Jó volt focizni „a” dorkóban? – Vincze András publicisztikája

VÁGJUNK IS BELE: manapság miért nem rendeznek téli teremfoci-bajnokságot?

Jó, rendben, tudom, mi a válasz: ilyenkor, télvíz idején szerte az országban zajlanak az ilyen-olyan kispályás tornák, de… Én most arra „a” teremfocira célozgatok.

Ha valaki tükörbe néz, és azt látja, hogy a hajdani fekete, barna, vörös vagy szőke üstöke inkább ősz, akkor pontosan tudja, hogy valamikor az idők hajnalán (azaz a hetvenes évek tekintélyes szeletében) az ország nagyobb városaiban, hol Miskolcon, hol Tatabányán, hol Győrben, hol Zalaegerszegen kopott a parkett a Képes Sport-kupa keretei között: bizony akkoriban az NB I-es csapatok az őszi idényt követően a teremben is dribliztek még egyet. Fővárosi gyerekként akkor csodálkozhattam rá legjobban a vidéki csapatok, valamint a klubok játékosainak nagyszerűségére – kispályán jobban kidomborodott a technikai tudás, valamint az ösztönös zsenialitás is, úgyhogy volt nézni- és látnivaló bőven. A meccsnézési vágyat csak fokozta, hogy akkoriban nem közvetítették szakajtószám a bajnokikat, kupameccseket (igaz, két vagy inkább másfél csatorna volt a választék), viszont a Képes Sport-kupa meccseit élőben adták, és a gyerekemberek (akik aztán a grundra vitték a kispályán látott élményeiket) a fekete-fehér készülékek előtt mantrázhatták a Győr, a Békéscsaba, a Kaposvár, a Tatabánya és a Videoton ászainak nevét.

S ha már a hajdani Vidi…

A nagypályás valóság a legtöbb srácnak (és nem csupán a fővárosiaknak) a „Fradi-Újpest-Honvéd-Vasas” bűvöletét jelentette, viszont a teremfoci, illetve az ott látott meccsvalóság szélesebbre tárta a világot, és hirtelen új ászok mozdulatai is fontosak lettek. Hogy mást ne említsek, Karsai László vagy Kovács József a passzaikkal, góljaikkal, és egyáltalán a futballistakiállásukkal olyan dimenziót nyitottak meg, ami egy életre elég lelkesedéssel töltötte fel a focirajongói lelket, de emlékszem, hogy még Czeczeli Károly neve is visszhangzott a Haller téri dühöngőben (mondjuk, nem véletlenül, hiszen az egyik tornán ő lett a gólkirály), nem beszélve arról, hogy akkoriban a fél grund elkezdett a klasszikus dorkóban focizni (itt jelzem újra, hogy tél volt!). Az említett felszerelés kapcsán annyi kiegészítésre szükség van, hogy az a bizonyos dorkó (sőt, inkább így pontos: „a” dorkó) egy faék egyszerűségű sportcsuka volt. A szinte átlátszó gumitalpon szintúgy leheletvékony fehér, indigókék vagy – kapaszkodjanak meg – medvebarna színű vászonfelső feszült, csupán három vagy négy befűzőlyukkal, azaz ebben a tornacipőben minden apró kavicsot érezni lehetett, olyan volt, mintha az ember mezítláb futballozna (amúgy pontosan így is történt, mert a kicsit vastagabb és hosszabb akáctüske például simán átszúrta a gumit és fúródott bele a gyerektalpakba). No, hogy hosszúra ne nyújtsam, ebben a bizonyos dorkóban egyedül az MTK-s Turtóczki Sándor játszott a teremkupán (feltéve, ha jól emlékszem, bár elég élesen itt van előttem a kép…), abban a semmi kis tornacipőben cselezett, beszáguldotta a palánkos pályát. Valami egész különleges módon a többi spílerrel ellentétben tehát neki nem a kor menő csukacsodája feszült a lábfején, hanem ez a szinte semmi, tornaórákra szánt vászoncucc. Viszont éppen emiatt és ettől lett különleges minden egyes mozdulat, hogy lám, ilyen izében is lehet mesterien futballozni. S őszintén szólva, amikor megvetettük ezt a (talán…) tizenkét forint nyolcvan fillérbe kerülő csukát, szó szerint ráébredtünk arra, hogy milyen érzés labdába rúgni. Nyilván szamárság ilyet kívánni, pláne leírni, de a mai kor gyermeklabdarúgóinak is ajánlanám a tapasztalást, mert bár nyilván abszolút korszerű és szakmailag, egészségügyileg célravezetőbb a tökéletesen kipárnázott, csúcsminőségű stoplisban vagy teremcipőben passzolni, dekázni, lőni, de hogy mit kap valójában a lábfej, a talp, a belső és a külső a futballozás során – na, arra kizárólag az eredeti dorkó kínálta élmény alapján lehet ráérezni.

Hoppá!

Enyhén szólva is elkanyarodtam az eredeti sztoriszáltól, mármint a kérdéstől, hogy miért nincs manapság NB I-es teremfoci...

