Kinyílhatna az ajtó – Vincze András publicisztikája

Algoritmusok, elemzőszoftverek, sprintsebesség – nocsak, nocsak, kezd ébredezni a magyar profi labdarúgás is, már ami a sportos adatokat illeti.

Emlékszem, a válogatott korábbi szövetségi kapitányát, a német Bernd Storckot hogy kifigurázták, amikor a különféle állóképességi teszteket végeztette. Sőt, néhány éve még az volt a szöveg, hogy ez a poroszos módszer semmire sem jó, nem a fülcimpából kell egy-egy csepp vért kisajtolva laktátküszöböt méricskélni, labda kell ide, nem az unalmas, száraz felmérő kocogás. Bernd Storck egyedül is maradt a „bolondériájával”, más nem nagyon volt kíváncsi az amúgy Európa-bajnoki kijutásban is szerepet játszó módszerekre, de anno a Nemzeti Sport három újságírója csak bekopogtathatott hozzá Telkiben, ugyan mutassa meg, mi mindenre képes az ő futballtudománya. Volt min álmélkodni, mert az iroda falai között modern, a szövetségi kapitányi munka alaposságát tökéletesen megerősítő mátrixvilág bukkant fel – az akkori NB I-es hozzáállás alapján amolyan Potemkin-falu…

Nem akarok itt okoskodni, sőt, aligha tudnám hitelesen kidomborítani a lényeget, ám tény, a sajtóbemutató alapján igencsak komplex képet lehetett volna kapni arról, hogy akkoriban miként festett az élvonalbeli, profi futballisták állapota Pakstól Budapesten át Diósgyőrig. Nem tudom, hogy feltűnik-e, de az előző mondatban ott szerepel a „volna” segédige – túl sok partnere ugyanis nem akadt a német edzőnek (a felmérésekkel kapcsolatos hozzáállás alapján nem is volt ez akkora csoda). A tökéletesebb szakmai munkához semmi más nem kellett (volna), csak az, hogy az NB I-es csapatoktól napra vagy inkább órára pontos információk érkezzenek. Egy sornyi adat arról, hogy – az emlékeim alapján csak példákat írok – ki milyen cipőben edzett, egy sor arról, milyen volt a futballista vérnyomása, egy sor arról, hogy a játékos hány kilogrammot nyomott ébredés után, ezenkívül esett-e az eső a gyakorláson, hőség volt-e, hideg, hány perces volt a bemelegítés… S még sorolhatnám, de nem akarok tudományoskodni, inkább az lenne a lényege ennek a hosszabbra nyúló bevezetőnek, hogy aktuálisan akármire is csodálkozunk rá a labdarúgás kapcsán, az már, kérem, régen ki van találva… Bernd Storck is egy működő módszert hozott (cseppet sem mellékesen a Bundesligából), s anno azért volt hiteles ez ügyben, mert…

a./ Az agyonirigyelt német futball környezetéből érkezett, és arrafelé azért nem nagyon bohóckodnak az erőnléttel, felkészültséggel, fittséggel kapcsolatos felmérésekkel;

b./ Dárdai Pál ajánlotta az MLSZ-nek, mondván, nála alaposabb és úgymond „magyarfocifejlesztéskompatibilis” német szakembert aligha találhattak volna jobbat;

c./ Irányítása mellett a válogatott kijutott a 2016-os Európa-bajnokságra, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy sokak meglepetésére – és kételkedő vélekedése ellenére – kezdőcsapatba állította az akkoriban éppen a fehérvári „fakóba” száműzött Kleinheisler Lászlót, s „felfedezte” erőcsatárnak Böde Dánielt;

d./ A franciaországi Eb-n az általa felkészített válogatott megnyerte a csoportját és a nyolcaddöntőben szerepelt;

e./ Annak ellenére is kitartóan méricskélte futballistáink felkészültségét, hogy jóformán minden egyes ilyen alkalommal körberöhögték.

Egyszóval: elhivatott volt a magyar foci kapcsán.

Az már másik, de persze cseppet sem elhanyagolható szempont, hogy őt is utolérte a végzet, amikor a válogatott a vb-selejtezőn arcpirító vereséget szenvedett Andorrától, illetve mostanában Belgiumban sem váltja meg a világot, de az ügyszeretetét és felkészültségét a mai napig emlegetni lehet, annak fényében főleg, hogy a kapitányi regnálása idején az egyik nagy ívű magyar szakmai tanfolyamon még azon ment a polemizálás, vajon a meccs előtti energiaital-fogyasztással mi a helyzet…

