Népsport: se kupa, se előkelőségek az Üllői úton

A labdarúgó Magyar Kupa története bármelyik magyar népmesegyűjtemény méltó darabja lehetne. Jó, nem feltétlenül a fordulatos, kalandokban és tanulságokban gazdag cselekménye, netán a tulajdonságaik alapján könnyen kategorizálható szereplői miatt, sokkal inkább azért, mert a „Hol volt, hol nem volt...” formula itt is, ott is alapkövetelmény.

A Steiner Hugó és Minder Frigyes által 1908-ban, angol mintára megálmodott kupasorozatunk első döntőjét 1910-ben rendezték meg, s 1914-ig ment is minden a maga útján, hogy aztán az első világégés jókora lyukat üssön a nemes koncepció szövetén. 1921-ben indult el újra a versengés, de még szinte fel sem pörgött a kupamotor fordulatszáma, újabb leállás következett, onnantól pedig a kiírás csaknem öt évtizeden át éppen olyan rapszodikus volt, mint egy migrénes primadonna délután fél négy és este háromnegyed hét között. 1924, 1929, 1936, 1937, 1938, 1939, 1940, 1945, 1946, 1947, 1948, 1949, 1950, 1951, 1953, 1954, 1956, 1957, 1959, 1960, 1961, 1962, 1963, 1971 – az évek, amelyekhez nem társult, nem társulhatott Magyar Kupa-győztes csapat neve.

Az összkép mindezek ellenére korántsem ilyen borús, hiszen a nehéz­ségek, az elmaradt évek elmaradt mérkőzései vagy a közelmúlt kollektív érdektelensége ellenére a Magyar Kupa a 21. század második évtizedének dereka felé közelítve is létezik, s lassacskán beteljesíti azt a szándékot (presztízs, állandóság, önállóság, márkajelleg), amit az alapító atyák eredendően szerettek volna vele elérni.

Miközben persze azzal sem árt tisztában lenni, hogy a hőskor teremtő lelkesedése sem jelentett egyet a gördülékeny szervezéssel vegyített jéghideg profizmussal. Vegyük például az első kupaátadás esztendejét. 1910-ben köszöntötte taps és megemelt kalap az első Magyar Kupa-győztes futballcsapatunkat, az MTK-t, éppen csak a lényeget, tehát magát a kupát nem vehették át a boldog győztesek, mert nem készült el. Pedig gyűjtést is rendeztek, sőt a Nemzeti Sport még egy sorsjáték bevezetését is felvetette, ám a kívánt összeg csak nem akart befolyni. Végül aztán már a kupadöntő előtt is perselyeket helyeztek ki a Millenáris bejáratánál, de hiába, mindössze 5 korona 60 fillér gyűlt össze, ami kutyafülére, akarjuk mondani, a kupa fülére sem volt elegendő.

Így teltek el aztán a következő évek: a győztes csapat megnyerte a Magyar Kupát (az MTK 1911-ben, 1912-ben és 1914-ben újrázott, a sormintát az FTC 1913-as diadala szakította meg, amely klub aztán majd az újrakezdést is kupasikerrel tette emlékezetessé – 1922), csak éppen kupát nem vehetett át. A helyzet fonákságát jól kapta el a Sporthírlapban 1913 karácsonyán megjelent vers: „A kupa készül, immár megígérték / E díjban szörnyű nagy lehet az érték, / mert képzeljék csak el, urak és ladyk / Még nincs is készen, s már többen is védik.”Viszont legalább ez a kupa nélküli kupasorozat később jól illett a király nélküli királyság intézményéhez...

A krónikus kupátlanság tarthatatlan állapota végül 1923-ban szűnt meg, persze nem egyszerűen és még véletlenül sem a szokványos módon. Száz évvel ezelőtt, hosszú, néma csend után a Nemzeti Sport április 4-i száma adott hírt a küszöbön álló nagy változásról. „Elkészült a Magyar Kupa kisebbített mása, amelyet az FTC és az MTK kap mint a kupa egykori nyertesei. Az eredeti kupa is rövid időn belül elkészül, és a mindenkori védő birtokában lesz. A volt nyertesek kupái az eredetinek kétharmad nagyságú hű másai. A 40 cm magas aranyozott, vert bronzserleg gömb alakú, középső részén két öntött dombormű van: az egyik bölényvadászatot, a másik vitézek hódolatát ábrázolja fejedelmük előtt. Mind a két dombormű ősmagyar alakokkal képzett. A középső részen van a kupa egyik felirata: »Nemes mérkőzés méltó pályabére, sarkallj becsvágyra állni a tusát / Lobogjon érted küzdők ifjú vére, s te hirdesd népünk ősi virtusát.« A kupa alsó részére ezt írták: »Érdemes életednek két ideálja volt / Melyért rajongva küzdtél: művészet és sport. / Emlékül nekünk s magadnak ereklye lett. / Műve tiszta elvek frigyéből született.« A kupa felső részét tulipános és indás füzér, továbbá boglárokba foglalt négy onyx kő díszíti. Legfelül a következő mondat olvasható: »Magyar Kupa örökös vándordíj, alapította a Magyar Labdarúgók Szövetsége.« Egy ilyen kisebbített példány 150 000 koronába kerül, s valószínűleg két hét múlva fogják átadni egy ünnepélyes tanácsülésen.”

