MLSZ: Barczi Róbert szerint is több játékperc kell a magyar fiataloknak

Nem, ez nem lesz amolyan „irgumburgumcikk”! Még akkor sem, ha a téma (hol tart, és hová tart a magyar futball?) a rengeteg adat, és bizakodásra okot adó hivatali, vagy inkább hivatalos elemzés apropóján vitára (is) ingerelhet. Ez a történet inkább sarkos helyzetkép lesz, mégpedig az MLSZ egyik, ha nem a legjobb kezdeményezésének köszönhetően: a szövetség sajtóosztályának szervezésében ugyanis immár harmadik alkalommal (ergo harmadik éve egymás után) a szövetség sportigazgatója, Barczi Róbert háttérbeszélgetés keretében mutatja be és meg, mi minden történt tizenkét hónap leforgása alatt a magyar labdarúgásban. Nyilván egy-egy ilyen beszámoló a kívülálló számára idealisztikus és egyben tömény információhalmaz, némely részletében kevésbé érdekes és átlátható, de a szándék, hogy az MLSZ a nyilvánosság elé tár szakmai(bb) adatokat, terveket, megsüvegelendő.

No, ennyi bevezetés után vágjunk is bele!

MARCO ROSSI ÉS A VÁLOGATOTT ELVARÁZSOLTA A SZURKOLÓKAT, DE...

„Ne Marco Rossin múljon a magyar labdarúgás sikere” – kezdte a prezentációt Barczi Róbert, s a mottó találó, mert való igaz, hogy az utóbbi években válogatott és a nemzeti csapat szövetségi kapitánya elvarázsolta a magyar focirajongókat, még azokat is, akik nem a zsigeri futballimádatuk miatt, hanem azért szeretnek, és akarnak meccsre menni, mert „a” meccs társasági esemény lett. Klasszak a stadionok, percek alatt elfogynak a belépők, a lelkesedés túlcsordul szinte minden határon, lehet rajongani kapitányért, játékosért, kincset ér egy mez, az aláírás, eredmény is van, egyszóval a kívülálló számára valóban olybá tűnhet, hogy most aztán jó a foci, nem is kell ennél több.

Pedig de, kell...

S ebben van igaza az MLSZ sportigazgatójának, ha valamikor, akkor most a lelkesedés delelőjén muszáj még erősebb hátteret adni a futballozásnak. S hol máshol kellene kezdeni ezt az erősítést, mint az utánpótlásban. Helyben is vagyunk, mert a gyerek- és ififociban azért még akad „tatarozni való” szeglet. Itt és most nem lehet betűkkel kivetíteni a papírra az összes kis képkockát, amelyet Barczi Róbert összeállított, és nem is feltétlenül a tényszerű megállapításokat kell a cikk górcsöve alá vonni – úgymint: növelni kell az igazolt labdarúgók számát; fontos projekt a magyar labdarúgás presztízsének emelése; még inkább szükség van tanfolyamok rendezésére és a tudományos munka megerősítésére és így tovább –, hanem inkább a gyakorlati futballjövő szempontjából markánsan fontos részleteket (ez lenne ugyebár a labda rúgása) érdemes vizslatni. Ilyen tétel például a sportigazgatói prezentációban az, hogy mennyi játékperc jutott az elmúlt években a magyar labdarúgóknak, s ezen belül a magyar ifistáknak az élvonalban. Volt-e és lehet-e emelkedés ez ügyben?

