Népsport: lehet ma részeg, holnap azért játszhat

Az 1973-as esztendőt jobb elfelejteni a futballunkban. Tavasszal a Bajnokcsapatok Európa-kupájában az Újpesti Dózsa a négy közé jutásért kiesett a Juventusszal szemben, júniusban válogatottunk a Népstadionban 3–3-as döntetlent játszott Svédországgal, és nem jutott ki az 1974-es NSZK-beli világbajnokságra. Ez azért volt fájdalmas, mert a mieink már 1970-ben Mexikóban sem lehettek ott... Az FTC a KEK-ben még 1972 őszén kiesett a Sparta Prahával szemben, az UEFA-kupa küzdelmeiben a Bp. Honvéd az első fordulóban bukott el a bolgár Beroe ellenében, ugyancsak még az ősszel.

A Népsport az élvonaltól a Budapest-bajnokságig végigvette az osztályokat a 35 aranyérmesről adva rövid ismertetőt, kezdve az Újpesti Dózsával, a BLSZ-bajnokság II. csoportjának legjobbja, a Medicor Művek SE zárja a sort.

A lap nem mellékesen sorozatában az észrevételeit is megosztotta a sportágban folyó munkával kapcsolatban. Nem volt véletlen a kritikus hangvétel: a szerkesztőségbe érkező levelek szerint az olvasó „tisztában van azzal, hogy a magyar labdarúgás betegségét látványos tüneti kezeléssel nem lehet meggyógyítani”. Ugyanakkor a sportlap megjegyezte: „És nincs is ok arra, hogy fejeket követeljünk.”

A cikksorozat bevezetőjében leszögezte, hogy a válogatott talán sohasem akart annyira győzni, mint éppen a svédek ellen, évek óta nem játszott olyan jól, mint azon a délutánon. Mégis el kellett bukniuk, mert a játékosok képtelenek azokra a többletekre, amelyekkel az ilyen kudarcokat el lehet kerülni. „Az elbukás törvényszerű volt!”A Népsport szerint meg kell keresni a kudarc okait, „lehetőleg szenvedélymentesen, de tekintet nélkül az érzékenységre. Ha kell, húsba vágóan!”

Az első részben a cím már utalt a következtetésre: „Alacsony hatásfokú edzésmunka, kiszámíthatatlan teljesítmények.”A közönség annak ellenére kitartott a lelátókon, hogy a kiugró teljesítményeket nemegyszer átmenet nélküli visszaesések követték – annak is betudhatóan, hogy az edzésmunka megrekedt egy több évtizeddel korábbi szinten. Felvetődött: hogy lehet az, hogy az együttesek délelőtt edzenek, ugyanakkor a mérkőzések zömét délután és este rendezik. A másik észrevétel, hogy a 90 perces találkozókra nem lehet 60-70 perces tréningekkel felkészülni, a végkövetkeztetés pedig frappáns: „A hatvanperces állandó mozgás spanyolfal tehát, amivel takarják, ami mögötte van...”

Arra is rámutattak, hogy ha a gyakorlásokon egy-egy lazsálóval az edző még egyszer elvégezteti a gyakorlatot, az a többieknek kifizetődő, ugyanis addig pihenhetnek. Továbbá az életszerű gyakorlatokból éppen az életszerűség hiányzik. A kijelölt védők még a felállított gátaknál is passzívabbak, mert még vissza is húzzák a lábukat... „Az edzők pedig, ha eleinte szólnak is, később belefásulnak. Általában kerülik a rossz hangulatot szülő ütközéseket. Magyarán: igyekeznek úgy igazítani a szakosztály belső életét, rendjét, hogy az elnyerje a többség tetszését.”Az is elfogadhatatlan, hogy az idény vége felé minden egyesületnél elfogadják, hogy „fáradt a csapat”, emiatt csökkentik az edzésszámot, sőt, a futballisták pihenőnapot kapnak. Ahelyett, hogy megkérdeznék: „Ki mitől és hogyan fáradt el?”Ugyan papíron létezik a megfelelő edzésmunka, „meghallgatva a játékosok panaszait, fokozatosan csökken az edzésmunka időtartama és intenzitása az idény végéig.”Dicséretet kapott viszont a zalaegerszegi együttes, mert nem kiemelkedő képességű játékosokkal, elsősorban felkészültséggel, lelkesedéssel lepte meg az ellenfelet, úgymond a nagy pofonok után is talpra állt.

