Népsport: Czeisler Lajossal lett 44 év után újra bajnok a Milan

Az első lengyel labdarúgó-bajnokságot 1921-ben megnyerő Cracovia edzője, Pozsonyi Imre invitálása indította el a tréneri pályán a 130 éve, 1893. október 5-én született Czeisler Lajost. Az MTK első csapatába magát beverekedni nem tudó korábbi balszélső (vélhetően a VAC játékosával, Czeizler Andorral tévesztik össze, amikor kapusként emlegetik) a krakkói Jutrzenkánál dolgozott, az 1921–1922-es idényben (más források szerint rövid ideig lengyelországi munkavállalása előtt is) az osztrák második vonalban másodikként végző Germania Schwechatban rúgta a labdát (100 ezer osztrák koronára büntették együttesét, miután kitudódott korábbi krakkói munkája, amelyért javadalmazásban részesült, azaz profinak számított), majd ismét Lengyelország következett. A Lódzki KS-nek ő volt az első profi edzője, 1923 és 1926 között nívós munkát végzett, nem csoda, hogy a klub 1908 és 1933 közötti történetét feldolgozó kötetben úgy emlékeztek meg róla, mint aki szigorú tanárként egész lelkével az LKS-nek szentelte magát.

Czeisler a svéd futballban ugyancsak mély nyomot hagyott. Négy együttest szolgált, de egyértelműen a Norrköping tótumfaktumaként, megannyi későbbi nagy sztár útjának egyengetőjeként alkotott maradandót. A csapattal 1943 és 1948 között szerzett öt bajnoki trófeájával holtversenyben második a svéd bajnoki címmel büszkélkedő trénerek listáján, csak a hét elsőséget szerző Roy Hodgson (1976, 1979, 1985–1989) előzi meg. Nem meglepő, hogy 1947-ben megkapta a svéd állampolgárságot.

Érdekes kapcsolódás, hogy a második világháború után először 1949. június 16-án Solnában játszott egymással a svéd és a magyar válogatott, Czeisler pedig azt jósolta, hogy 4:2-re nyerünk. Az 1948-ban olimpiai bajnok kék-sárgáknál hiányzott a már profinak minősülő, az év januárjában a Milanhoz szerződő vastag combú tank, Gunnar Nordahl – a svédországi szabályok szerint a válogatott mezt csak amatőrök húzhatták fel –, és 0:2-re álltak tíz perccel a vége előtt, ám a 81. és 84. percben mattolták a már Sebes Gusztáv által irányított, Bozsikot, Budait, Czibort, Kocsist, Puskást (Deák Bambát váltotta) és Szuszát felvonultató piros-fehér-zöld armadát (2:2). Öt hónap múltán a Megyeri út adott otthont az 5:0-s hazai sikert hozó „visszavágónak”, amelyen két másik klasszis, a Nordahlt Milánóba követő Gunnar Gren és Nils Liedholm sem szerepelhetett az említett okok miatt, ugyanakkor a Czibort és Szuszát nélkülöző magyar együttesben feltűnt Hidegkuti, Lóránt és Zakariás is.

A két válogatott epizód mintegy bevezette Czeisler karrierjének újabb fejezetét, hiszen a tréner Grennel és Liedholmmal együtt érkezett 1949 augusztusában Milánóba, betoppanásukkal pedig új futballkorszak órája kezdett ketyegni. Itt említjük meg, hogy noha hármukat összemossák, „csak” Nordahl és Liedholm volt Czeisler játékosa a Norrköpingben, Gren az IFK Göteborgtól igazolt át, illetve Nordahlt nem Czeisler vitte Milánóba, mint ahogy csaknem mindenütt hangoztatják. Az olimpián őt kiszemelő Juventus engedte át a Milannak, miután elhappolta a dán Johannes Plögert, akit ugyancsak a londoni játékokon a vörös-feketék néztek ki. Így kezdte áldásos működését a Gre-No-Linak elnevezett csodatrió, rá támaszkodva Czeisler 1951-ben bajnokságot nyert a Milannal, amely 107 gólt szerezve 44 év aranymentes időszakot lezárva jutott fel a csúcsra.

