Marlenka a stadionban – élete első meccsére vittük ki Finy Petra költőnőt

„Minden idők legjobb labdarúgó kapusa” (Zsák Károly sírfelirata)

Belehallgatott a szélbe, próbálta kifürkészni, mit üzenhet neki a zúgás. Odabentről már a melegítő kispesti tábor hangja szűrődött ki a stadion árkádjain, szakadó esőben tódult a nép a Honvéd–Diósgyőrre. Sálba burkolózott, sörösüveges kamaszok itták ki az utolsó kortyot a beléptetés előtt, a biztonságiak unottan terelték beljebb az ázott drukkereket, a sarokban elkobzott esernyők gyülekeztek.

Kíváncsisággal vegyes aggodalommal tekintett erre is, arra is a meccsre járók dzsungelében Finy Petra költőnő, harminc verses és prózai kötet szerzője. Aztán ahogy kilépett a Hungária körúti stadion gyomrából a nézőtérre, hirtelen mindenfajta átmenet nélkül változott át az enyhe lüktetés vad dübörgéssé. Ő viszont a közönséget pásztázta. A nézők soraiban ülő férfiakat, akiknek az arcán látta azt a valamit.

Életében először járt futballmérkőzésen.

A helyszínhez mégis különös szál fűzte. Éppen ezen a pályán esett meg Zsák Károllyal, a klubjához, a 33 FC-hez végletekig hűséges kapussal, hogy a Vasas elleni 1927-es kiesési helyosztó során a küzdelem lázában szívgörcsöt kapott. Azon a májusi délutánon a korabeli sajtó szerint így fejezték ki iránta tiszteletüket a jelenlévők: „Megkapó jelenet volt, amikor a tribün előtt hordágyon vitték el a magyar futball egyik legnagyobb alakját. A közönség – mintha parancsszóra történt volna – egyszerre talpra ugrott és szinte vigyázzállásban, néma csendben tisztelgett a magyar sport kidőlt hősének.”

A futballtörténelem csodálatos alakja, az önfeláldozás mintaképe, a gyűrűsujjának amputációja után csonka kézzel is rendületlenül védő sportember Finy Petrát is megihlette. Nemrég az Élet és Irodalomban publikált, Kilenc című novellájában épített tanulságos családi drámát a kapus legendájára. Láthatatlan kötődését erősíti a furcsa egybeesés, hogy saját gyermekkorának helyszíne, a Városmajor környéke Zsák Károly egykori budai egyesületének hagyományos bázisa volt. Itt játszódik a kortárs szerző legújabb regénye, az 1944-es nyilas rémtettek emlékére alapozó Marlenka, amelynek szövegéből többször idézünk ebben a cikkben – a vendégmondatokat dőlt betűvel szedtük.

„Minden porcikámmal imádom az egyesületemet, és soha nem tudom elhagyni őket, a fiúkat, a barátaimat. Hiszen innen valók vagyunk mind, a Márvány utcából, Mozdony utcából, a Mészáros utcából, az Alkotás utcából, a Krisztinából.” (Zsák Károly vallomása a klubhűségről)

„Diósgyőri cigányok, b...átok az anyátok!”– rázták dühödten a rácsot előttünk, a költőnő homlokát ráncolta: „Ajjaj…” Néhány sorral feljebb zord alak szitkozódott, kontrázott rá szólójával a tömeg rigmusára. Ahogy ez a férfi beszél… A hangja erőszakos és szúrós, mintha szögesdrótba tekerné szavait. Közvetlenül mellettünk fiatal görög házaspár kamerázta vidáman az éneklőket, Európát járva gyűjtik a meccsélményeket, a nyelvi korlátok biztos fedezékéből. Közben hangosbeszélőn arra kérték a szurkolókat, a saját csapatukat buzdítsák, a tisztelet hangján beszéljenek a riválisokkal. Azokkal a kis förmedvényekkel? A két lábon járó kis sárcsimbókos gyökerecskékkel? – villant ki egy-egy tekintetből, pedig talán ők is sejtették, a vér akkor buzog igazán, ha valaki élni és szeretni akar, és akkor feketedik meg, ha túl sok harag gyűlt össze a szívben, mert az lerakódik az erek falára, végül eltömít mindent, és útját állja az életnek.

Aggódva figyeltem a szitkok záporában pislogó Finy Petrát, ő azonban csak legyintett, nem kell őt félteni, hallott már különbeket is. És amúgy is, az élő színház erejét nem pótolhatja semmi, az indulatnak nem muszáj gyűlölettel keverednie, a szurkolói lélek velejárója, hogy nem szorítja össze a száját, és nem nyeli vissza a fájdalmát, amikor nagyra kell nyitnia, hogy üvölthessen bele a világba. Otthon látta elégszer meccset nézni az édesapját, és egy-egy kihagyott helyzet, durva szabálytalanság után a maga visszafogottságával, művelt orvoshoz illő stílusban azért ő is hangot adott érzelmeinek.