TÖBB, MINT HARMINCEZER PERC JUTOTT AZ NB I-ES TEHETSÉGEKNEK

Az adatok és így a hírek jók és megnyugtatóak: a húsz-huszonegy esztendős fiatal játékosok pályán töltött perceinek száma tekintélyesnek mondható növekedést mutat (mondjuk az előző majd másfél évtized légiósdömpingjét tekintve a csekély mértékű emelkedésnek is örülni lehetne, de idén valami megfordult, vagy inkább elkezdődött az NB I-ben): amíg a 2021–2022-es évadban 23 291 perc volt az egyenleg, addig a mögöttünk hagyott bajnoki évadban már 34 038 percnyi lehetőséget kaptak az ifjabbak. A tavaly véget ért bajnokságban 475.3 perc volt az átlagosan a pályán töltött idő, idén már 533.6 percre nőtt ez a szám – és ez remek. Amúgy nagyon matekozni sem kellene, mert végre látható s érzékelhető pillanatai is voltak annak, hogy változott a hozzáállás. Az NB I-es pályákon feltűntek, s markánsabban bizonyíthattak olyan tehetségek, akikért tudtak rajongani a drukkerek. A bajnokcsapatban, az FTC-ben ott volt Lisztes Krisztián (az ifjabbik), aki szinte az első labdaérintés után lett közönségkedvenc, de a látottak alapján nagy ígéret a Puskás Akadémiában bevetett Gruber Zsombor, mint ahogyan élt a kapott lehetőséggel, és megragadt a szurkolói memóriában a zalaegerszegi Szalay Szabolcs, a paksi Vas Gábor vagy a honvédos Kerezsi Zalán produkciója. S igen, tudom, a kispestiek kiestek, de éppen a piros-feketék fiatalítása esetében látszott fehéren-feketén, hogy a külföldiekkel szemben még egy ilyen keserves, kiélezett pillanatban is milyen sokat számított, hogy a „mi gyerekünk” volt a mezőnyben az egyik legjobb, mert ez ad hatalmas muníciót a futballunknak. S ha már a Honvéd: Barczi Róbert adat-összeállításából is kiderült, hogy 6592 perccel épp a kieső klubnál bíztak a legjobban az ifjabb generáció képviselőiben, de dicséretes volt a szándék a Puskás Akadémiánál (6076), a ZTE FC-nél (3811) és a Vasasnál (3455) is, ugyanakkor a Mol Fehérvárnál mindösszesen 163 percet töltött magyar gyerek a pályán, Ez utóbbi számot elosztva a harminchárom bajnoki fordulóval, több, mint szomorú lesz a végeredmény, mármint, hogy meccsenként ötpercnyi futballozás jutott a hazai srácoknak, s az újkori Vidi-vergődést tekintve ez a mérce jelzésértékű is lehet a gyengén teljesítő, s amúgy jókora légióstúlsúlyt cipelő csapat jövőképe kapcsán (mármint, hogy milyen szakmai irányban kellene elindulni).

S ha már a fiatalok szerepeltetésénél tartunk.

A minap levél érkezett a szerkesztőségbe, az olvasó érdeklődött, ugyan mikor írunk a „fiatalszabályról”, ezen belül arról, vajon mit tesznek érte az illetékesek. Nos, a legilletékesebb válaszadó maga Barczi Róbert, aki táblázatba foglalva bemutatta azt is, hogyan próbálja az MLSZ a jövőben ösztönözni az élvonalbeli klubokat, hogy bevessék a tehetségesebb az utánpótláskorúakat, hozzátéve talán a legfontosabb érvet: „A futballunkban nem lehet minőség játékpercek nélkül”.     

No, tehát, a szövetség pontozásos rendszerben vezet statisztikát. Ennek lényege, hogy pályára küldött magyar játékosonként 90 pont jár, így a teljes bajnokság során, ha tíz hazai ifjú is szerepel a csapatban (amire nyilván nem lesz példa még a magyar játékosokat szerepeltető Paks vagy a KTE esetében sem, hiszen itt is, ott is vannak rutinosabb játékosok szép számmal a gyepen) 29 700 pont gyűjthető, és ez alapján honorálja a szövetség a csapatok szándékát, hogy halványabban vagy erősebben bízott a magyar futballértékben (a bizalom pedig százmilliós tétel lehet a klubkassza bevételi oldalán).