Nem hétköznapi firenzei szerepvállalása, amennyiben 1960-ban az ő közbenjárására is szerződtette Hidegkuti Nándort edzőnek a Fiorentina. Miután a magyar szövetség malmai lassan őröltek, az első öt fordulóban ő volt az edző, Hidegkuti 1960. novemberi érkezése után pedig technikai igazgatóként felügyelte a szakmai munkát és segítette a beilleszkedésben honfitársát. Duójuk azonban 1961 januárjában, a 16. forduló után feloszlott: Czeisler távozott, pontosabban játékosmegfigyelői feladatot kapott.

„Sajnos nem szerencsét jelentett a közös anyanyelv. Czeizler Lajos megvált a Fiorentina csapatától, miután a firenzei lila-fehérek sorozatos vereségeket szenvedtek, és annyira visszaestek a bajnoki táblázaton, hogy a bajnoki címre már nem is gondolhattak”– írta Vándor Kálmán a Labdarúgás 1961. májusi számában. Ugyanebben az évben jelent meg Hidegkuti feljegyzései alapján az Óbudától Firenzéigcímű könyv, 1965-ben pedig a harmadik, bővített kiadása, amelynek több mint ötvenoldalas itáliai fejezetében érthetetlen módon egyszer sem bukkan fel Czeisler Lajos neve! Érdekes, mert a kikötők hangulatát kedvelő, Genovában otthonra lelő trénert nem kellett elhallgatni, az 1960-as években gyakran szólaltatták meg a magyar lapok.

„Nagyon megszerettem ezt a várost. Szerintem itt van Európában a legkellemesebb klíma. Nincs nagy meleg, nincs nagy hideg, a tenger adja az oxigéndús, friss levegőt. Olyan tényezők ezek, amelyekkel a magamfajta öregembernek már számolnia kell...”– sorolta indokait az 1962. december 2-i Népsportban Czeisler, akit korábbi együttese, a Sampdoria kért fel, hogy tolmácsoljon a Vásárvárosok Kupája-találkozóra érkező Ferencvárosnak (a Fradi 1:0-ra kikapott, a visszavágón azonban 6:0-ra nyert a 2. fordulóban). Több mint kétéves, „csapatmentes” genovai nyugalmából telefoncsörgés zökkentette ki 1963-ban: „Egy szép napon felhívtak a Benfica vezetői: elvállalom-e náluk a szaktanácsadói tisztséget? Szerződést kötöttem velük az 1963–1964-es idény befejezéséig. Caiado volt mellettem a pályaedző, és mivel nem beszéltem jól portugálul, 70 évemmel levetkőztem, gondoltam: talán jobban megértik, amit a »Mister« megmutat nekik. Portugáliában ugyanis minden edző »Mister«.”

Drámát és vígjátékot is rendezett a lisszaboni társulattal. A BEK nyolcaddöntőjének visszavágóján fájdalmas, 5:0-s vereséget szenvedtek a Dortmundtól és kiestek (az első meccshez képest hiányzott a kapus Costa Pereira, a hátvéd Raúl Machado és Eusébio, illetve Germano már az első találkozón sem lépett pályára), ugyanakkor nem engedték ki a kezükből a bajnoki címet és a kupát. A portugál főváros volt Czeisler utolsó állomása edzőként, 1965-től évente többször is hazajött, és járta a meccseket Budapesten. Egy alkalommal kihúzták belőle, melyik magyar labdarúgót emelné ki, és ő Varga Zoltánt említette: „Játéka nagyon hasonlít az olasz Riveráéhoz. Ahogyan cselez, ahogyan mindig látja a játékot és azok a jó, puha passzok, amiket a társai elé tálal!”

Az 1948-ban 55 évesen megnősülő (Magyarországról vitt feleséget Svédországba) Czeisler 1966 tavaszán végleges hazatérését tervezte: házat keresett, szerette volna látni, beteljesedik-e jóslata Vargáról, és vonzották az egykori játszótársak (Jeny Rudolf, Kléber Gábor, Mándi Gyula vagy Opata Zoltán). Vélhetően 1968-ban, 47 év európai „csavargás” után költözött haza, 1969. május 6-án halt meg Budapesten (a Rákoskeresztúri köztemetőben nyugszik), ám ahhoz képest, hogy három országban hét bajnoki cím fűződik a nevéhez, hogy Károly Jenő, Weisz Árpád, Schaffer Alfréd és Sárosi György mellett egyike a scudettót nyerő öt magyar edzőnek, hogy egyedüli külföldiként irányította világbajnokságon (éppen az 1954-esen...) az olasz válogatottat, nincs méltón ápolva emléke.