkár és a Seychelle-szigetek baráti népeinél talált fogékony fülekre, így az ő fájó hiányuk ellenére 16 év után ismét gyakorlatilag teljes olimpiára került sor – 159 országból 8391 sportoló vett részt a küzdelmekben, ami rekord volt.

Az őszre csúsztatott játékok az addigi legsikeresebb és igazán barátságos hangulatú versenyeket hozták, melyekhez ragyogóan passzolt az esemény hivatalos dala, a profi olasz és amerikai szakember által írt és hangszerelt, de koreai énekesek szájából felhangzó „Hand in hand” – ez nemzetközileg is nagyon népszerű lett, és 17 országban a slágerlisták élére kúszott –, illetve a kedvesen mosolygó amuri tigrist „ábrázoló” kabalafigura, Hodori.

Ha már szóba került egy „állat”: az első napon történt egy életeket követelő malőr. A békét szimbolizáló galambok közül ugyanis többen elevenen megégtek a stadion fölött fellobbanó olimpiai lángban, ezért aztán igazi madarakat már csak legközelebb, Barcelonában engedtek szabadon, de ott is jóval a „tűzgyújtás” előtt. Mivel a szárnyasok hozzátartoztak a hagyományokhoz, nehéz volt elköszönni tőlük: Lillehammerben lufi-, Atlantában pedig papírgalambokat röptettek.

Annak már Szöul után végleg leáldozott, hogy a megnyitót napközben, tűző napon tartsák, ezt leszámítva azonban szokás szerint csodás ünnepséget kerekítettek a helyiek, színes ötkarikát formáló ejtőernyősökkel és impozáns tömegalakzatban mozgó tékvandósokkal.

Apropó, harcművészet: a koreaiak nemzeti sportjában hivatalos bemutatót is tartottak a program részeként, ahogy bowlingban, baseballban, tollaslabdában és női cselgáncsban is – utóbbi három szintén bekerült később a rendes műsorba.

Az asztalitenisz (a veterán Klampár Tibor hajszálnyira volt az éremszerzéstől!) és a nagyon hosszú idő után rehabilitált tenisz azonban már ekkor teljes jogú tagja lett az olimpiai sportok családjának, és különösen emlékezetes, hogy a döntőben Gabriela Sabatinit felülmúló Steffi Graf ezzel az ötödik sikerével egészítette ki egyedülálló Golden Slammé az 1988-as Grand Slamjét!

A fehér sport visszatérése egyben a jövő útját jelentette, azaz a NOB a hivatásos sportolók előtt is utat nyitott. Többek között a kosarasoknál ekkor még várni kellett erre – ez volt az utolsó alkalom, hogy az amerikaiaknál nem szerepeltek NBA-menők, így nem meglepő, hogy a litvánok vezette Szovjetunió és az összjugoszláv csodacsapat mögé szorultak. Annál nagyobbat szólt az „igazi” Dream Team megjelenése legközelebb...

Ez az olimpia azonban az „amatőr” sportokban erős szocialista hatalmak menetelésétől volt hangos. A szovjetek mögött most először tudott az NDK több érmet és pontot szerezni, mint az Egyesült Államok, még ha csak nagyon kevéssel is (aranyak terén már Montrealban megtörtént az áttörés).

A pontsorrend éppen annyin (noha persze nem pont ezen) múlott, hogy Christa Luding-Rothenburger milyen bravúrt vitt véghez: ő lett az első és egyetlen sportoló, aki egyazon évben a téli és nyári játékokon is érmet nyert – calgaryi gyorskorcsolya-aranya és -ezüstje után ezúttal a pályakerékpáros repülőversenyben ért el második helyezést!

Mindkét „sportbirodalomnak” amúgy ez volt a búcsúfellépése országuk megszűnése (átalakulása) előtt. A birkózófejedelem Alekszandr Karelin az első, míg a rúdugrócár Szergej Bubka az egyetlen (!) ötkarikás diadalát viszont még ekkor, szovjet színekben aratta (amúgy a nemzetisége révén bolgárból törökösített Naim Süleymanoglut is itt koronázták meg először).

Közben a házigazdák is kitűntek: korábban összesen csupán hét első helyezést szereztek, most viszont mindjárt 12-t – s mellé még egy raklapnyi egyéb medáliát –, amivel egy csapásra a legjobbak sorába emelkedtek. E téren is akadt némi visszásság, ám az igazán nagy problémát a dopping jelenléte okozta.

A NOB a legklasszikusabbnak ítélt szám, a 100 méteres síkfutás győztesétől visszavette az aranyérmet, méghozzá néhány napon belül. A Ben Johnson-botrány hatalmas árnyékot vetett a további küzdelmekre, de úgy is értékelhetjük, hogy most legalább már nem söpörtek mindent a szőnyeg alá.

Hangsúlyozzuk, mindent, hiszen az első öt helyezett közül négyről derült ki később, hogy használt tiltott szereket pályafutása valamelyik szakaszában – és talán az 1988-as csúcsviadalon is. Az e távon nem érintett keletnémetekről pedig azóta sokszor bebizonyosodott, hogy versenyzőik államilag működtetett hatalmas doppinggépezet apró alkatrészei voltak...

