A finomfőzeléket meg kell enni – Malonyai Péter publicisztikája

MAKACSUL SZEMBEMEGYEK a mondással, hogy jobb félni, mint megijedni, mert a félelemnél nincs rosszabb. Az ijedtség sem kívánatos állapot, elfogadom, de pillanatnyi rémség, ez is valami.

Ezzel együtt meggyőződésem, hogy debreceni futballisták, akik nyilván főszereplői voltak a Paks elleni szégyennek (0–5 hazai pályán), se nem félnek, se nem ijedtek. Legfeljebb a pályán, de azt most hagyjuk.

Ultimátumot kaptak ugyanis, a közlemény szerint visszatartottak „egy bizonyos összeget” a juttatásukból, amihez akkor jutnak hozzá – így a közlemény –, ha sikerrel járnak bajnokin Fehérváron és kupameccsen Mezőkövesden. Az ultimátum komoly dolog (eredendően: fenyegetés), ám az „egy bizonyos összeg” kitétel sejteti, hogy azért senki sem marad éhen a keretből.

A Máté Csaba vezette szakmai stáb tagjai már nehezebb helyzetben voltak, egészen vasárnapig az a hír járta: az ő produkciójukat is az ultimátum lejárta után értékelik.

Az ultimátumról azt írja a szakirodalom, hogy összetett kérdés. Enyhén szólva. Elvégre végül is haladék, a hatalmi helyzetben lévőnek egyértelmű a véleménye, hogy ez így tovább nem megy, mégis vár. Debrecenben például két meccs az élet, s vajon mi történhet? Sikerrel jár vagy elbukik a csapat, ami megtörténhet anélkül is, hogy megfenyegették volna a társaságot. Az ultimátumnak több a hátránya, mint az előnye – olvasom – elsősorban teher, másodsorban megfertőzi a levegőt a vezérkar és a csapat között. Meg persze inkább szól a főnökségről, mint a csapatról, annak bizonygatása, hogy ők a helyükön vannak, kézben tartják a dolgokat.

A haszonhoz az is kell, hogy a csapaton belül egység legyen, mindenkiben éljen a vágy, hogy most aztán megmutatom… Miközben számos tényezőn múlik, hogy létezik-e a kohézió, nem utolsósorban azon, hogy szót értenek-e egymással a futballisták – a hétköznapi mérce szerint is. Itt közbeszólhat az eltérő kultúra, a nyelvismeret (hiánya), maradva a Lokinál, a 27 tagú keretben 13 a légiós, ők tíz országot képviselnek az öltözőben. Csepp a tengerben, de jellemző lehet a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs kirohanása, akinek hangja átsüvített Megyeri Balázs meccs utáni nyilatkozatán: „A klub az első, nem a tévé…!” Megjegyzem, ezzel egyetértek, függetlenül a hivatalos kötelezettségektől.

Az ultimátum olyan, mint maga a sport, a futball. Utólag lehet csak okos az ember. Én ahhoz hasonlítom, amikor az óvó néni hirtelen felindulásból közli a gyerekekkel, hogy aki nem eszi meg a finomfőzeléket, nem homokozhat alvás után. Ez persze némi túlzás, elvégre az ultimátumnak mély hagyományai vannak – nálunk is.

Kezdem egy kedves történettel 1894-ből. A budai Várban futballoztak a srácok, és egy jókora gyertya után eltűnt a labda a házak között. Egy készséges járókelő jóvoltából kiderült, hogy a Kard utcai (ma: Hatvany Lajos utca) vendéglős fia rohant el vele. A gyerekek felszerelkeztek téglákkal, felsorakoztak a kocsma előtt, a vezérük pedig bekiáltott: „Ha öt percen belül nem kerül elő a labda, beverünk minden ablakot!” A hatás nem maradt el, csakhamar előttük volt a labda – kiszúrva. Ami esetünkben jelképes, bizonysága, hogy nem mindig hoz teljes sikert a fenyegetés.

Ám 1928 őszén hozott Dréhr Imrének, az MLSZ elnökének, aki két szégyenteljes idegenbeli válogatott meccs (Csehszlovákia: 1:6, Ausztria: 1:5) után saját szövetségének küldött ultimátumot, lemondását megpendítve. Követelte, hogy szűnjék meg a sportpolitikai jelszavakon való nyargalás és a széthúzás, legyen a válogatásért egy személyben felelős, minden külső befolyástól (nagy klubok: Ferencváros, Hungária, Újpest) mentes szövetségi kapitány. Dréhr népjóléti államtitkár volt, kormányzati tisztviselőként nagy tekintély, lett is béke (persze hogy átmenetileg). Az általános megnyugvás pedig abban nyilvánult meg, hogy az értekezlet tagjai a béke megpecsételésére együttesen átvonultak a Palace Szálló nagytermébe.