Hogy ez jó, vagy rossz, arról lehet vitázni, Barczi Róbert elemzésében mindenesetre volt érdekes részlet ezzel kapcsolatban, mégpedig az, hogy Dániában (a szintén tizenkét csapatot felvonultató élvonalban) két bajnoki körrel kevesebbet játszottak a csapatok, és mégis húszezer perccel többet töltöttek a fiatalok a pályán, mint az NB I-ben az U21-es korosztályhoz tartozó futballisták (55 387 perc kontra a 34 038 perc). S hozzátehetjük: a dánok nyilván nem „fiatalszabállyal” ösztönzik a csapatokat... Nos, valóban nem, mert elhangzott, hogy a skandináv országban más a sportszakmai, sőt a -kulturális megközelítése az utánpótlás-nevelésnek, s a korosztályos labdarúgók is jóval érettebb felfogással és mentalitással kezelik a saját, kivételezett helyzetüket. A módi azonban azért idehaza is változik, merthogy a magyar akadémiák is egyre inkább partnerek abban, hogy egységes koncepció mentén dolgozzanak – és ha már van közös akarat, akkor talán nagyobb lesz az érvényesítési erő is az ügyben, hogy a profi öltözőkben jusson hely a tehetségeknek.

A változás szele az is, hogy már működik a talentx.hu elnevezésű oldal, amely az egységes, kontrollálható munka alapja. Ezen a naplózófelületen keresztül lehet vezetni, követni, elemezni a teljes magyar futballban zajló történéseket. Az MLSZ ezenkívül olyan rendszert épített ki, amely mondhatni másodpercre, eseményre, mozdulatra, taktikára, eredményre pontos és abszolút hű képet rajzol ki az adatelemzésben profi szakembereknek, míg a mok.mlsz.hu oldal felkínálja a gyakorlattár és edzéstervező-felületet. Hogy ne legyen teljesen reklámíze ennek a pár mondatnak, talán úgy lehetne a legjobban összefoglalni mindezt, hogy a magyar futballt is a modernizáció, és az egységes szakmai szemlélet repítheti előre.

NB III VAGY TARTALÉKBAJNOKSÁG – EGYELŐRE EZ NEM KÉRDÉS...

Amúgy van, amit talán érdemes lenne visszamenteni a múltból.

Ha a magyar ifjak futballozása fontos (márpedig az), talán nem lenne hiábavaló megfontolni a tartalékbajnokság újraindítását. Lapunk nem egyszer megpendített felvetésére amúgy az a válasz (Barczi Róberté is), hogy manapság az NB III a terepe az ifjaknak, illetve rendre elhangzik az is, hogy a tartalékcsapatok edzésein a visszajátszások miatt alig négy-öt fiatal mozogna. No, azért ezzel a riposzttal lehet vitázni, hiszen az NB III-as mezőny nem ugyanazt jelenti, mint az, amikor az NB I árnyékában, pontosabban a nagy bajnokikkal párhuzamosan megy a „fakócsapat” meccse, amelyen, mint a futballhőskorban, azért más érzés driblizni a kicsit zajosabb közönség előtt. Az edzésszervezés pedig... Nos, az aligha a bajnoki rendszer elnevezésén múlik, ergo a fakócsapatoknak is lehetne minőségi gyakorlásokat tartani. A legendás fradista, Mucha József például a mai napig emlegeti, hogy pályafutása egyik legszebb időszaka volt, amikor a zöld-fehér tehetségeket trenírozhatta a tarcsiban. Ha számít ez az érv, az NB III-mal szemben a tartalékbajnokin sokkal jobban szem előtt lennének a tizenhét és húsz év között játékosok. Annak tükrében főleg elgondolkodtató lehet ez, hogy minden újítás és előrelépés ellenére még mindig furcsa szemlélet uralkodik a profi futballunkban, mintha óvnák, féltenék a nagy tehetségeket, akiket mintha nem szabadna ifista korukban a mély vízbe dobni.

Csakhogy a most bemutatott, s igencsak akkurátus sportigazgatói beszámolóban látható statisztikák is arról árulkodnak, hogy a srácok a felnőttek között élnek a kapott lehetőséggel...

A kérdés így nem is lehet más: mire várunk még?