Népsport: Szabó József családi tragédia után ment Angolába

Angolában elesett fia miatt fogadhatta el a délnyugat-afrikai ország válogatottjának szövetségi kapitányi tisztségét 1965-ben Szabó József, a korábban Portugáliában rendkívül sikeres, a Portóval egy bajnoki címet és egy Portugál Kupa-győzelmet, a Sportinggal négy bajnoki címet és három kupaaranyat szerző futballedző – erre a következtetésre jutott Gulyás Zsolt, a portugál–magyar futballkapcsolatok elkötelezett kutatója. Az akkoriban még portugál gyarmatnak számító, polgárháború sújtotta területen az anyaország kiküldött katonai egységei igyekeztek rendet tenni, ilyen módon került Afrikába a misszióhoz csatlakozó fiatalember, Daniel Novak Szabo. Kiküldetéséig öt éven át az SC Braga futballistájaként ismerték Portugáliában, édesapja a klubnál edzője is volt egy időben.

„Hat nappal a huszonnegyedik születésnapja előtt, 1962. december 17-én éjjel esett el Angolában, Quicabo településen, a Casseno-hegynél – derítette ki a sporttörténészi érdeklődésű kereskedelmi képviselő. – Szabo őrmester a harcok során egy súlyosan sebesült bajtársát mentette, majd halálos lövést kapott, amikor visszatért harcolni. Az előző napokban is hősiesen küzdött, őrszemeket likvidált, gépfegyveres kocsira felugorva segített ellenséges támadást feltartóztatni. Szabó Józsefet érthető módon teljesen összetörte fia halála, 1965 augusztusában feleségével, Novák Annával meglátogatta Daniel sírját Luandában. Valószínű, hogy azért vállalta el az angolai válogatott szövetségi kapitányi tisztségét, hogy közel legyen halott fiához.”

Erősíti a feltételezést Máté György Népszabadságban közölt, 1966. november 2-án megjelent cikke      (Salazar zsákutcái), amely az újságíró angolai élményeit részletezve kitér a magyar edző szerepvállalására is.  „Szabó évtizedeken át működött edzőként Portugáliában és szerencsétlenségére fel is vette az állampolgárságot. Életének értelme, egyetlen fia (ez téves információ – a szerző) ugyanis portugál katonaként került le Angolába, az »orvlövészek« elleni tisztogatásra, ahogy ezt a háborút Salazar lapjai nevezik. Rövidesen közölték a szülőkkel, hogy a fiú elesett. Szabó mindent elkövetett, hogy legalább Lisszabonban temethesse el a kedves halottat, de nem kapott rá engedélyt. Így Angolában vállalt edzőséget és odaköltözött, hogy néha virágot vihessen fia sírjára...”

A luandai temetői látogatások egyikéről rossz minőségű fotó is fennmaradt. Az 1896-ban született tréner 1965–1966-os angolai munkájával zárta le hosszú és sikerekben gazdag edzői pályafutását, 1973-ban portugál földön bekövetkezett haláláig visszavonultan élt. Feleségével régi szokása szerint minden este vacsora után lejátszott egy sakkpartit, a sakk aktív évei alatt is szakmai munkájának, gondolkodásának fontos ösztönzője volt. A személyes emlékeket már Jorge Vieira Szabótól, a Portugáliában élő unokától tudjuk, akinek a segítségével igyekeztünk rekonstruálni a család életét.

„Rendszerint a nagyszüleimnél töltöttem a szünidőt, olyankor láttam bele a mindennapjaikba    – írta e-mailben küldött kérdéseinkre válaszolva az edző leszármazottja. –  Nagyapámat gyerekként néha az általa vezetett edzésekre is elkísérhettem, és arra is emlékszem, hogy rajongott a biliárdért. Erős jellem volt, határozott kézzel igazgatta a család ügyeit, bármilyen körülmények között lehetett számítani a biztos döntéseire. Szerette a családját, amelynek igazi főnöke volt, a szabályaihoz kellett igazodnia mindenkinek. Portugáliában óriási megbecsültségnek örvendett, bárhol járt az országban, tisztelettel és szeretettel fogadták. Nagyanyám a víz szerelmese volt, ha csak tehette, ment úszni a folyóhoz vagy a tengerhez. Nagyszüleim közös szenvedélye a sakk maradt.”

Jorge Vieira Szabo egyéb fényképek mellett elküldött nekünk egy felvételt nagyapja bátyjának, Szabó Sándornak (1888–1951) rákospalotai temetőben fellelhető sírjáról, mintegy érzékeltetve, hogy a Portugáliába szakadt leszármazottak szándéka komoly a magyarországi gyökerek és esetleges rokonok felkutatására. A kapcsolatépítésben elévülhetetlen érdemeket szerzett a már említett Gulyás Zsolt, aki három évvel ezelőtt segített megszervezni a gönyűi nemzetközi emléktornát, amelyen részt vett a saját költségen utazó Sporting öregfiúkcsapata is.

A helyszín nem véletlen: lapunk Népsport mellékle­tében 2016. február 11-én megjelent, Elásott kincsesládacímű cikk irányította rá Major Gábor gönyűi polgármester figyelmét a település neves szülöttére, az 1896. május 11-én a Duna-parti falu 62. számú házában világra jött majdani korszakos edző történetére. A hazánkban méltatlanul elfeledett jeles szakember tiszteletére emléktáblát avattak a futballpályánál (az ünnepi eseményen részt vett a hivatkozott unoka is), sőt a Győr-Moson-Sopron megyei I. osztályban szereplő csapat otthonául szolgáló, felújított sporttelep azóta Szabó József nevét viseli. Az emlékápolás szép példájaként Gönyű vezetői fontosnak tartják, hogy a fennállása 800. évfordulóját ünneplő település múltját, hagyományait feldolgozó, hamarosan megjelenő könyv kellő hangsúllyal mutassa be a 19. század végén született sportember életét és pályafutását.

A fiú édesapja asztalosmesterként dolgozott Gönyűn, a család az 1900-as évek elején elköltözött Győrbe, Szabó József futballista-pályafutása azonban már Budapesten indult. Hajszíne miatt „vörös Szabó” néven emlegette a korabeli sajtó, az FTC-ben 1924-ig játszott fedezetet, Portugáliába viszont már a Szombathelyi AK játékosaként jutott ki a következő évben. A nyugati túra során Madeirán kecsegtető szerződést kínáltak neki, a következő években előbb játékos-edzőként, majd trénerként vállalt szerepet, a Nacional, az SC da Madeira és a Maritímo Fun­chal után az 1920-as évek végén már a Porto alkalmazottja volt. A következő harmincöt évben megszakításokkal a Portónál, a Sportingnál, a Bragánál és kisebb csapatoknál dolgozott, a Sporting máig története legeredményesebb edzőjeként tartja számon.

A Szabó házaspárnak öt gyermeke született, az Angolában elesett Daniel mellett az elsőszülött József is futballozott (ő még 1925-ben, Portugáliába menet, útközben látta meg a napvilágot Bécsben). Ifjabb Szabó József – Jorge Vieira Szabo édesapja – 1945 és 1953 között a Porto, az Académica, az Olhanense, az Oriental és a Sanjoanense csapatának kapusa volt, mielőtt egy autóbalesetben elvesztette egyik lábát. Érdekesség, hogy a neves edző unokája, Paula Szabo művészeti igazgatóként segítette az Eusébio életét feldolgozó, Ruth című 2018-as film elkészítését.