Vízfej kezeléséhez – Ballai Attila publicisztikája

VISSZATÉRNE A HONVÉD az NB I-be – olvasom az új ügyvezető célkitűzését, és Séllei Árpád hozzáteszi: „…patinás klubhoz, az egyik legsikeresebb magyar csapathoz érkeztem, amelynek itthon és külföldön rengeteg drukkere van, a korábbi eredmények és a szurkolói bázis miatt pedig érthetően nagyok az elvárások.” Minden tiszteletem mellett nem hiszem, hogy a Honvédnak külföldön rengeteg szurkolója lenne, de az alapvetéssel egyetértek, a dicső múlt és a hívek még mindig népes és lelkes tábora kötelez. Miként a Vasasnál is, amely – a három éven belüli felkerülést tervező Honvéddal ellentétben – azonnal vissza akar jutni az elitbe. Ahonnan az MTK sem szándékozik kiesni, így, ha minden vágy valóra válna, az máris öt fővárosi élvonalbeli gárdát jelentene. És akkor még szót sem ejtettünk a Csepelről, az Egyetértésről, a BVSC-ről, a Volánról, a Vasas Izzóról, a „Kerületről”, azaz a III. Ker. TVE-ről, a Budafokról. Az elmúlt fél évszázadban rövidebb-hosszabb ideig, sikerrel vagy sikertelenül, mindegyikük szerepelt az NB I-ben. Ez így hirtelen tizenkét egylet. Éppen megegyezik az első osztály jelenlegi létszámával.

Ennyien egyszerre soha nem voltak ott a „nagyok” között, de szélsőségként, kilencen igen – igaz, még a tizenhatos mezőnyben, amelynek így is több mint a felét adták. Ebből az időszakból származik a megtisztelőnek szánt, ám kifejezetten bántó és lekicsinylő „vidék legjobbja” cím, amelyet a Dózsa, a Fradi, a Honvéd és a Vasas mögött akár ötödik helyezéssel is el lehetett csípni. Az 1970-es évek erő- és „erőtlenségi” viszonyait kiválóan jellemzi egy gyermekkori emlékfoszlányom: a televízió a május 1-i ünnepi felvonulást közvetíti, sorban kapcsolják a különféle helyszíneket, és az egyik tudósító kis színesként elmondja, hogy a kavalkád és a szép idő mellett azért is kitűnő a hangulat, mert a város futballcsapata tegnap az Újpesti Dózsa vendége volt, és megúszta tisztes, 3–0-s vereséggel.

Persze Londonnak, Madridnak, Bécsnek, Prágának, Bukarestnek is megvoltak a maga bástyái, de Budapest e tekintetben különlegesnek számított. Történelmi okokból, kétszeresen is. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer egy részben spontán, részben tudatosan kialakult-kialakított centrum-periféria országról lemetszette a teljes perifériát, a nagyvárosaival, saját (sport)kultúrájával együtt. Miközben az új határok közé szorult országban 1930-ig kizárólag az FTC és az MTK osztozott a bajnoki címeken (a BTC két, kezdeti elsőségétől eltekintve), és 1930-tól egészen a második világháborúig csupán az Újpest csatlakozhatott hozzájuk, addig az első, 1930-as labdarúgó-vb-n részt vevő román válogatott színét-virágát magyar játékosok adták. Amikor pedig a bécsi döntésekkel visszacsatolt, valamint a visszavett területekkel durván kétszeresére nőtt a trianoni Magyarország, az 1943–44-es bajnokság élmezőnye már így festett: 1. Nagyvárad, 2. Ferencváros, 3. Kolozsvár, 4. Gamma, 5. Újpest, 6. Újvidék. Egészen más merítési lehetőség és perspektíva nyílt meg, de nagyon rövid időre.

A szovjet tömbbe betagolt, diktatúrába kényszerített, újracsonkolt ország testén az erőltetett iparosítás és központosítás miatt Budapest még a korábbinál is nagyobb vízfejjé nőtt. Már az is részeredménynek tekinthető, hogy a szocialista „testvérek” belügyi klubjaival, a moszkvai, a kijevi, a prágai, a berlini, a drezdai, a bukaresti Dinamóval szemben nálunk beérték a hasonló módon megrajzolt D betűvel, de a Dinamót sikerült legalább Dózsára keresztelni. Aztán a néphadsereg bekebelezte a Honvédot, az államvédelem átmenetileg az MTK-t, a Vasas szakszervezet-választása adódott, a megtűrt Ferencváros pedig alamizsnaként megkapta a mezőgazdasági szektort; ahogyan a fradisták kesernyés öniróniával megjegyezték, az elvtársak legalább felszántják helyettük a pályát.