Finy Péter egyébként még 68 évesen is aktívan kosárlabdázik, tőle örökölte a sportág iránti érdeklődést 1978-ban született lánya, a BSE valamikori igazolt kosarasa. Kipróbálta magát akkoriban a klub röplabdaegyüttesében is, frissebb sporttapasztalatait azonban szülői minőségben szerezte, a versenyúszóként egyaránt országos ezüstéremig jutó két lány, a tizenhárom éves Emma és a tizenegy éves Léna édesanyjaként. Állítja, amikor az uszoda párás levegőjét megtölti az eksztázisban tomboló nézők biztatása, a fülsiketítő „Húzzad!” meg a „Hajrá!”, legalább olyan intenzív élmény, mint a Honvéd- és a Diósgyőr-tábor kórusversenye.

„Tényleg, a fociban is van felkönnyítés?”– fordult felém a Hidegkuti-stadion irodalmi vendége, és egy pillanatra én éreztem úgy magam, mintha vadidegen terepen bolyonganék. Megtudtam, az úszók bennfentes szakkifejezése ez, a verseny előtti felkészülés utolsó, lazább tréningjére mondják a medencék környékén, futballnyelvre fordítva az átmozgató edzés a megfelelője talán, nem árt meccs előtt a labdaéhség. A metaforikus kifejezésre felkapta a fejét Finy Petra, érdeklődve barátkozott a labdarúgás világával, „szőkenős” kérdéseiért előre elnézést kérve igyekezett tisztázni az alapvető szabályokat, a pályavonalazás jelentőségét és az alapvonali játékvezetők szerepét (utóbbival kapcsolatban nincs lemaradása, a kérdés még a sokat látott „futballférfiakat” is zavarba hozza).

Hangos ütközés csattanása rántott minket vissza az elméleti szabályügyektől a meccs valóságába. Márkvárt Dávid közeledett vészjóslón Davide Lanzafaméhoz, odalépett a fekete ruhás támadóhoz, és akkorát rúgott bele, hogy maga is meglepődött. Ha nem zúg annyira a szél, és nem csörömpöl a villamos, talán még a levegős csontok roppanását is hallja az asszony.

„Nyílott az ajtó, és csendben belépett rajta a spanyol válogatott kapusa, Zamora. Szemével megkereste Zsákot, csendben hozzálépett. Leült mellé, átkarolta és magához vonta. A magyar fiú ránézett és amikor megismerte, hogy ki öleli meg, kitört belőle a zokogás.” (A Nemzeti Sport a spanyolok elleni 1925-ös mérkőzésen kapott potya gól lelki hatásáról)

Ismét Davide Lanzafame szaladt el előttünk, a kispestiek csillaga puszta megjelenésével is figyelmet keltett. A bicepszén és a vállán itt-ott tetoválások futottak körbe, de mindenféle rendszer nélkül, mintha egy szögletes leveleket növesztő, furcsa, geometrikus növény burjánzott volna el a bőrén. És ha már a külsőségekről esik szó: női szemmel a futballisták meglehetősen fejlett izomzatot építettek deréktól lefelé, övön felül viszont kevésbé ütésállók, a biciklis lábakhoz nem tartozik vízilabdás felsőtest. „Köpni, azt kell, ugye?”– vette észre a futballistatest működésének sajátos velejáróját a kosárlabdacsarnokban nyáltalan meccsekhez szokott exsportoló, kritikus szemlélete azonban nem vonta el figyelmét a lényegtől, kifinomult esztétikai érzékkel dicsérte a labdarúgás mozgásrituáléjának szépségét. Kiváltképp Amadou Moutari balettugrásokra emlékeztető, légies szökkenései keltették fel figyelmét. A fiú úgy suhant, mint álmaiban. Siklott a levegőben, mint egy kitárt szárnyú kormorán: feketén, nyakát lándzsaként előrenyújtva.