A válasz nyilván az, hogy a jelenkorban, a sorozatos meccsterhelés korában egyetlen porcika sem kívánja ezt a pörgős, szűk területen zajló játékot, de ami talán ennél is nyomósabb érv, hogy az arany­árban mért aranylábakat a klubok aligha tennék ki ilyen grundpróbatételnek, nem beszélve arról, hogy itt, a focirovatban az őszi idény utolsó meccsének lefújása után huszonnégy órával arról beszélgettünk, bizony ezt vagy azt a játékost hiába keresnénk interjúügyekben, mert már valahol külföldön vakációzik. Azaz, ha jobban körülnézünk, nincs sehol egy kispályára való társaság az NB I-es csapatok háza táján…

Azért persze ötlet lenne ez ügyben is, mert ha már úgyis annyit siránkozunk a légiós kontra magyar játékos pályára küldése kapcsán, akkor a terembajnokság éppenséggel remek lehetőség lenne arra, hogy a klubok kicsit látványosabban is megversenyeztessék a többnyire az NB III-ban bevetett spílereiket (lásd még: utánpótlás). Annak tükrében főleg megállná a helyét a kezdeményezés, hogy állítólag a jelenkor szurkolói már nem is annyira az egyéniségekhez, hanem inkább a klubhoz kötődnek, ergo fontosabb az imázs, úgyhogy szinte biztosra vehető, hogy az NB I-ben kevésbé (vagy éppen sehogyan sem) ismert játékosok küzdelmét is élénk érdeklődés kísérné – drukkolni nekik is lehet, ugyebár… Sőt – ha már érvelni kell a teremfoci mellett –, még az is megtörténhet, hogy a menőnek, népszerűnek számító csapatokat manapság is pontosan olyan meglepetés érné, mint anno a Képes Sport-kupán a Fradit, az MTK-t, a Vasast vagy a Honvédot, amikor is a teremkirályságot megalapozó Videoton-játékosok megmutatták, hol terem a magyar futballistavirtus, nem beszélve arról, hogy parketten a Tatabánya, az ETO vagy a Békéscsaba is emlékezetes győzelmeket aratott, a szurkoló, a néző pedig rácsodálkozhatott arra, hogy (például) milyen korszakos játékos Karsai László, akinek onnantól kezdve minden meccsét és mozdulatát a tavaszi füves folytatásban is kiemelt érdeklődéssel figyelte.

No, de hogy kicsit közelebb kerüljünk a jelenhez: a téli futballnak az új korban is volt remek időszaka, mégpedig a kétezres évek kezdetén. Erdős László (az ismerősei Süninek becézték, nyilván a jellegzetes, tüskésnek tűnő frizurája miatt) mesteri ötletének és fáradhatatlan szervezőmunkájának köszönhetően a fővárosi és a vidéki sportcsarnokok parkettjére (sőt, egy ízben még a dunaújvárosi hokicsarnok jegére is) műfű került, s elkezdődhetett az éveken át telt házakat vonzó téli terembajnokság – már komolyabb díjakért. Volt gólkirályra váró autó, sőt szurkoló is nyerhetett kocsit, s ha jól emlékszem, a tornagyőztes klub tekintélyesebb jutalommal is gazdagodott (akkoriban a pénztelenség miatt fuldokoló kluboknak muszáj is volt megküzdeni minden fillérért). A legnagyobb motivációt mégis az adta, hogy az összes helyszínen telt ház előtt zajlott a játék. A telt ház pedig különösen érdekes visszajelzés volt az ügyben, hogy milyen cirkusz kell a népnek, ugyanis futballberkekben anno az volt a szlogen, akkor lesz ismét jó a magyar foci, ha megjelennek a jegyüzérek a stadionok környékén, és nicsak, a műfüves teremfocizás során elő-előfordult, hogy a meccsekre már csak a „feketén” vásárolt zsugákkal lehetett bejutni a sportcsarnok lelátójára.

Emlékszem arra is, hogy anno, de szintúgy nem is olyan régen, még a németországi műfűre is figyelt a magyar – naná, ha már Lisztes Krisztián is műgyepre lépett –, és méricskélte magában, hogy a Bundes­liga-klasszisok vagy az NB I-esek a nagyobb spílerek a palánkos focizásban.

Vajon manapság miért nincs télen terembajnokság?

Hogy nincs igazi tél, egy dolog, és tudom, azt az egyszerű tornacsukát sem lehet már megvásárolni, vagy ha lehet, akkor sem tizenkét forint nyolcvan fillérbe kerül, és hát manapság a minőségi, télálló pályákról sem kell bevonulni a csarnokok fedele alá, ha egy-egy csapat futballozni vágyik. Pedig az élmény (teremfocizás vászon tornacipőben) még mostanság is mindent megérne – időt, pénzt, szervezést. Az egyszerű, de őszinte kispályás foci ráadásul olyan furfang, mint amilyen az időgép lehet: sok sport- és focirajongót visszarepítene a fiatalságba...

Szóval a kérdés így is szólhat akár: tényleg jó volt focizni „a” dorkóban?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!