Elvették viszont az aranyérmet két bolgár súlyemelőtől (hátralévő társaikat a vezetőik már nem is engedték indulni) – Szanyi Andortól meg az ezüstöt, míg Csengeri Kálmántól a negyedik helyet, szóval sárosak voltunk mi is, ám az olimpia utánra beígért alapos vizsgálatok és felelősségre vonások végül nem valósultak meg érdemben (igaz, csak azt tárhatták volna fel, hogy központi irányítással és támogatással folyt a tiltott teljesítményfokozás – ezt leleplezni a pártállam idején ugyebár...).

Szöul számunkra mégis a szenzációs szereplésről marad emlékezetes. Ennek megalapozásában a Los Angeles-i távolmaradást követő bizonyítási vágynak, a magyar virtusnak is fontos része volt. Figyelemre méltó, hogy rajthoz álló 188 sportolónk közül 128 a döntőbe, a legjobb nyolc közé jutott, ami a korábbi eredményekkel összehasonlítva kimagaslóan jó teljesítményt jelentett.

A begyűjtött 11 arany-, 6 ezüst- és 6 bronzérem – 1952 óta a legnagyszerűbb produkció – önmagáért beszél, még ha jóval kevesebb dobogós helyet és olimpiai pontot is hoztunk, mint nyolc évvel korábban Moszkvából. Viszont ezúttal sokkal nagyobb konkurencia mellett! És ha megemlítjük azt is, hogy a női 100 hátas ezüst (lásd alább) lehetett volna fényesebb, ha nincs az NDK-s Kristin Otto, míg férfi 100 mellen Güttler Károly egyetlen századdal, azaz cirka 16 milliméterrel kapott ki...

Az aranyérmek több mint felét a vízből „halásztuk”. Úszóink egyenesen világszenzációt szállítottak: a már 1985 óta (és majd 1993-ig) verhetetlen „vegyesúszókirály”, Darnyi Tamás 400, majd 200 méteren is másodperceket vert riválisaira, és világrekorddal nyert, míg a szintén a Széchy-teamet képviselő Szabó József, azaz „Joe” Európa-csúccsal bizonyult legjobbnak 200 mellen.

Aztán színre lépett Egerszegi Krisztina, aki a tenyeres-talpas, feltűnően mély hangú keletnémet amazonok mellett üde, fiatalos bájával osztatlan sikert aratott. A 100 háton elért 2. helyezése után szerzett egy aranyat is, s egy csapásra az ország fogadott „pici lányává” vált. Akkor, 14 évesen az olimpia legfiatalabb bajnoka lett. Kiss László tanítványa sikerének értékét növeli, hogy magyar női úszó előtte 1952-ben, Helsinkiben ért célba elsőként.

A sort egyébként Darnyi nyitotta meg a második napon, míg záróakkordként a kajakosokat ünnepelhettük, pontosabban az 500 méteren győztes Gyulay Zsoltot és az 1000-en élen végző Ábrahám, Csipes, Hódosi, Gyulay négyest.

Akkoriban még egyik hagyományos sikersportágunk sem hagyott cserben, hiszen a „vizeseken” túl öttusában Martinek János és a Martinek, Fábián, Mizsér összeállítású trió diadalmaskodott, míg kardcsapatunk (Bujdosó, Csongrádi, Gedővári, Nébald, Szabó) 3:7-ről fordított a döntőben – az utolsó párban 4:4-es állásnál Andrej Alsan volt a kedvezményezett, de Gedővári Imre érte el a győztes találatot, így jobb tusaránnyal a magyar együttes Róma, azaz 28 év után (sajnos mindmáig utoljára...) visszaszerezte az aranyérmet a trónunkat a köztes időben két olasz kivétellel „bitorló” szovjetektől.

A birkózók szinte kötelező aranyáról kellemes meglepetésre Sike András gondoskodott, tornában pedig nagy tolongás alakult ki (a győzelmi pódium tetején) a lólengést követően, hiszen a gyakorlatukra hárman is 10.000 pontot kaptak – örömünkre köztük volt Borkai Zsolt, aki ezzel folytatta Magyar Zoltán remek sorozatát a „magyar” szeren.

Nyolc év után tehát hazánk újra érmek tömkelegének, s köztük is nagyrészt aranyaknak örülhetett, volt értelme a sok kora hajnali ébredésnek a tévék előtt. Szinte minden napra jutott egy elsőség, ami egy két évtizedes „hullámvölgyet” lezárva a régi szép időket hozta vissza, megint nagyobb figyelem vette körül itthon a sportolókat és magát az olimpiai eszmét.

A közvélemény fellelkesülve várta a barcelonai folytatást is, hogy ott megismételjük a szöuli sikereket. Legjobbjaink nem is okoztak csalódást 1992-ben, a magyar sport aranykorát fényesen lezáró játékokon – de ez már egy másik történet...