Éppen a nigeri támadó átadásából szerzett gólt Lanzafame a 29. percben, az olasz csatár a Honvéd-tábor elé rohanva, széles gesztusokkal jelezte örömét, várva a társak gratulációját. „Jesszusom, így ünnepelteti magát?” – kerekedett el a költőnő szeme, majd csodálkozása magyarázataként hozzátette: „Hát nem kellett ehhez egy gólpassz is?”A futball ősi igazságtalansága, hogy a dicsőség mindig a gólszerzőé, a lélek rezdüléseire érzékeny megfigyelőt azonban szinte sértette az érdemek ilyetén torzulása. Ahogyan a lelátó népének gúnyos kacaja is, amikor Dejan Karan DVTK-hátvéd szerencsétlenül megcsúszott a vizes füvön, és földre huppant. A szerb játékos szégyenkezve tápászkodott fel, a közönség még mindig nevetett. „Jaj, szegény”– mondta szomszédom alig hallhatóan. Ha felhő lennék, esőtakaróba tekerném, és addig ringatnám, amíg el nem csitul benne a fájdalom.

„Látja, a Röntgen-képen ezek a könyökeim, az apró foltok pedig a levált csontszilánkok. Ezek néha zavarnak, mint a fogaskerekek közé került vasdarab, de ha arrébb tolom őket, akkor megy tovább a verkli.” (Zsák Károly a Nemzeti Sportnak)

Álltunk sorban a büfénél, előttünk gyűrött nyakú férfi várta türelmesen félidei sörét, füle fölött művészi betűkkel odatetovált „skinhead” szó kanyarodott. Finy Petra szűk egyórás stadiontapasztalatait összegezve az emberek udvariasságát dicsérte, hozzá mindenki kedvesen szólt, az esernyőjét is már-már lovagias előzékenységgel foglalták le.

„Van olyan, hogy egy költő ír rigmust valamelyik szurkolótábornak?” – váltott hirtelen témát, én meg siettem megnyugtatni, ha ilyen ambíciói vannak, aligha kell tartania a konkurenciáról. Ha jobban belegondolunk, néhány költői szövegfoszlányt már eddig is oda-odafújt a szél a tribünökre: a Haladás-indulóban szereplő „Jöhet majd az ellenfél sínautóbuszon” sor a letűnt idők romantikáját, a Vasas-dalban felbukkanó „Édes Angyalföld, még a fű sem zöld” a színek pompás játékát kínálja, a háttérben felsejlő pirossal és kékkel.

Egy kis pohár vizet vagy ásványvizet nem kérsz mellé? – nézett a presszókávémra a rózsaszín sapkás vendég, itt azonban nincs mit hígítani, a vaskos kiáltások, a vad csata élménye önmagában felér egy erős feketével. „Tetszik a Honvéd meze, a piros és a fekete színek harciasak, erőt árasztanak” – ült vissza helyére az írónő, majd valahogy az NB I-es futballisták fizetésére terelődött a szó. „Sok”– adtam meg a rövid választ, mire félve megkérdezte: „Mégis mennyi? Ötszázezer?” „Annyi. Mondjuk egy héten”– döbbentettem meg, és a mellettünk éneklő Honvéd-tábor rajongását egy csapásra felértékeltem a szemében: „Ha ez így van, a szurkolók hite annál becsülendőbb. Az ókori rómaiak korában a csórók szórakoztatták a csórókat és a gazdagokat vegyesen az arénában, úgy látszik, manapság inkább a tehetősek szórakoztatják a kevésbé tehetőseket.”

Utolsó percek, még mindig 1–0 a Honvédnak, a pályán elszabadultak az indulatok, az oldalvonalnál

Giuseppe Sannino edző tombolt, úgy érezte, szüksége lesz arra a vulkáni erőre, amely valahol mélyen benne szunnyad. Mirko Ivanovszki ellökte Nagy Gergőt, Pintér Csaba bíró menten kiállította, a diósgyőri kispadnál Feczkó Tamás edző mondott véleményt az ítéletről, és az átok nem valami rutinszerű kívánság volt, ami ahogy kipöffen a levegőbe, már el is illan. Piros lap neki is. Sannino sem bírta fékezni indulatait, úgy pirított oda a mondataival, hogy mindenki elugrott mellőle, csak a játékvezető maradt higgadt, a Honvéd-trénert is beküldte az öltözőbe. A Hungária úti idegeskedésbe beleroppanó Zsák Károly szelleme kísértett volna?

„Nem azokat az időket éljük már, nem a Hajós Alfrédek, Zsák Károlyok korát– utasította el a párhuzamot Finy Petra. – Csata ez is, harcolnak rendesen, de ahogy érzékelem, itt a játékosoknak a futball inkább pénzkereseti lehetőség, nem a világot akarják megváltani a pályán. Nekem Zsák Károly a sportemberi minta, és elnézve a lányaim korosztályában népszerű Marvel-univerzum mesterséges szuperhőseit, egyre inkább hiányoznak a követhető, hús-vér példaképek, akik a mi valóságunkba születtek.”

Akik többé-kevésbé épek testileg, és ki tudja, talán lelkileg is.