Mi a helyzet a berúgással? – Vincze András publicisztikája

Használja a lábát a futballista, avagy legyen berúgás a bedobás helyett! A minap visszalapozgattam a régebbi újságokat, és láttam, hogy – az időben picit visszafelé haladva – cikkek sorozata foglalkozott azzal, hogy Arsene Wengertől megannyi sportágújítón át egészen a magyar focigurukig bezárólag hány reformer követelte ezt az újítást.

A magyar labdarúgás a kilencvenes évek elején úttörője volt a rendhagyó kezdeményezésnek, ugyanis az 1993. augusztus 25-én a Népstadionban rendezett Ferencváros–Kispest-Honvéd Szuperkupa-mérkőzésen (2–1-re győztek a zöld-fehérek) a játékosok választhattak az oldalvonal kívülre került labda játékba hozásakor: dobják vagy rúgják. A lehetőség amúgy a korábbi MLSZ-elnöknek, Szepesi Györgynek köszönhető, ugyanis a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségtől érkezett a felkérés, hogy a tekintélyes tétért játszandó budapesti meccsen tesztelhetnék az újítást.

A kísérlet sikerült, ugyanis a fradisták ikonja, Simon Tibor az első félidő vége felé dobás helyett a rúgást választotta, mégpedig a felezővonalhoz közel – azaz a Honvéd kapujától még meglehetősen távol –, és olyan remekül sikerült a megoldás, hogy Szekeres Tamás a kispesti kapuba fejelte a labdát, ezzel már 2–0-ra vezetett a Ferencváros.

Nem kis meglepetésre az mlsz.hu archívumának történelmi visszaemlékezésében a következő olvasható erről az eseményről: „...az 1993. augusztus 25-én játszott találkozót – amelyre egyébként húszezer néző volt kíváncsi a Népstadionban – már a bajnoki rajt után rendezték. A meccsen kipróbáltak egy újítást, a partdobás mellett partrúgással is játékba lehetett hozni a labdát az oldalvonalon kívülről. Nem vált be...”

Nem vált be?!

Nos, ha csak azt az egyetlen, partdobás helyett választott partrúgást és az abból született Fradi-gólt veszem alapul (a Nemzeti Sport korabeli tudósításában a kollégák úgy fogalmaztak Simon Tibor és Szekeres Tamás összjátéka kapcsán, hogy „...a partrúgás premierje is kitűnőre vizsgázott”), akkor három évtizedes távlatban talán a berúgásos szabályváltozás lett volna az egyik legjobb újítás a hülyébbnél hülyébb ötletekkel és módosításokkal amúgy is agyonterhelt futballban. Abban az amúgy konzervatív megoldásokra épülő játékban, amelyet manapság annyira leszabályoznak, például a leshelyzetek kicentizésével, s annyit vacakolnak az ítéletek végleges meghozatalával, hogy a pörgéshez szokott, gyors eseményeken nevelkedett új generáció számára hamarosan a labdarúgás lesz az egyik legvontatottabb és ezzel párhuzamosan élvezhetetlenül modorossá tett sportág. Persze minden követ megmozgatnak azért, hogy a legnépszerűbb státuszt megőrizzék, de emelhetik a vb-mezőny létszámát akár 56 csapatosra, rendezhetik három- vagy akár kétévente is a tornát, pontosan látható, hogy a mennyiség már most maga alá temette a minőséget, nem beszélve arról, hogy a gólszerzés és -ünneplés élményét a manapság divatos körzővel, vonalzóval kimért precízség egyre jobban és egyre módszeresebben kikezdi.

Néhány mondat erejéig maradva még az 1993-as magyar Szuperkupa-mérkőzés reformjánál s a régebbi újságcikkeknél... A Magyar Hírlap a Ferencváros–Honvéd csata felvezetésében arról (is) írt, hogy a világ legkiválóbb brazil labdarúgója, Pelé – a világsztár 2022. december 29-én hunyt el – erőteljesen szorgalmazta a szabály bevezetését, és klasszisához méltón amellett érvelt, hogy ezzel a módszerrel megnő a gólszerzés esélye. S lőn! A nemzetközi szövetség akkoriban teret is adott az újításnak (ennek volt egyik támogatója tehát Szepesi György, aki amúgy mindig is jó érzékkel terelgette a magyar futballt az újdonságok irányába), s a nemzetközi ifjúsági tornákon a tehetségesebb játékosok választhattak, hogy dobnak-e, vagy rúgnak. No de hogy ne szaporítsam tovább a szót, valami hatása kellett is legyen a „dobás helyett rúgás” akcióknak, annak tükrében főleg, hogy akkoriban igencsak míves karriert befutott labdarúgók bukkantak fel, akik örömmel vették, hogy többet használhatták a lábukat, mint a kezüket az oldalvonal mellett.