A Népsport nem rejtette véka alá azt sem, hogy a válogatott edzőtáborába legjobbjaink némelyike kimutathatóan leromlott állapotban érkezett, s még másnap sem volt képes normális edzésmunkára. Példát is említ: Illovszky Rudolf szövetségi kapitány a tervezettnél hamarabb lefújt egy edzőmérkőzést, mert az ifik játszottak a nagyválogatottal és nem fordítva... Ezért nem csupán a labdarúgókat terheli felelősség, hanem azokat is, akik asszisztálnak ehhez. „Jó néhány vezető nem okosan szereti a labdarúgókat.”A játékos pedig hallatlanul finom érzékkel megtalálja a könnyebb ellenállás felé vezető utat. Ennek is következménye, hogy a saját egyesületében részegeskedés miatt a tartalékok közé került egy játékos, de betették az utánpótlás-válogatottba... Volt olyan, aki lemondta a válogatottságot, mégis megkérték a címeres mez viselésére. Sportszerűtlenség miatt megbüntetett labdarúgót felmentettek, de olyan is előfordult, hogy eltiltása ellenére ugyanolyan juttatásban részesült, mint a többiek. Sőt, az edző kapott megrovást, mert fegyelmezni akarta a vétkeseket. Talán a legkirívóbb eset: „Milyen morál lehet egy olyan szakosztályban, ahol az edző elismeri, hogy a ma részeg játékost – vezetői kényszerre – holnap be kell tennie a csapatba?!”

A strukturális problémák sem maradnak ki a felsorolásból: a világ legtöbb fővárosában egy-két nagycsapat van, de számos helyen egy sincs. Budapesten néhány kilométer sugarú körben hét is (FTC, Ú. Dózsa, Vasas, Bp. Honvéd, MTK, Csepel, Egyetértés)!

A sorozat további részei a különböző bajnoki osztályok küzdelmeit elemezték. A második vonallal kapcsolatban a lap leszögezi: „Tíz év – az NB I B létrehozása – óta nem volt olyan izgalmas, érdekes, váratlan fordulatokban gazdag a bajnokság, mint a most véget ért küzdelemsorozat. A résztvevő csapatok egyik fele a bajnokság kétharmad részében a feljutásért, másik fele a kiesés ellen harcolt, s a páratlanul érdekes küzdelemben szinte minden találkozónak tétje volt!”

Jó néhány korábbi élvonalbeli futballistával találkozhattunk akkor az NB I B-ben. Tóth László, a Győr korábbi háromszoros válogatott kapusa 33 évesen a Győri MÁV DAC-ot erősítette, ő kapta a leglevesebb gólt (29), Szarka Zoltán, a Haladás olimpiai bajnoka is jól védett (31). A mezőnyjátékosok közül a Vasas nyolcszoros válogatottja, Molnár Dezső még 34 esztendősen, a Ganz-Mávag jobbszélsőjeként is a mezőny leggyorsabb játékosa volt. A vele egykorú MTK-fedezet, a 22-szeres válogatott Nagy István („Paróka”) a Bp. Spartacusban nemegyszer volt együttese, mi több, a mezőny legjobbja. Népsport: „Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy az NB I B az NB I utánpótlásbázisa, akkor itt valami nem stimmel. (…) A fenti néhány példa azt az előbbi véleményünket támasztja alá, hogy a második vonal az elsőtől valóban nagyon messze van, ha a volt NB I-esek ennyire kimagaslanak a többiek közül!”A Békéscsaba egyik pillére a korábbi honvédos Láza János volt, a gólkirályt is a csabaiak adták a 20 gólos Németh Lajos személyében, aki később játékvezetőként nagyobb karriert futott be, mint – nem rossz – csatárként. Az Újpest, az Ózd és az MTK korábbi futballistája, Lutz József a Kecskemétet vitte előre.

Ötven esztendő távlatából is kitűnik a megdöbbentően magas nézőszám: a bajnok Haladás hazai mérkőzéseit 97 500 néző látta, a másik feljutóét, a Dorogét 37 500. Szombathely után Békéscsabán volt legmagasabb a nézőszám (94 500). S ha már Dorog: a bányászcsapat három év alatt két osztályt ugrott, az NB I B-ben aranyérmes is lehetett volna, ha a végül utolsó (18.) helyezett MVSC-től az idény első meccsén a 87. percben kapott góllal nem szenved vereséget, továbbá Kecskeméten a 90. percben esett góllal nem kap ki, s a Dunaújváros ellen a 91. percben nem szed be gólt, itt 2–1-es vereség lett a vége...

A Haladás feljutásában nagy szerepe volt Palicskó Tibor edzőnek, aki a később ismertté váló játékosok közül beépítette a középcsatár Szabó Ferencet és Király Gábor édesapját, Király Ferencet, Dorogon pedig az utánpótlás-válogatottban is megforduló balszélső, Bartalos József vitte a prímet. Varga János, a Dorog korábbi kiváló középcsatára, az időszakban edzője korrekten elmondta, a Bányásznak szerencse is kellett a feljutáshoz, csak titokban remélték, s szerényen a bennmaradást határozta meg célként. Nem sikerült (16. hely), a Haladásnak viszont igen (13.)