Nem volt ez olyan régen (öt-hat éve), ezért is tetszik mellbevágónak, hogy mennyit változott a világ nálunk is, és mennyivel modernebb lett a hozzáállás. Lám, a Nemzeti Sport hasábjain a kisvárdai siker titka (ezüstérem az NB I-ben) kapcsán Révész Attila sportigazgató arról beszélt, hogy náluk a játékosok szerződtetésénél bizony hangsúlyos szerepet kapott és kap is a tudomány. Kétszázötven jelölt közül választották ki azokat, akik alkalmasnak tűntek a bravúros szereplésre – egyszerűbben fogalmazva: felméréseket végeztek. Amihez persze számítógépes program (ezen belül algoritmus) és a sportolói élettannal kapcsolatos tudás is kellett. No mármost – visszakanyarodva az agyonkritizált storcki felmérésekhez – az „algoritmusozás” a magyar ősfutballból ránk hagyott „rúgd, fuss és driblizz” örökség tükrében finoman szólva is meghökkentő változás, sőt fejlemény, hogy akad olyan klubvezető idehaza is, aki nem vajákolással próbál eredményt elérni labdarúgásunkban.

Vagy ugyanitt idézhető a bajnok Ferencváros-elnök, Kubatov Gábor minapi nyilatkozata, miszerint a jelenkori Fradiban a kiválasztás egyik sarokköve, hogy a kiszemelt játékos képes legyen legalább 32 kilométer/órás sebességgel futni. S még mielőtt bárki is a maratoni távban kezdene gondolkodni, nyilván „csak” egy-két méterben és másodpercben kell Usain Bolt-tempóra gondolni – a világsztár atléta amúgy tudott csaknem 45-tel is száguldani, míg az átlagsebessége kicsivel több mint 37 kilométer/óra volt –, ugyanakkor a vélemény jelzésértékű, ha ilyen fontos a sprintérték, akkor ma már tényleg „fortyogtatnak” valamit a magyar foci elemzőműhelyeiben. Mi több, eljött a régen várt pillanat, hogy az NB I-es kluboknál (kettőnél biztosan) vannak konkrét, sőt, a játékosteljesítmény kapcsán számonkérhető felmérések, adatok, s szintúgy fontos szempont, hogy ezzel párhuzamosan két olyan sportvezető is van, aki kicsit mélyebbre tekint a kézhez kapott szakmai elemzések kapcsán, hiszen a jelek szerint pontosan tudni akarja a befektetésért cserébe – pénz, paripa, fegyver –, hogy mi van egy-egy szerződtetett játékos bőre alatt izomzatilag és mentálisan.

Amúgy pedig…

Mindebből jó lenne látni is valamit.

Valami kis ajtónyitásra gondolnék ez ügyben, mint amikor Bernd Storck „boszorkánykonyhájába” pillanthattunk be, mert ezek szerint aktualitása van annak, hogy – mondjuk – a kisvárdaiaknak felmérésileg (is) miért érte meg Jaroslav Navrátillal megállapodni, de ugyanígy tanulságos lehetne az FTC-mezben az idén remekül meg-megvillanó Pászka Lóránd futballjának adatszerű megközelítése, hogy ő miért most, és főleg hogyan toppant be az NB I-es mezőny legerősebb csapatába…

A külföldről hozott játékosok esetében erény a robbanékonyság, az állóképesség, a profi sportolói érzelmi intelligencia, miközben a magyar srácokon még mindig ott a bélyeg, hogy ők ügyesek. Tény, a fiainkban tényleg jobban megvan a labdával való virtuskodás képessége, mint a vonal melletti le- és felrohangálás dinamizmusa, de jó lenne látni egyszer a konkrét méréseket, hogy van-e – és ha van, mekkora – szakadék pró és kontra a zsoldos és a hazai labdarúgó között.

S ha már itt tartunk…

Szintúgy nem elhanyagolható érv – bár nagyon unalmas szöveg –, hogy a magyar játékosok drágák. No, hát akkor ez ügyben is jó lenne valami kis bizonyságot szerezni a tudomány, a felmérés által, hogy mondjuk a Nemzeti Sport játékosbizonyítványában utolsó húsz-harminc légiós vajon milyen képességbéli paraméterekkel megáldva vette fel a honoráriumát, s a gyengének ítélt szereplésük tükrében nem lehetne-e végre tényleg elgondolkodni azon, hogy a ranglistán felettük lévő srácainkra irányuljon a nagyobb figyelem.

No, de ez már tényleg a régi lemez (mármint, hogy külföldit vagy magyart az NB I-be...), s mindössze azt akartam elmondani, hogy azért nem volt akkora bolondság, amikor Bernd Storck elkezdte mérni, elemezni, mit tudnak a legjobb magyar játékosok – mára csak kiderült, hogy az NB I-es futballpályákon sem csak védőkkel vagy éppen a csatárokkal, hanem a tudománnyal is versenyt kell futni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!