S ha már Pelé neve szóba került. A brazil legenda a sárga lapos figyelmeztetés reformja mellett is kardoskodott, mondván, nagyobb fegyelmező ereje lenne, ha néhány perces kiállítás (pihentetés) sújtaná a szabálytalankodó játékost és vele együtt a csapatát, ezzel elkerülhető lenne a rettegés és alibizés a lehetséges kiállítástól félve, arról nem beszélve, hogy a kettő vagy öt perc emberhátrány során a sportszerűbben játszó csapat esélye is megnő a gólszerzésre.

Amúgy e nagy ötletelés az 1990-es olaszországi világbajnokság utáni időszakra tehető. A torna sok szakembernek arról maradt emlékezetes, hogy robotfutballra kezdett hasonlítani a válogatottak játéka, és a felesleges szabálytalanságok kezdték megfojtani a klasszikus, driblizős stílust, kevés gól született, a meccsek valamiért nem ütötték meg azt a szintet, amelyet az akkor még a helyzetkihasználásra kényesebb közönség elvárt volna...

Sajnos aztán a televíziós közvetítések, ezzel szinte párhuzamosan az internetes fogadások által egyre jobban eluralkodott a „futószalagfutball” a világban, a valóban finom és logikusnak tetsző szabályváltozások helyett a focimarketinget erősítő, drasztikusabbnak tűnő technikai újítások uralták el a sportágat. Manapság pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem a lábak és fejek, hanem a pénz szabja meg, mi és hogyan történjék a szent gyepen.

Hogy ez az atomizált módi azért nem mindenkinek tetszik, arra picinyke bizonyíték, hogy a világbajnokság után bejárta az európai sajtót a Németországból eredeztethető hír, miszerint a közösségi felületeken igencsak aktív játékvezető, bizonyos Patrick Ittich több szabályváltoztatással is házalt már a nemzetközi és európai szövetség bíró- és szabályalkotó bizottságainál – eredménytelenül. A spori egyik ötlete (teszem hozzá: azért vannak egészen meredek elképzelései a pályán történő rendteremtésről) különösképpen megfontolandó, hiszen a berúgásos módszerhez hasonlóan kvázi fél gólhelyzetet teremtene a kapu előtt. A bíró azt javasolja, hogy a félpályánál történő durva szabálytalanság esetében a vétkes csapat azzal bűnhődjön, hogy a rivális a szabadrúgást a kaputól tizenhét méterre végezhesse el.

Lássuk be, ebben van ráció. Azért van, mert a jelenkori gladiátorharcban még a sárga lapos figyelmeztetés sem elég elrettentő fegyelmező eszköz ahhoz, hogy egyik-másik csapat ne használja ki a holt térben történő szabálytalankodás lehetőségét, viszont elgondolkodtató – és így ötletelt Patrick Ittich is –, hogy mennyien kockáztatnának egy ma még taktikai értelemben „elfogadható”, ám az új, a tizenhét méteres szabadrúgásszabály miatt „gólveszélyes” faultot elkövetni a felezővonal környékén.
S itt a lényeg! Miközben a világfutball meccsnívója (szerintem) amortizálódik a tudományos, és fontoskodó változások miatt, vannak olyan ötletek, amelyek az életszerűségük révén valóban lendíthetnének a játék megújításán. A les­szabályról évek óta megy a vita – ha valakinek a kézujja van előrébb, nem les, mert azzal nem szerezhet gólt, ha a cipőorra, akkor igen, mert spiccelni ér... –, de a vitás esetek mértanilag pontos leképezése csak a látványmeccseken (BL, El, Európa- és világbajnokság) lehetséges, hiszen csak ezeken a topeseményeken használatos az űrsiklók kilövéséhez is alkalmas technológia.

No de mi a helyzet a falusi pályákkal?

Az ősagárdi sporttelepen aligha lehetséges VAR-ítéleteket hozni, holott – ha még egyáltalán pattog arrafelé a labda... – a Nógrád megyei meccseken ugyanúgy vitatkoznak (talán csak ott igazán és nem a cifra, fényben, pompában fürdő stadionokban), hogy kezezés és tizenegyes volt, vagy nem volt kezezés, és nem volt tizenegyes. Ezzel szemben a bedobás helyett berúgás vagy a félpályás szabálytalanság utáni szabadrúgás kapu elé rendelése nem monitor, közvetítőkocsi, valamint seregnyi, számítógépes animációt figyelő bíróasszisztens felvonultatásának kérdése, hanem csupán arra van szükség, hogy a játékvezető a megye háromban is vigye magával a sípot, amelybe belefújhat.

És ez a lényeg!

Mármint hogy a focizás az maradjon, ami mindig is volt.
Izgalmas, szórakoztató játék, nem pedig valami animációs trükksorozat.