Van, hogy meccs közben kapnak ultimátumot a futballisták. Így 1935 októberében Bécsben, az osztrák–magyaron, ahol a Hohe Warte 45 ezer nézője előtt rendre vezettünk, mégis 4:4 lett a vége. De a szünetben még nálunk volt az előny (4:2), az ellen legendás futballvezére, Hugo Meisl pedig felemelte a hangját az öltözőben: „Vagy minden erőtökkel, utolsó leheletetekig küzdötök, vagy pedig többé nem jön ki tízezer ember sem a pályára. És akkor mind mehettek krumplit kapálni!”

Egyszerű szavak, hétköznapi fenyegetés, de hatásos volt.

Ugorva csaknem három évtizedet, 1964-ben a Bp. Spartacus férfi röplabdázói megtagadták a meccselést, a csapat ifikkel állt ki, és nagyon kikapott. Előzményként a nagyok felszólították a vezetőséget, hogy mondjon le. A folytatásról nincs hír, de abban igaza volt a Népsportnak, hogy a játékosok a könnyebbik utat választották, leálltak, ahelyett, hogy házon belül igyekeztek volna harcolni az igazukért.
Nagy visszhangot váltott ki 1997 tavaszán a Ferencváros edzőjének, Varga Zoltánnak az esete. A klub ultimátuma szerint a csapatnak kétszer is győznie kellett volna, ám már a Videoton ellen 2–2 lett. Mégis ő maradt az edző, viszont Furulyás János szakosztályelnöknek szurkolói nyomásra le kellett mondania, sőt feloszlatták a szakosztályelnökséget is. Varga az idény végén bronzérmes lett a csapattal, mégis menesztették. Az eset jelzi, hiába nem teljesülnek az ultimátumban foglalt feltételek, maradhat az eredeti állapot, még az is megeshet, hogy a kényszerhelyzet a döntéshozókra nézve lesz veszélyes.

És 2014, amikor Pintér Attila szövetségi kapitány kapott ultimátumot. Európa-bajnoki selejtezőn itthon maradtunk alul Észak-Írországgal szemben (1–2), persze hogy állt a bál. Ki nem mondták, ám kiszivárgott, hogy Pintért kényszerhelyzetbe hozták, ha nem nyeri meg a következő két idegenbeli meccset (Románia, Feröer-szigetek), fel is út, le is út. Kiderült néhány apró, de sokatmondó részlet például, hogy a játékosokkal nem közölték a programot, az edzőtáborban ki-be jártak és vacsoráztak a klubvezetők, és máris az volt a kérdés, hogy ultimátum ide vagy oda, legyen-e új kapitány. Sokan elmondták a véleményüket (persze, név nélkül), de a légkörre jellemző, amit egy játékos mondott: „Mindig van rosszabb…”

Az eset érdekessége, hogy az ultimátum is ultimátumot kapott, a bukaresti meccs előtt már Dárdai Pál volt a kapitány, Bukarestben döntetlen (1–1), Feröer szigetén (1–0), majd a finnek ellen győzelem (1–0), a húzás bejött.

Különleges eset volt Varga Attiláé, 2022-ben. A Kazincbarcika edzője a gyirmóti vereség (0–3) után saját magának adott ultimátumot, közölte a vezetőséggel, hogy ha a következő három fordulóban nem szereznek csapatával legalább négy pontot, önként áll fel a kispadról. Nos, bátraké a szerencse, az MTK-val (3–3) és a Szentlőrinccel (1–1) döntetlent játszottak, Dorogon nyertek (2–1), így öt pont lett az ígért négyből. Más kérdés, hogy a tavasszal, két forduló után (Békéscsaba 1–3, Budafok 0–4) már nem ő volt az edző Barcikán, mindenfajta vállalás nélkül.

Visszatérve a Debrecenre, a törzsdrukkerek gesztusa jobban megmaradt bennem, mint a különféle fenyegetőzések, ígérgetések. „Rajtatok a mez, rajtunk a szégyen!” – kiáltással levetették a trikót a játékosokról, majd elárverezték őket, a bevételt jótékony célra felajánlva.

A Debrecen szombaton kikapott Fehérváron. Vasárnap kirúgták Máté Csabát.

(Minden külön értesítés helyett.)

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!