Betonfutball Angyalföldön – meccsen az acsai kőművessel

„Hogy mi épül itt? Azt reméljük, hogy fal. Ha netán ledől, akkor járda.”

Sziporkázik a hamisítatlan kőműveshumor a galgagutai óvodaépület folyosóján, a környékbeli építkezési anekdotákban rendre felbukkanó Tritykó mester mondását azonban nehéz lenne felülmúlni. A selypes beszédű öreg kőműves szólt oda állítólag segédjének egy tetőépítés végeztével: „Fiam, támaszd csak meg azt a kéményt, amíg én felveszem a pénzt.”

A tréfákban emlegetett elrettentő példák persze itt nem érvényesek. Az óvodások megújuló otthonában egyenes a fal, stabil a kémény, pontos munka zajlik. Korán sötétedik már, az udvaron a mászókák, hinták körvonalait is nehéz kivenni, odabent sarokba helyezett cementes vödör, vakolókanál, festékfoltos vízmérték jelzi a napi műszak végét – Pupos Gábor is éppen végzett a fürdőszoba-fugázással. Nem először találkozunk a szomszédos Acsán élő megtermett szakemberrel, a tavasszal beszélgettünk vele a Hátsó füves-sorozat videoriportjában, a szülőfalujában játszódó, futballsztorira épülő Brazilok című mozifilm karakteres statisztájaként mesélt akkor a forgatás részleteiről, saját futballélményeiről, és mondta ki a pályákon zajló nemzedékváltás egyik kulcstapasztalatát: „Nem tudom, van-e elég álom a mai fiatalokban.”

Az átutazó légiósoktól, súlytalan karrierfutballistáktól hemzsegő NB I-ben nehéz érdemi választ kapni a felvetésre, így a negyvenkét éves férfival Vendégszektor rovatunk legújabb részében inkább a magyar futballisták elsődleges terepén, az NB II világában indulunk felfedezőútra, hátha mégis megtaláljuk jelét, nyomát a keresett álomnak. A kőműves-burkolóval vérbeli munkásrangadót szemeltünk ki a szerdai meccskínálatból, az egykor angyalföldi vasmunkáscsapatként induló Vasas és a Budafoki Munkás Testedző Egyesület összecsapására készülünk, az Illovszky Rudolf Stadion felé vesszük az irányt a fővárostól jó hatvan kilométerre eső Galga-menti faluból. Miközben kanyarodunk ki Acsáról, hevenyészett idegenvezetést kapunk a helyi vendéglátóipari nevezetességekről, a talán megyei rekordot jelentő, ezerháromszáz lakosra jutó öt kocsmáról: az arisztokratikus nevű Kastélykertről, a vadászok törzshelyének számító Vadkanról, az idős Maczek házaspár által üzemeltetett alvégi italmérésről, a rohanós kemény fiúk által látogatott Bikásról és a valamivel csendesebb Presszóról. Hajdan ádáz vetélkedés folyt a Bikás és a Presszó között azért, hogy melyik támogassa ingyen sörrel, jutalompörkölttel az acsai futballcsapatot, ösztönözve mások mellett a környék rettegett hírű szabadrúgáslövőjét, a legjobb szezonjában védekező középpályásként is tizennyolc gólig jutó Pupos fiút. Vagy ahogy az acsai nézők nevezték: a Bombázót.

„A katonai sorozáson hallom, hogy két újonc sugdos a hátam mögött – meséli utasunk, miközben rátérünk az M3-asra. – Kiderült, sződligeti srácok, és azon tanakodnak éppen, vajon én voltam-e az az acsai fiú, aki azt a nagy szabadrúgásgólt lőtte nekik az előző évben. Egyszer-egyszer beakadt, na! Ötödikes voltam nyolcvanhétben, amikor Détári Lajos becsavarta a szabadrúgást a lengyeleknek, az a gól nekem óriási lökést adott. Évekig gyakoroltam, próbáltam utánozni a mozdulatot, és nem dicsekvésből mondom, de néhányszor meg is csináltam az acsai meccseken.”

