Honvéd: Úgy akarok teljesíteni, mint amikor a válogatotthoz kerültem – Ugrai

– Mi a helyzet?
– Ha a félpályánál megkapom a labdát, az már annak minősül – vágta rá lapunk kérdésére Ugrai Roland, a Bp. Honvéd 27 éves, ötszörös válogatott szélsője.

– Már látom a hozzászólásokat.
– Aki nem érti, hogy ez csak vicc, magunk között ilyesmikkel zrikáljuk egymást, az nyugodtan gondolhat bármit. Régebben kapura lövés volt az edzésen, sok gól esett, a kapust ugrattuk: legalább nem kell a kesztyűt mosásba adni, nem koszolódott össze.

– Fordítsuk komolyabbra: haragszik Baráth Botondra?
– Nem.

– Tényleg nem?
– Tényleg. Persze ma már úgy érzem, sokba, a görögországi karrierembe került a belépője. A Nemzetek Ligája utolsó két hazai mérkőzésére készültünk, lehetett tudni, hogy legalább az egyiken kezdő leszek, az észtek és a finnek ellen is győztünk. Nem tudható, nyerünk-e akkor is, ha pályán vagyok, mindenesetre november tizenharmadikán, a meccs előtti edzésen egy ártalmatlan szituációban Boti eltalált.

– Fejből megy a dátum?
– Persze: aznap töltöttem be a huszonhatodik életévemet, kaptam szebb születésnapi ajándékot is már... Tudjuk, Boti mindig mindent belead, ez rendben is van, de szerintem meccs előtti edzésen, abban a szituációban, amikor már esélye sincs a labda megszerzésére, hiszen elé kerültem, felelőtlenség volt a részéről. Nagy árat fizettem érte, de tudom azt is, nem akart sérülést okozni, ezért nem haragszom. Csak… Nem jó érzés tudni, hogy másként alakulhatott volna az életem.

– Hogy érti?
– Akkoriban kerültem ki az Atromitoszhoz, jól kezdtem, a dobogó közelében voltunk, és már hallottam, az AEK érdeklődik. Aztán jött ez a sérülés, és hét hónapig kínlódtam: megműtöttek, de nem lett tökéletes, elkezdtem, két nap után két hét pihenő, és ez így ment novembertől augusztusig. Fájdalomcsillapítók, vérplazma, szteroidinjekció – mindent kipróbáltak, hogy rendben jöjjön a bokám. A nyári szünetben Halmai Tamáshoz jártam Telkibe kezelésre, a válogatott ott készült, akkor beszéltem Botival, láttam rajta, bántja, hogy november óta még mindig nem jött helyre a lábam – de mit lehet tenni? A futball része a sérülés.

– És az AEK?
– Hónapokig nem játszhattam, nem lett folytatása az ügynek. Utóbb jártam kezelésre az Olympiakosz fizioterapeutájához, amikor először megérkeztem, illedelmesen bemutatkoztam. Ja, te vagy az Ugrai? – kérdezte – rólad hallottam itt, a klubban, téged meg akarunk venni. Erre mondom, hogy túl nagy árat fizettem azért a belépőért. Vagy például: apróság, de nekem jólesett, hogy bár nem voltam még jól, játszottam a PAOK ellen, az ellenfél védője, a portugál Vieirinha odajött a végén, s mondta, jó, hogy visszatértem. Én meg csak néztem a 2016-os Eb-győztesre.

– Mit tanult Athénban?
– Szuper város, de én futballozni mentem oda, leginkább az érdekelt. Amíg játszottam, minden remek volt: a társaság, a hangulat, de amint a pályán kívülre szorultam, egyedül maradtam, kezelésekre jártam, az nem volt kellemes. Közben edzőt cseréltünk, megváltoztak a körülmények, és úgy éreztem, itthon tudom magam újra felépíteni.

– Mit jelent az itthon? Békéscsaba vagy a Balaton?
– Jó kérdés. Csabán születtem, de már gyerekkoromban sokat jártunk Csopakra, ott volt egy pici házikónk: fociztunk, strandoltunk, rohangáltunk a kertben. Tizenöt évesen kerültem az Illés Akadémiára, nem éppen közel Békéscsabához, és emiatt is a szüleim a Balatonra költöztek. Szeretem a tavat, ha tehetem, horgászok, elkezdtem vitorlázni tanulni, ott vettem lakást, az a tervem, hogy egyszer arrafelé telepedek le – nagyon szeretem a Balatont. Idővel sajnos egyre jobban elszakadtam Békéscsabától.

– Hogyan emlékszik vissza a Svájc elleni góljára?
– Kikaptunk öt-kettőre, de nekem az a meccs a beteljesült álmom volt. Sőt, rögtön kettő! Amikor ifistaként Békéscsaba és Szombathely között vonatoztam, volt időm álmodozni, és négy célom volt: játszani az NB I-ben, bemutatkozni és gólt szerezni a válogatottban, valamint kipróbálni magam külföldön. Ebből kettő aznap, Bázelben sikerült, de persze nem vagyok elégedett.

– Mit vár önmagától Kispesten?
– Jó közösségbe kerültem, öt bajnokin játszhattam, amikor megállt az élet – bízom benne, hogy minél előbb újrakezdhetjük. Gólt lőni, gólpasszt adni, cselezni, helyzeteket teremteni, ez a vágyam, ezért dolgozom. Nyilván úgy akarok teljesíteni, mint az Atromitosznál, vagy amikor a válogatotthoz kerültem. Tudom, mire vagyok képes, nem rágódom azon, mi lehetett volna, ha nincs a sérülés, előre tekintek. Dolgozom, motivált vagyok, és bízom abban, hogy ha legközelebb kérdezi, mi a helyzet, már nem lesz vicc a válaszom.