Népsport: Puskás Öcsinek a grundon jobb volt

Kilencven esztendeje a Nemzeti Sport igazán fennkölten örvendezett azon, hogy lassan vége a fagynak: „A házak tetejéről olvad a tél, a szénkereskedő úgy búsul az üzletajtóban, mint túra nélkül maradt menedzser, Éled a tavasz… A hideg szél a még hidegebb tél emlékeit hozza vissza bár, de a futballpályákon, a kis futballpályákon is éled már a legnépszerűbb sport.”

Természetesen a futball. Az egykori kolléga kétszáz lépést tesz meg bokáig érő pocsolyában, híg sárban a villamosmegállótól a Ferencvárosi Vasutas (Fervas) pályájáig. Ahol az ifiket nem zavarják az áldatlan állapotok, vígan rúgják a labdát, miközben a pálya úgy fest „mintha a városligeti tóból homokbuckák emelkednének ki. A fiúk arca, ruhája, mindene csupa sár”, de kit érdekel. Játszhatnak.

A Valéria-telepi pálya a következő állomás. Udvarias kisgyerek igazítja útba az újságírót, elmondja, hogy Kroloff Sándornak hívják, a KTK (Kőbányai Testgyakorlók Köre) kölyökkapusa. Hívják a Törekvésbe, de nem megy, mert a KTK-nál tréning után mindig kap egy liter forralt tejet. „Most majd javítást kapok” – dicsekszik, pasztőrözött tej lesz a díjazása.

Ügyes kapus. A pályán („Balról a horizont a kerítés, jobbról egy barakksor. A kapu mögött szemétdomb, rajta egy éhes ember »guberál« egykedvűen”) azonnal munkára fogják a 12 éves gyereket, a 10 esztendős csapatkapitány, Mázsás Lajos rúgja meg nagy erővel a gumilabdát, „a kis Kroloff elveti magát: egy csobbanás, a gumilabda feketesáros kézbe tapad”. 

Büszkén körülnéz, aztán az újságíróhoz fordul: „Tessék megüzenni a Zsazsa úrnak, hogy jó formában vagyok. Talán lesz kölyökválogatott meccs. Tessék felírni: Kroloff – két f-fel – Valéria-telep 65, barakk.” Zsazsa úr nem más, mint Izsák Károly, aki ősfradistaként járta a grundokat és istápolta a kölyökfutballt.

A kép persze nem volt ilyen idilli, legfeljebb csak a gyerekeknél. A kis pályákon, a kültelkeken – ahogy írták – gyakori volt a botrány. Jellemző, amit a Nemzeti Sport írt két kültelki szurkoló beszélgetéséről humorrovatában (B. Ö. K.):

„Rémes. Nem tudjuk megverni az olaszokat, nem tudjuk megverni az osztrákokat, Egyáltalán kit tudunk mi megverni? 

– A bírót.”

És ez nem volt vicc. Rengeteg emlékezetes történettel szolgál a témában az akkori magyar futball, ám ami Erzsébetfalván, az ETC–NSC (1:2) meccsen történt kész rémtörténet. Az Nemzeti SC az utolsó percben lőtte győztes gólját, a labda a lécről pattant a vonal mögé. Az erzsébetiek tiltakoztak, a drukkerek fenyegetőztek, Fodor Endre bíró elindult a partjelző felé, de nem kellett sokat mennie, mert a közönség „berontott a pályára, megragadta Kreisz és Lengyel határbirókat s úgy cipelte a bíróhoz”, aki „remegő hangon, de férfias bátorsággal erősítette meg az ítéletét”. Az NSC öltözőjének ablakát kövekkel zúzták be, a távozó futballistákat kőzápor fogadta, „a rendőrök a levegőbe lőttek, majd kardlappal kergették szét a tömeget, akik pedig útjukba kerültek, azokat letartóztatták”.

Megjegyzendő, akkoriban folyamatosan napirenden voltak a botrányok, nem véletlen, hogy Marinovich Jenő dr. főkapitányhelyettes parancsba adta, hogy „nagy súly helyezendő még arra is, különösen a kültelki pályákon, hogy a pályákat elhagyó nézőközönség azon célból, hogy a bírákat vagy a játékosokat inzultálja, nagyobb tömegekbe ne csoportosuljon”.

Valamit változott a helyzet. Jellemző, hogy a Nemzeti Sport örömmel üdvözölte egy bajnoki forduló után, hogy a kültelki pályákon csak pofonok csattantak… Az MLSZ is értékelte az enyhülést, alig büntetett, mire a Nemzeti Sport tanmesével szolgált, mondván a fegyelmi bizottság olyan, mint az egyszeri pap, akihez lihegve állított be a harangozó: 

„– Tisztelendő uram, elfelejtettem delet harangozni… 

– Ha nem hallotta senki, úgy nincs semmi baj, fiam…” – ez volt a válasz.