Acsán már kilenc éve nincs csapat, a fáradhatatlan szervező, Szuszi bá is a temetőben fekszik – a Petőfi utcai szülői házban élő kőműveshez, korábbi gödöllői NB II-es ifistához, acsai nehéztüzérhez legfeljebb televízióban érkezik a futball. Megnézi a Real Madridot meg az NB I-et is, de ha valódi magyar játékra kíváncsi, az NB II-es közvetítés az ő műsora, még akkor is, ha a játékot sokszor jobb lenne úgy, ahogy van, belehajítani a betonkeverőbe.

A Lehel útról már látszanak az újjáépült Vasas-stadion szemkápráztató fényei, és bár ezen a pályán még nem járt, szóba kerül a kőműves felejthetetlen találkozása a futballelittel: a bajnoki címe után országos népszerűségnek örvendő Vác a kilencvenes évek második felében Acsán parádézott, és visszafogott játékkal gurított tizenhatot az udvarias vendéglátóknak. A középpályán Pupos Gábor derekasan küzdött a rábízott, ütközéseik nyomán újra és újra földre huppanó, szabadrúgások sorát kiharcoló Boda Józseffel („Petyerák, nem vitatkozásból kérdem, de mit fújtál?!” – reklamált olyankor a sértett a meccset vezető jól ismert acsai cimborájánál). S amikor egy szöglet után magasba ugorva szemmagasságban megpillantotta a fejelni készülő Horváth Péter derekát, hirtelen megvilágosodott, megértette a professzionális és az amatőr futball közötti különbséget: „Hoppá, mondom magamban. Hát azért tényleg nem mindegy, ki hány kiló és miből él.”

Ami az acsai kőműves-játékost illeti, ő például fénykorában kilencven kilogrammot nyomott – pedig már akkor sem vetette meg gyengéjét, a csontos leveshúst –, és valódi balszerencséje volt, hogy éppen akkor oszlott fel a csapat, amikor úgy érezte, végre „az erőhöz hozzáérett az ész”. Azóta viszont a szívhez érett hozzá az erő, a szelíd lelkű, csupa jóság óriás ránézésre simán kitenne két labdarúgót is. A Vasas–Budafok meccsre kifutók közül legalábbis biztosan, s az alkati sajátosságok rögtön szemet is szúrnak neki, a nézőtérre érve őszintén elcsodálkozik némely futballista-legény nyüzüge termetén. De csak azután, hogy a varázslatosan sima hibrid füves-műfüves gyepre pillantva kiszakad belőle a sóhaj: „Hú, azért ezen lehet. Ki is rázott most a hideg. Mit meg nem adtam volna azért, hogy egyszer ilyen pályán játszhassak?! Nálunk a megyében sokszor a torkodig pattant fel a labda a buckákról, az őrbottyáni pálya volt a legszebb, de ennek közelébe sem ért.”

Csendesen nézzük a meccset, látványos jelenetek nélkül, a mezőnyben zajlik a játék. Egykedvűen köpködi a tökmagot az acsai burkoló, aztán halványan elmosolyodik: „Milyen fiatalok... Ilyenkor veszi észre az ember, mennyire elment mellette az idő. Nem tudom, más hogy van ezzel, én néha még eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha futballista leszek. Na, ebből a beadásból lehet valami. Olyat én is csináltam, mint az a hátvéd most. Nem kell felugrani, elég megvárni, míg felemelkedik a levegőbe, és akkor kibillenteni az egyensúlyából.”

A budafoki kapu előtt Szedlár Zoltán labdája száll Hinora Kristóf felé, budafoki védője, Danijel Romic álló helyzetből igazít finoman a magasba emelkedő vetélytárson. Pupos Gábor még boncolgatja a jelenet lélektanát, állítja, a meccs elején muszáj éreztetni az ellenféllel, ki az úr a háznál, véső és kalapács nélkül is lehet kemény munkát végezni. Neki egyébként éppen az efféle pimaszság, határozottság hiányzik a magyar futballból, főként a válogatottból.