Az oldalvonal mellett elvégzett berúgás pedig globálisan is hozhatna valami újat.
Használja a lábát a futballista, avagy legyen berúgás a bedobás helyett! A minap visszalapozgattam a régebbi újságokat, és láttam, hogy – az időben picit visszafelé haladva – cikkek sorozata foglalkozott azzal, hogy Arsene Wengertől megannyi sportágújítón át egészen a magyar focigurukig bezárólag hány reformer követelte ezt az újítást.

A magyar labdarúgás a kilencvenes évek elején úttörője volt a rendhagyó kezdeményezésnek, ugyanis az 1993. augusztus 25-én a Népstadionban rendezett Ferencváros–Kispest-Honvéd Szuperkupa-mérkőzésen (2–1-re győztek a zöld-fehérek) a játékosok választhattak az oldalvonal kívülre került labda játékba hozásakor: dobják vagy rúgják. A lehetőség amúgy a korábbi MLSZ-elnöknek, Szepesi Györgynek köszönhető, ugyanis a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségtől érkezett a felkérés, hogy a tekintélyes tétért játszandó budapesti meccsen tesztelhetnék az újítást.

A kísérlet sikerült, ugyanis a fradisták ikonja, Simon Tibor az első félidő vége felé dobás helyett a rúgást választotta, mégpedig a felezővonalhoz közel – azaz a Honvéd kapujától még meglehetősen távol –, és olyan remekül sikerült a megoldás, hogy Szekeres Tamás a kispesti kapuba fejelte a labdát, ezzel már 2–0-ra vezetett a Ferencváros.

Nem kis meglepetésre az mlsz.hu archívumának történelmi visszaemlékezésében a következő olvasható erről az eseményről: „...az 1993. augusztus 25-én játszott találkozót – amelyre egyébként húszezer néző volt kíváncsi a Népstadionban – már a bajnoki rajt után rendezték. A meccsen kipróbáltak egy újítást, a partdobás mellett partrúgással is játékba lehetett hozni a labdát az oldalvonalon kívülről. Nem vált be...”

Nem vált be?!

Nos, ha csak azt az egyetlen, partdobás helyett választott partrúgást és az abból született Fradi-gólt veszem alapul (a Nemzeti Sport korabeli tudósításában a kollégák úgy fogalmaztak Simon Tibor és Szekeres Tamás összjátéka kapcsán, hogy „...a partrúgás premierje is kitűnőre vizsgázott”), akkor három évtizedes távlatban talán a berúgásos szabályváltozás lett volna az egyik legjobb újítás a hülyébbnél hülyébb ötletekkel és módosításokkal amúgy is agyonterhelt futballban. Abban az amúgy konzervatív megoldásokra épülő játékban, amelyet manapság annyira leszabályoznak, például a leshelyzetek kicentizésével, s annyit vacakolnak az ítéletek végleges meghozatalával, hogy a pörgéshez szokott, gyors eseményeken nevelkedett új generáció számára hamarosan a labdarúgás lesz az egyik legvontatottabb és ezzel párhuzamosan élvezhetetlenül modorossá tett sportág. Persze minden követ megmozgatnak azért, hogy a legnépszerűbb státuszt megőrizzék, de emelhetik a vb-mezőny létszámát akár 56 csapatosra, rendezhetik három- vagy akár kétévente is a tornát, pontosan látható, hogy a mennyiség már most maga alá temette a minőséget, nem beszélve arról, hogy a gólszerzés és -ünneplés élményét a manapság divatos körzővel, vonalzóval kimért precízség egyre jobban és egyre módszeresebben kikezdi.

Néhány mondat erejéig maradva még az 1993-as magyar Szuperkupa-mérkőzés reformjánál s a régebbi újságcikkeknél... A Magyar Hírlap a Ferencváros–Honvéd csata felvezetésében arról (is) írt, hogy a világ legkiválóbb brazil labdarúgója, Pelé – a világsztár 2022. december 29-én hunyt el – erőteljesen szorgalmazta a szabály bevezetését, és klasszisához méltón amellett érvelt, hogy ezzel a módszerrel megnő a gólszerzés esélye. S lőn! A nemzetközi szövetség akkoriban teret is adott az újításnak (ennek volt egyik támogatója tehát Szepesi György, aki amúgy mindig is jó érzékkel terelgette a magyar futballt az újdonságok irányába), s a nemzetközi ifjúsági tornákon a tehetségesebb játékosok választhattak, hogy dobnak-e, vagy rúgnak. No de hogy ne szaporítsam tovább a szót, valami hatása kellett is legyen a „dobás helyett rúgás” akcióknak, annak tükrében főleg, hogy akkoriban igencsak míves karriert befutott labdarúgók bukkantak fel, akik örömmel vették, hogy többet használhatták a lábukat, mint a kezüket az oldalvonal mellett.