Voltak persze vidám esetek. Mint amikor Rákospalotán a játékvezető észrevette, hogy otthon felejtette az óráját. A hazaiak kapusa udvarias volt, kölcsönadta a sajátját. Aztán a meccs hevében folyamatosan megjegyzésekkel illette a bírót, aki végül kiállította a kapust. Aki lefelé menet így szólt vissza: „Játékvezető úr, azonnal adja vissza az órámat…!” A bíró ránézett az órára, lecsatolta, visszaadta, majd lefújta a meccset. „Milyen jó, hogy éppen vége van a mérkőzésnek…” – tette hozzá, a tanúk szerint jóval a hivatalos játékidő vége előtt.

Rosszabbul járt az a játékvezető, akinek meccsre menet villamosa teherautóval ütközött, megállt a forgalom, félő volt, hogy elkésik. Hirtelen ötlettől vezérelve, leintett egy autót, a sofőr pedig készséggel elvitte. A meccset a hazai csapat simán megnyerte, ám az ellenfél óvott, mondván, a bíró a győztes csapat elnökével érkezett autón a pályára… A véletlenből ügy lett, de az eredmény maradt.

A játékvezetők felelősségét a Sporthírlap folyamatosan hangsúlyozta. Joggal, hiszen volt olyan vasárnap, amikor öt lábtörés volt a mérleg, s az öt esetből csak egyszer fújt a bíró és adott szabadrúgást, a többit egyszerűen nem vette észre. A vélemény: „Az alsóbb régiókban, ahol primitívebb a játék, ott primitív maradt a bíráskodás is. Az alsóbb régiókban a bírák jó része még akkor sem méltatja figyelemre a veszélyes összecsapást, amikor komoly baleset történik”. És van még egy „beteges” tünet. Sokat bíráskodnak az intézők és az amatőr trénerek, akik kevés kivétellel nem a legpuritánabb amatőrök. Gyakran olyan intéző és amatőr tréner is vezet meccseket, aki sokszor áll heves háborúban a többi klubbal, tehát érdekelt fél. Ilyen esetekben persze a csapatok is tudják, mi újság, ez is táptalaja lehet a botrányoknak.

Ezzel együtt az egykori kültelki futballisták csak a szépre emlékeztek. Azok is, akik később a lehető legtöbbre vitték. Hidegkuti Nándor például rendre öt nagybácsiját emlegette, akik már tízévesen beállították az utca csapatába, igaz a kapuba. Nem volt hosszú karrier, hiszen Hidegkuti hamar középcsatár lett, azzal az indokkal, hogy ő a legmagasabb, és 15 esztendősen már az UFC felnött csapatában játszott.

Vagy Puskás Öcsi. Amikor bemutatkozott az első osztályban (1943), a Nemzeti Sport azzal mutatta be őt, hogy otthon rendre megkapta a magáét, mert szétrúgta a cipőit. „Szétrúgott tíz pár cipőt, de lehet, hogy többet is s alighogy átlépett tizenhatodik esztendejébe, az történt, hogy a Kispest nevezetű Futball Klubban megbetegedett a kitűnő jobbszélső. Abban az időben éppen valami járvány dühöngött, beteg lett még másik két csatár is. A bajnoki mérkőzéseket viszont akkor is le kell játszani, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Puskás Öcsi bekerült 16 évesen az első osztályú Kispest csapatába a NAC-mérkőzésen” – írta az újság, de témánk szempontjából fontosabb, hogy a kérdésre, hol jobb játszani, a grundon vagy az „igazi” pályán, Öcsi határozottan felelte: „A grundon…!”

Ami a kültelki futball minden más jellemzőjével együtt jó iskola volt. Amikor Patkoló Rezsőt, a Gamma balszélsőjét a WMSK elleni rangadó előtt megkérdezték, nem fél-e a kemény csepeli védőktől, így válaszolt: „Lehet, hogy nagy a küzdelem egy ilyen NB-rangadón, de hogy lehet összehasonlítani ezt egy igazi kültelki, harmadosztályú rangadóval, amilyeneket én már játszottam! Egy ilyen kültelki rangadón egyszer mindjárt a játék elején úgy vágtak fel a levegőbe, hogy mire visszaestem a földre, a játékvezető éppen a mérkőzés végét jelezte.”

És itt be is fejezhetjük.