„Rafináltság, abból kellene több. Hogy legyen, aki felvállalja a rosszfiú szerepét, mint az olaszoknál régebben Gattuso vagy a portugáloknál Pepe. Nézem a szélen például azt a gyors gyereket a Vasasnál, látszik, hogy fut, mint a gép, de valahogy az ötlet kevés. Tudod, mi nem tetszett nekem amúgy? Az, amikor három éve az Eb-n a magyarok mémeket gyártottak abból, hogy Cristiano Ronaldo csapkod, miután elveszíti ellenünk a labdát. Nem azt vették észre, hogy itt van egy ember, aki nyert már vagy öt BL-t meg Aranylabdát, és még mindig nem bírja elviselni, ha leszerelik és nem megy a csapatnak, hanem csak a hisztériázását. Pedig tőle lenne mit tanulni. Jó, mondjuk a szabadrúgásai nem mindig úgy sikerülnek...”

A szünetben elsétálunk a B-szektor árkádjai alá. A szakember kritikus szemmel figyeli a lerakott térköveket, a mosdóban is megnézi a fugázást, elégedett a látottakkal: „Nagyipari, de precíz munka.” A folyosó falán Vasas-szurkolók rövid vallomásai olvashatók, az idézeteket hosszú percekig lehetne böngészni, az egyik különösen tetszik a látogatónak: „1986. 03. 27. A szülészeten a faterom mondta az ott lévőknek, hogy egy Vasas-szurkolóval több van.”

„Faterom, apám, édesapám... Érdekes, hogy majdnem minden szövegben szerepel az apa szó – állapítja meg elgondolkodva. – Engem édesanyám testvére, a siófoki játékvezető, Babai János fertőzött meg a futballal, ő vitt kölyökként először meccsekre. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy fázom, kiabálnak és kicsit félek is. Édesapámról viszont előttem van a kép, ahogy nézi a tévében Nyilasit, Törőcsiket, és csapkodja a térdét az izgalomtól. Tizenegy éve meghalt szegény, ő is kőműves volt. Tőle a munka becsületét és az őszinteséget tanultam meg, hogy ne szégyelljem elmondani, ha valami nyomja a szívemet. Nem fenyítéssel nevelt minket a két lánytestvéremmel, inkább a lelkünkre próbált hatni. Talán emiatt is vagyok ilyen szelíd ember, amit az alkatom alapján sokan nem is gondolnának. Az sem igaz amúgy, amit régebben mondogattak, hogy a kőművesekhez nem jó hozzászólni, mert mindegyik mérges.”

Hét perc telt csupán el a második félidőből, a Budafok tizenegyeshez jut. Kovács Dávid áll a labda mögé, Pupos Gábor halkan odasúgja: „Figyeld meg, a kapus bal kezéhez rúgja.” Bősz Levente kapus jobbra mozdul, a labda a kapu bal oldalában köt ki, a kőművesjóslat csalhatatlan. A gólszerző jó tíz perccel később egy az egyben áll a Vasas-kapussal szemben, gyenge lövése elakad benne. A kőművesjóslat csalhatatlan, a kőműveskritika kíméletlen: „Nem értem meg, hogy ha ez a szakmája, miért nem tudja belőni az ajtó-ablak helyzetet. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez körülbelül olyan, mintha én nem tudnám bevágni a csempét a helyére.”

Kovács Dávid azonban a 71. percben menti valamelyest a futballisták építőiparban megcsorbult becsületét, kialakítja a 2–0-s végeredményt: húsz méterről tanítani való pontossággal tekeri a labdát szabadrúgásból az angyalföldi kapu bal oldalába. Nem is marad el a dicséret, a messziről jött kőműves elismerően biccent: „Ezt még Acsán is megtapsolták volna.”