Így vagy úgy, a fővárosi klubok olyan verseny­előnybe kerültek, hogy a vidék nem tarthatta a lépést. Nemcsak a futballban, másutt sem. Jellemző, hogy a magyar labdajátékok legkiemelkedőbb nemzetközi kupasikereit, a BEK-diadalokat (a fiatalabbak kedvéért, a BEK a BL elődje, jelentése Bajnokcsapatok Európa-kupája) milyen alakulatok érték el az 1970-es évtized elején: vízipólóban az orvosegyetemisták egyesülete, az OSC, női röplabdában pedig a NIM, ami nem más, mint a Nehézipari Minisztérium rövidítése.

Visszatérve a labdarúgáshoz, a Nagyvárad 1944-es elsőségét követően majdnem négy évtizeden át, a Rába ETO 1982-es bajnokságáig csupán az 1963. őszi, félidényes szezont megnyerő Győr szakította meg a fővárosi diadalmenetet. Így folytatódhatott volna ez akár az idők végezetéig, a mi szenzációs találmányunkkal, a pesti foci évente hatszor megrendezett csúcseseményével, a kettős rangadóval, a vidék legjobbjával, azzal, hogy egyik nagyvárosunk sem bírt el még két NB I-es alakulatot sem, mert ahol mégis kísérlet történt rá, ott az egyik, például a Székesfehérvári MÁV Előre vagy a Pécsi VSK rövid időn belül szabadeséssel zuhant ki.

Csakhogy végéhez ért a „kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető, legrögösebb út”, a szocializmus, és a rendszerváltás egyebek mellett elsöpörte a szocialista sport alapjait is. A bányavárosok (Tatabánya, Salgótarján, Komló, Dorog) csapatait valósággal eltemette az általános bányaomlás, de a budapesti nagyok bázisszervei is szétporladtak. A régió más államai a legnagyobb felfordulás közepette is megmentették Prága, Belgrád, Zágráb, Bukarest emblematikus klubjait, mert felismerték, hogy a folytonosság, a túlélés pillérei, de nálunk a spontán privatizáció mintha tudatos rombolásba torkollt volna. Bizonyos időszakokban a Ferencváros, az Újpest, a Vasas és a Honvéd is a puszta létéért küzdött. Az új éra mostanra már majdnem három és fél évtizede alatt az Újpest (1998) és a Honvéd (2017) is egy-egy aranyat nyert, a Vasas 1977 óta egyet sem. Eközben olyan települések – Vác, Dunaújváros, Zalaegerszeg – adtak bajnokot, amelyek korábban egy-egy feljutást vagy bennmaradást is okkal ünnepeltek. Sikereik titka nem volt egyéb, mint egy-egy magyar szinten korszakos edző, jól összerakott keret, helyi vállalkozók és szurkolók képében megjelenő lokálpatriotizmus, azaz áldozatvállalás és szenvedély. Meg persze az egykori fővárosi óriások bukdácsolása.

Közülük mindmáig igazán csak a Ferencváros eszmélt újra, talán Újpesten is mutatkoznak ennek a jelei (e sorok a két fél szombat esti összecsapása előtt születtek), a Honvédról és a Vasasról pedig a bevezetőben már ejtettünk szót. Saját szempontjukból érthető, ha mindannyian régi dicsőségük felidézésére vágynak, de sportról lévén szó ezt csak valakik rovására érhetik el. Az pedig teljességgel érthetetlen, hogy az ország harmadik és ötödik legnépesebb városának, Szegednek és Pécsnek hosszú esztendők óta nincs első osztályú csapata, sőt a hatodiknak és a hetediknek, Győrnek és Nyíregyházának is csak idéntől van újra.

A labdarúgás a legelterjedtebb, legegyetemesebb csapatsport, itt a válogatott nem működhet afféle enklávéként vagy elefántcsonttoronyba zárva. A hosszú távú és kalkulálható eredményesség alapfeltétele az egészséges, normális klubszerkezet, a környék tehetségeit magához vonzó regionális központokkal. A pesti foci hívei ugyan előszeretettel citálják Londont – a Premier League aktuális idényében a várost az Arsenal, a Chelsea, a Tottenham, a West Ham, a Brentford, a Crystal Palace és a Fulham képviseli -, de ilyenkor „elfelejtik” hozzátenni, hogy Manchester, Liverpool, részben Birmingham azért megfelelő ellensúlyt képez. Ha végre, évtizedek ide-oda megtapasztalt szélsőségei után nálunk is „beáll” az inga, tőlem jöjjön a Vasas, jöjjön a Honvéd. De jöjjön a Szeged és a Pécs, maradjon a Kecskemét és a Diósgyőr, meg a mostani újoncok, legyen a Ferencváros érdemi kihívója Debrecen és Székesfehérvár. Vagy persze a Paks és a Puskás, mert a dobogós helyeket és az első osztályú tagságot nem földrajzi és népességi adatok, hanem a pályán nyújtott teljesítmények alapján osztják.

Fentebb mindenkitől a lehető legjobbat feltételeztem, de így tettünk olimpiai esélyeink előzetes latolgatásakor is. Aztán ha mindennek bejön a fele, már jók is vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!