Légiósok: Holender gyermeki örömmel vágott bele ismét az edzésekbe

– Jókor hívom?
– A legjobbkor! – vágta rá érdeklődésünkre Holender Filip, a Lugano hatszoros magyar válogatott támadója. – Éppen edzésről megyek haza.

– Ilyet is rég hallottunk öntől…
– Két és fél hónapja! Február huszonharmadikán játszottuk a legutóbbi bajnoki mérkőzésünket, március elején még edzettünk, aztán egyik napról a másikra gyakorlatilag megállt az élet Luganóban. Nemhogy edzésről, jóformán arról sem lehetett szó, hogy az ember kimenjen az utcára. Nagyon lassan teltek a hetek, egy idő után már bosszantó volt a bizonytalanság. Amikor tehetetlenül, a jövőről mit sem sejtve ülsz otthon, az megvisel. Az első reménysugár május elején csillant fel, amikor közölték velünk, hogy ha minden jól megy, tizenegyedikén újrakezdhetjük az edzéseket. Hetedikén, csütörtökön egy körüzenetben arról tájékoztattak minket, hogy másnap tesztelésre hivatalos a csapat, és ha negatív az eredmény, hétfőn a pálya felé vehetjük az irányt. Ez volt reggel, délben meg már azt írták, hogy mindent lefújtak, vizsgálat és edzés sem lesz.

– Amikor legutóbb beszéltünk, mintha azt mondta volna, hogy tizennyolcadikán talán már edzésre jelentkezhetnek.
– Szó volt arról is, ám azon az időponton is módosítottak. Legalább azzal kecsegtettek minket, hogy ami tizenegyedikén és tizennyolcadikán nem jött össze, huszonötödikén már igen. Miután kétszer is csúszott a kezdés, óvatos voltam, egészen hétfő reggelig nem akartam beleélni magam abba, hogy végre megint edzésen vehetek részt.

– Milyen volt?
– Csodálatos! Sohasem volt problémám az edzésekkel, mindig is szerettem őket – persze a meccseket még jobban! Szerencsés vagyok, mert a súlyosabb sérülések elkerültek eddigi karrierem során, nem is emlékszem rá, hogy bármilyen oknál fogva olyan hosszú kényszerszünetet kellett volna tartanom, mint most. Ezért is vártam annyira ezt a napot, már-már úgy éreztem magam, mint egy kissrác, aki először mehet fel a focipályára. És miután még gólt is lőttem az egymás közti játékban, teljes volt az örömöm.

– A keret, ahogy a klubportálon fellelhető beszámolóból kiderült, viszont nem volt az.
– Sajnos nem. Múlt csütörtökön átestünk a kötelező teszten, az egyik csapattársunk eredménye pozitív lett. Ez a rossz hír. A jó az, hogy nincsenek panaszai, tünetei. Az előírásoknak megfelelően rögtön karanténba került – csakúgy, mint a keret egy másik tagja, aki találkozott vele. A vizsgálat ugyanakkor azt is megállapította, hogy további három személy is megfertőződött korábban, ők azonban már túl is vannak a nehezén, gyógyultnak nyilváníthatók, ezért ha nem is a csapattal, de edzhetnek.

– Nem fél, hogy elkapja a vírust?
– Nem vagyok félős típus. Vigyázok magamra, amennyire csak lehet, betartom a szabályokat. Svájcban két hete kezdtek el enyhíteni a szigorú intézkedéseken, addig csak akkor hagytam el a lakásomat, ha muszáj volt. Nem mintha ma már állandóan az utcán sétálgatnék – ugyanúgy figyelek mindenre, mint amikor nagyobb volt a baj. Ha már idáig megúsztam, nem akarok most kidőlni a sorból.

– Milyen volt a teszt?
– Ha azt mondom, hogy rossz, finoman fogalmazok. A vérvétellel még nem volt gond, hanem amikor az orromból vettek váladékmintát, az minden volt, csak kellemes nem. Borzasztó volt, ez az igazság. Más kérdés, hogy ezerszer inkább elviselem az öt percig tartó vizsgálatot, mint a hetekig húzódó otthonlétet. Abból nem kérek többet, köszönöm!

– Edzés előtt vagy után, netán közben mondtak valamit önöknek a bajnokság folytatása kapcsán?
– Csupán annyit tudunk, hogy várhatóan pénteken születik döntés. Ha az illetékesek amellett teszik le a garast, hogy a pályán érjen véget a svájci Super League, arra kell készülnünk, hogy június huszadikán vagy huszonegyedikén vívjuk a következő tétmeccsünket. Ez esetben négy hónap telne el két mérkőzésünk között, ez aligha nevezhető optimálisnak. Ráadásul tizenhárom forduló van hátra a bajnokságból, és bár a menetrendet még nem ismerjük, valószínűsíthető, hogy igencsak feszített tempóban kellene befejeznünk az idényt. Van, aki állítja, ennek jelentős egészségügyi kockázata lenne, más úgy véli, simán lehet játszani.

– Ön mit gondol?
– Nekem ebbe nincs beleszólásom, azt teszem, amit mondanak. Ha játszani kell, örömmel játszom, de ha úgy döntenek, hogy legyen vége, azt is elfogadom. Ha netán mégis engem kérdeznének, azért a játékra szavaznék...