Hogy a jó munkához idő kell, azt, ha máskor nem, a május eleji Nemzeti Sport újabb Magyar Kupa-cikkéből garantáltan megtanulhatták a korszak újszülöttjei. „Hála a vándordíj bizottság ügybuzgó és erélyes tevékenységének, a többi vándordíjakkal együtt a Magyar Kupa ügyét is rendbeszedték. Az egyesületek pedig látva, hogy egy hivatalos fórum is törődik a kupával, kezdtek az érte folyó küzdelmeknek jelentőséget tulajdonítani. Ma már nagy csapataink is komplett csapattal küzdenek a kupáért. Hozzájárul az érdeklődés fokozásához az is, hogy maga a KUPA is testet ölt rövidesen.”

Az ember szinte látja is maga előtt, ahogy a Magyar Kupa „testet ölt” a nagy eseményre. Az alkotó egyébként Tarján Oszkár szobrászművész volt, aki még a MTK–UTE kupadöntő előtti héten is az utolsó simításokat végezte, mint ahogy a sportlap beszámolója írta, „tizenhetedikéig minden valószínűség szerint elkészíti a kupát, úgy, hogy a meccs előtt ki lehet a pályára állítani”.

Nos, nem készült el, nem lehetett a kupát a pályán kiállítani, mondjuk nem ez volt a döntő egyetlen meg nem valósuló nagyszabású terve. Merthogy a kupabizottság „1923. június 5-én tartalmas ülésén elhatározta, hogy igazi, komoly kupadöntő lesz, a díj jelentőségéhez méltó, ünnepélyes keretben rendezik meg. Ezért a bizottság javasolta az elnökségnek, hogy a kupadöntőre hívjon ki előkelőségeket”      – azaz a társadalmi, politikai és sportélet vezető személyiségeit. Talán mondani sem kell, közülük hányan tették tiszteletüket az Üllői úton rendezett finálén…

Az ezüstserleget végül nem a döntő napján, hanem több mint három és fél hónappal később, nem a futballpályán, hanem egy levegőtlen tanácsteremben, és nem a győztes csapat valamelyik játékosának, hanem dr. Toldy Zoltánnak, az MTK egyik vezetőjének adták át egy MLSZ-ülés alkalmából. Az ünnepélyesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető aktusról így számolt be a Nemzeti Sport másnapi száma: „A Magyar Kupát a tegnap esti tanácsülésen adták át a jelenlegi védő MTK-nak. Az MTK nevében dr. Toldy Zoltán vette át az értékes trófeát.”

Tizenhárom évvel az első kupadöntő után tehát ennyire futotta.

A kupadöntő – merthogy a kupa-saga ismertetése közben kis híján elfeledkeztünk a lényegről – viszont legalább méltó volt a rangjához, noha az Üllői úton 7000 néző előtt megrendezett MTK–UTE körülményei nem voltak éppen ideálisak. A barátságtalan, esős időjárás, a sáros pálya és a felgyűlt víztócsák már-már a finálé elhalasztását vetítették előre, Hajós József játékvezető viszont játékra alkalmasnak nyilvánította a talajt, amivel a technikásabb futballistákból álló MTK-nak kedvezett.

A korszakot uraló kék-fehér „aranycsapat” nagy fölénnyel, megérdemelten nyert (Opata Zoltán kezdte a gólgyártást, s a korszak legjobbja, Orth György is góllal tette emlékezetessé egyetlen Magyar Kupa-győzelmét), bár a korabeli meccstudósítás kiemelte, „ennek a pompás MTK-nak az UTE nagyszerű, de kevésbé szerencsés ellenfele volt, s ez okozta vereségét, a nagy gólarányt, amit alig érdemelt meg”.

Az 1923-ban nagy nehézségek árán elkészült serleget egyébként 1973-ban ellopták az Üllői út és a Ferenc körút találkozásánál található árkád kirakatából, ahová az akkori címvédő FTC állította ki. Azóta sem került elő, az elmúlt 50 évben az eredeti trófea méretarányos, az FTC által készíttetett másolatát emeli magasba a győztes a kupadöntők után.