S ha már Pelé neve szóba került. A brazil legenda a sárga lapos figyelmeztetés reformja mellett is kardoskodott, mondván, nagyobb fegyelmező ereje lenne, ha néhány perces kiállítás (pihentetés) sújtaná a szabálytalankodó játékost és vele együtt a csapatát, ezzel elkerülhető lenne a rettegés és alibizés a lehetséges kiállítástól félve, arról nem beszélve, hogy a kettő vagy öt perc emberhátrány során a sportszerűbben játszó csapat esélye is megnő a gólszerzésre.

Amúgy e nagy ötletelés az 1990-es olaszországi világbajnokság utáni időszakra tehető. A torna sok szakembernek arról maradt emlékezetes, hogy robotfutballra kezdett hasonlítani a válogatottak játéka, és a felesleges szabálytalanságok kezdték megfojtani a klasszikus, driblizős stílust, kevés gól született, a meccsek valamiért nem ütötték meg azt a szintet, amelyet az akkor még a helyzetkihasználásra kényesebb közönség elvárt volna...

Sajnos aztán a televíziós közvetítések, ezzel szinte párhuzamosan az internetes fogadások által egyre jobban eluralkodott a „futószalagfutball” a világban, a valóban finom és logikusnak tetsző szabályváltozások helyett a focimarketinget erősítő, drasztikusabbnak tűnő technikai újítások uralták el a sportágat. Manapság pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem a lábak és fejek, hanem a pénz szabja meg, mi és hogyan történjék a szent gyepen.

Hogy ez az atomizált módi azért nem mindenkinek tetszik, arra picinyke bizonyíték, hogy a világbajnokság után bejárta az európai sajtót a Németországból eredeztethető hír, miszerint a közösségi felületeken igencsak aktív játékvezető, bizonyos Patrick Ittich több szabályváltoztatással is házalt már a nemzetközi és európai szövetség bíró- és szabályalkotó bizottságainál – eredménytelenül. A spori egyik ötlete (teszem hozzá: azért vannak egészen meredek elképzelései a pályán történő rendteremtésről) különösképpen megfontolandó, hiszen a berúgásos módszerhez hasonlóan kvázi fél gólhelyzetet teremtene a kapu előtt. A bíró azt javasolja, hogy a félpályánál történő durva szabálytalanság esetében a vétkes csapat azzal bűnhődjön, hogy a rivális a szabadrúgást a kaputól tizenhét méterre végezhesse el.

Lássuk be, ebben van ráció. Azért van, mert a jelenkori gladiátorharcban még a sárga lapos figyelmeztetés sem elég elrettentő fegyelmező eszköz ahhoz, hogy egyik-másik csapat ne használja ki a holt térben történő szabálytalankodás lehetőségét, viszont elgondolkodtató – és így ötletelt Patrick Ittich is –, hogy mennyien kockáztatnának egy ma még taktikai értelemben „elfogadható”, ám az új, a tizenhét méteres szabadrúgásszabály miatt „gólveszélyes” faultot elkövetni a felezővonal környékén.
S itt a lényeg! Miközben a világfutball meccsnívója (szerintem) amortizálódik a tudományos, és fontoskodó változások miatt, vannak olyan ötletek, amelyek az életszerűségük révén valóban lendíthetnének a játék megújításán. A les­szabályról évek óta megy a vita – ha valakinek a kézujja van előrébb, nem les, mert azzal nem szerezhet gólt, ha a cipőorra, akkor igen, mert spiccelni ér... –, de a vitás esetek mértanilag pontos leképezése csak a látványmeccseken (BL, El, Európa- és világbajnokság) lehetséges, hiszen csak ezeken a topeseményeken használatos az űrsiklók kilövéséhez is alkalmas technológia.

No de mi a helyzet a falusi pályákkal?

Az ősagárdi sporttelepen aligha lehetséges VAR-ítéleteket hozni, holott – ha még egyáltalán pattog arrafelé a labda... – a Nógrád megyei meccseken ugyanúgy vitatkoznak (talán csak ott igazán és nem a cifra, fényben, pompában fürdő stadionokban), hogy kezezés és tizenegyes volt, vagy nem volt kezezés, és nem volt tizenegyes. Ezzel szemben a bedobás helyett berúgás vagy a félpályás szabálytalanság utáni szabadrúgás kapu elé rendelése nem monitor, közvetítőkocsi, valamint seregnyi, számítógépes animációt figyelő bíróasszisztens felvonultatásának kérdése, hanem csupán arra van szükség, hogy a játékvezető a megye háromban is vigye magával a sípot, amelybe belefújhat.

És ez a lényeg!

Mármint hogy a focizás az maradjon, ami mindig is volt.
Izgalmas, szórakoztató játék, nem pedig valami animációs trükksorozat.

Az oldalvonal mellett elvégzett berúgás pedig globálisan is hozhatna valami újat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!