NB I: Nem hívtak sehova, alighanem tudják, hűséges vagyok – Cseri Tamás

– Igaz, hogy a kislánya hegedülni tanul?
– Múlt héten addig nyúzott, míg beadtam a derekamat, két edzés között beültünk a kocsiba, és elmentünk venni egy hegedűt – mondta a Nemzeti Sportnak Cseri Tamás, a Mezőkövesd irányítója, aki az elmúlt idényben húzóembere volt a sárga-kékeknek.

– Hogyan pihen majd ezek után odahaza két tréning között?!
– Reméljük, a gyerek jól húzza majd a nótát... Egyelőre csak ismerkedik a hangszerrel, nagyon lelkes, nem tudtam megállni, hogy ne vegyem meg neki. Azt csak egy apuka tudhatja, milyen érzés, amikor a kislánya valamit nagyon szeretne. Szerencsére mindkét gyermekem rendes kislány, tudják, most kemény edzéseink vannak, így amikor két gyakorlás között hazamegyek, egy órácskát hagynak aludni, pihenni.

– A nyári szünetben sikerült kikapcsolódnia?
– Egy hétre hazautaztunk Németországba, a bajoroknál egy kis faluban van házunk, szeretünk oda elvonulni. Idehaza sok időt töltöttünk Poroszlón, az egyik legjobb barátomnak ott van étterme a szabadstrandon, most is éppen onnan tartunk a családdal haza. A gyerekek nagyon szeretik, mi is jól érezzük magunkat, néhány szurkoló is odajött hozzám, vállon veregettek, sok sikert kívántak az új idényre. Egyikőjük viccesen meg is kérdezte, nem megyek-e templomba?

– Mire gondolt?
– Az idény végén akadt egy emlékezetes nyilatkozatom, amelyben templomba küldtem volna az egész csapatot. Semmi sem akart összejönni, a labda rendre kifelé pattant, csak bízni tudok benne, a szerencse idén ismét mellénk áll.

– Az elmúlt idény sikerei után mi lehet a csapat célja?
– A cél nem változott, a biztos bennmaradást tűzzük ki magunk elé.

– Komolyan...?
– Tényleg! Az elmúlt idénynek is így rugaszkodtunk neki, ezúttal sem lesz másképpen. Az más kérdés, hogy legutóbb meglehetősen jól szerepeltünk, a bajnokságban negyedikek lettünk, és a Magyar Kupa döntőjébe is bejutottunk. Az idény eleje és közepe kifejezetten jól sikerült, de ez nem azt jelenti, hogy megint a dobogóért leszünk harcban. Sajnos az egészségügyi krízist a legrosszabbkor kaptuk a nyakunkba, már-már dobogósnak érezhettük magunkat, majd következett a nem várt kényszerpihenő, és utána rosszul jöttünk ki a háromnaponként rendezett mérkőzésekből. Hogy miért, a szakmai stáb alighanem tudja már. Felesleges ragozni a történteket, a mondás szerint vásár után okos a paraszt. Egy biztos, még egyszer nem fordulhat elő velünk olyan hullámvölgy, amilyenbe május-júniusban kerültünk.

– Szombaton a másodosztályú DEAC-ot győzték le hazai pályán kettő egyre, az első gólt ön szerezte tizenegyesből. Magabiztosan végrehajtó volt?
– Mondhatjuk, igen. Rögtön az első támadásunk végén büntetőhöz jutottunk, és miután én voltam kijelölve, azonnal fogtam a labdát és letettem a büntetőpontra. A kapus érezte az irányt, ám a labda a háló oldalában kötött ki, nem volt esélye megfogni. A játék olykor még döcögött, de nincs ebben semmi különleges. Az lenne a furcsa, ha már csúcsformában lennénk. Igazából még csak most kezdődött a felkészülés, az első teljes héten vagyunk túl. Alighanem a második is hasonlóan kemény lesz.

– Izzasztó foglalkozásokat tart Kuttor Attila?
– Csak a szokásos. Egyelőre az első héten vagyunk túl, vannak futások, de a labda is előkerül. A szakmai és az orvosi stáb odafigyel arra, hogy megfelelően regenerálódjunk, ennek ma már legalább akkora jelentősége van, mint hogy ki milyen lábtartással végzi el a szögletet.

– Az elmúlt idényben az év játékosának választották. Leülepedett már a díjjal járó elismerés, a vele járó felhajtás?
– Alaposan meglepett, hogy engem választottak a legjobbnak. Nem szeretem az ehhez hasonló felhajtást, inkább a háttérbe húzódom, félreértés ne essék, azért nem bántam, hogy megválasztottak. Ezzel a feladattal is megbirkóztam valahogyan. De ez már a múlt, igazából már el is felejtettem – szép volt, jó volt, jöhet az újabb kihívás.

– A keretből több meghatározó futballista is elszerződött, elég csak a befejező csatár Budu Zivzivadze vagy a remek rugótechnikával megáldott Pekár László nevét említeni: a távozásuk mekkora érvágás a csapatnak?
– Ezt a szakmai stábtól és a vezetőktől kellene megkérdezni. A labdarúgás mindenesetre ilyen, játékosok jönnek, mennek. Biztosan hiányoznak majd, hiszen Budu Zivzivadze mögött jó volt futballozni, a pályán éreztük egymást, elég volt csak egymásra pillantanunk, máris tudtuk, ki melyik irányba indul el. Bízom benne, a helyére olyan csatár jön a keretbe, aki hasonlóan gólérzékeny, és állandó veszélyt jelent az ellenfél kapujára.

– A nyáron fel sem vetődött a klubváltása?
– Nem hívtak sehova, alighanem tudják, hűséges vagyok. A háromhetes vakáció alatt azon is elmélkedtem, vajon meddig tudok még ezen a szinten futballozni. Elmúltam harminckét esztendős, most úgy kalkulálok, két-három idényem van még az élvonalban. Aztán meglátjuk, mit tartogat a sors nekem.