Népsport: Bukovi Márton hátravont, őt pedig hátraküldték

Tizenhét évesen már kitűnt az Ékszerészek csapatából (nem mellesleg eredeti szakmája ékszerész), ám a csapatot 1925-ben hosszú huzavona után (Volt bunda? Nem volt bunda?) kizárták a másodosztályból, így Olaszországba szerződött. Az Alba Roma egyik legjobbja volt, Bukovicsnak vagy „Ungarézének” becézték, de lényegesebb, hogy a Lazio elleni meccsen 1:3 után három gólt szerzett, nyert és divíziójában bajnok lett a csapata. A Lazióban a válogatott Fulvio Bernardini eszén járt túl többször is, ám hiába a sikerek, szabadsága alatt itthon így beszélt: „Jó dolgom van, de azért bármely pillanatban szívesen hazajönnék.”

Jött is 1926-ban, amikor itthon profi lett a futball. Tárgyalt az Újpesttel, ám aztán a Ferencvároshoz igazolt. Jól tette. Már az esztendő végén válogatott lett, ott volt a pályán Vigóban a spanyol–magyaron (4:2), mi több, „egyénileg Bukovi vált ki az együttesből”. Mindössze tizenháromszor volt válogatott, ennél azért jobb játékos volt. A hollandok elleni itthoni meccs (6:2) volt az utolsó fellépése (1930), a Nemzeti Sport szerint „ragadt hozzá a labda, remekül passzolt, zsonglőrösködésre is volt kedve, ideje”, az amszterdami De Telegraaf szerint a mezőny kimagaslóan legjobb embere volt.

Ahogy két esztendővel korábban (1928) Bécsben is, amikor a Ferencváros a Közép-európai Kupa döntőjében itthon 7:1-re győzte le a Rapidot, s a visszavágó veresége (3:5) ellenére kupagyőztes lett. Mint mesélte, ez volt élete legszörnyűbb meccse, nem azért, mert a tudósítás szerint „frissesége, fiatalsága szünet után elhalt a faultok viharában”, hanem mert azért halt el, mert az osztrákok kifejezetten durvák voltak, a megfélelmítésre építettek. „Úgy vittek el bennünket a pályáról, rendőri asszisztenciával, mint akiket kizsuppolnak. Csak akkor lélegzettem fel, mikor a magyar határt már elhagyta a vonat” – emlékezett.

Talán legjobb meccse egybeesett az FTC azóta is sokat emlegetett 1929-es diadalával, a Montevideoóban az olimpiai bajnok Uruguayt legyőző (3:2) csapatban. „Remekül játszott a zöld-fehér csapat s benne kolosszálisan Bukovi” – így a beszámoló, hozzátéve, hogy „a halfsorban a nagy Bukovait láttuk viszont” (a divatmagyarosítás következtében lett Bukovai – ő sohasem használta). A játékáról szóló dicshimnusz hitelét növeli, hogy „Ferencváros” aláírással küldött távirat szerzője az edző, Tóth Potya István volt.

Meg nem erősítette, de nem is tagadta, hogy csillaga a Fradiban akkor kezdett leáldozni, amikor megszerezték Sárosi „Gyurkát” (1931). Utána már csak hét bajnoki jutott neki a csapatban, ami sérülése, betegsége mellett is kevés. Újra külföldre ment (1934), ezúttal Franciaországba, ahol az FC Séte csapatával kupagyőztes lett. Ezúttal is egy évig bírta, 1935-ben hazajött, de sehol sem szerződtették, mert a Séte lelépési díjat kért érte.

Így aztán új korszak kezdődött az életében – edző lett. Zágrábba szerződött, a Gradjanskihoz, ahol mindmáig legenda. Négyszer lett bajnok a csapattal, ám nagyobb tett, hogy ott lett taktikai elem nála a hátravont középcsatár posztja. Drago Hripko volt a kiválasztott, ő taposta ki az utat az MTK-ban Palotás Péternek, majd Hidegkuti Nándornak, aki tökélyre vitte módit (Aranycsapat). Mentalitására jellemző, hogy sehol sem önmegvalósításnak szánta megoldást, egyszerűen nem volt a hagyományos normáknak megfelelő centere.

Hazajött, az MTK-hoz (1947), amellyel a forradalomig kettő (1951, 1953), 1956 után egy bajnoki címet szerzett. Az első pillanattól kezdve szaktekintély volt, még úgy is, hogy gyakran kritizált. Miközben az Aranycsapat elkápráztatta a világot, ő azért verte itthon az asztalt, hogy helyezzék már a nívós továbbképzésre a hangsúlyt, ne az legyen a cél, hogy minél több társadalmi(!) edzőnk legyen.

Az 1954-es világbajnokságon igyekezett segíteni Sebes Gusztávnak (már amennyire hagyta), jellemző, amit a nyugatnémetekről mondott neki az Ausztria elleni elődöntő (6:1) után. Kiemelte, hogy mindvégig hajtanak, 5:1-nél ugyanúgy, mint 0:0-nál; Max Morlock a vezér a csapatban; Fritz Walter előszeretettel lövi be a tömegbe a labdát szögletből; Helmuth Rahn pedig mindenhonnan erősen, pontosan lő. Aztán jött a döntő, a nyugatnémetek második gólja Fritz Walter szöglete, a harmadik pedig Rahn lövése után. Mindkettő elkerülhető lett volna – ha készülünk rá. Így: 3:2 – oda.

Sebesnek 1956 nyarán telt ki az ideje, Bukovi lett a kapitány. Nevéhez fűződik, hogy egy hónapon belül (szeptember 16–október 14.) négyszer játszott idegenben és négyszer nyert a válogatott. Nem is akárhol, hiszen: Jugoszlávia 3:1, Szovjetunió 1:0, Franciaország 2:1, Ausztria 2:0. Az indulatokat azzal szerelte le, hogy a válogatott nem lehet kísérleti csapat, így a Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor csatársorra esküdött.

Maradt kapitány 1957-ben is, de többször elmondta, hogy nehéz úgy készülni a világbajnoki selejtezőkre, majd az 1958-as vb-re, hogy az élcsapatok, a Vasas, a Bp. Honvéd maradéka és az MTK többet játszik Nyugat-Európában, mint itthon. Az sem jó, hogy a szövetségi elöljárók nem segítenek, nekik csak az a fontos, hogy külföldre elkísérjék a csapatot. „Szövetség nélküli szövetségi kapitány lettem” – mondta, mire egyszerűen kidobta az MLSZ (A részletekről: Népsport, 2017. július 31.).

Jött újra az MTK (a játékosok keresték meg), jött az 1958-as bajnoki cím, majd kis kitérő vissza Zágrábba, utána Diósgyőr, a Bp. Spartacus és végül Görögország. Ahol az Olympiakosszal kétszer lett első (1966, 1967).

Ezután csapatnál már csak a háttérben vállalt munkát, ám ahánysor megszólalt érdemes volt rá figyelni.

Úgy tartotta, hogy a futballistáknak minden gyakorlat értelmét, célját tudniuk kell, a munkához pedig nélkülözhetetlen a játékosok morális felkészültsége és önfegyelme. Ellene volt mindenfajta másolásnak, visszalépésnek, gyengeségnek bélyegezte. Elvégre: „Vajon, nem mi, magyarok szüntettük-e meg először a merev középcsatár posztot? S aztán nem mi, magyarok töröltük-e el a sablonos szélső játékot? Amikor hátulról indultak a szélsőink. Persze, nem most, hanem már tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Mert most Alberték a brazilok ellen csak megismételték. Hiszen Flóri pontosan azt játszotta, amit valamikor Hidegkuti, Bene éppúgy volt összekötő, mint szélső, Farkas pedig szélről pontosan úgy lőtt, mint középről.” – magyarázta az 1966-os világbajnokság magyar–brazilja (3:1) után.

És végül egy fontos összegzés 1979-ből: „Az a jó edző, aki képes arra, hogy gondolkodni is megtanítsa a játékosait. Mert a pályán talán ez a legfontosabb. Egy futballistának nem kell egyetemi tanárnak lennie, ám a pályán kell, hogy legyen esze. Volt olyan játékosom, aki írni-olvasni sem tudott, ám amikor felvette a dresszt, s kifutott a pályára, professzor volt. Leszegett fejjel, a legjobb megoldás keresése-kutatása és megtalálása nélkül képtelenség eredményesen futballozni. Nálunk ma talán ez hiányzik a leginkább: a tudatosság.Az edző szerepe tehát főszerep, ám a felelőssége is nagy. Akit beállít a csapatba, azért kezességet kell vállalnia, játsszék akárhogyan. Mert neki tudnia kell, mit miért csinál, tisztában kell lennie azzal, melyik futballistája, mire képes. És ha jó szakember, képességeinek megfelelően használja fel a rábízott játékosokat.”

Én ezt tanultam meg tőle, hiszen mindez akkor hangzott el, amikor kezdő újságíróként megismerkedhettem vele. Hogy élete hátralévő esztendeiben még többször megtisztelt figyelmével, hivatásom nagy ajándékának tartom.

Én bizonyosan.