A Taxisok az Üllői úton győzték le bajnokin a Ferencvárost

„Pompás iramú mérkőzésen a helyzeteit ki nem használó Ferencváros megérdemelten szenvedett vereséget az okosabban játszó Taxisoktól” – foglalja össze a lényeget a Nemzeti Sport 1939. október 16-án. A Fradi kétszer egyenlített (0:1 és 1:2 után), majd vezetett is (3:2), mégis vereség lett a vége.

A nézőtér hangja látványosan tükrözte az okokat. „5:1-re vezetnénk jó középcsatárral” – mondta valaki, a mellette álló pedig hozzátette: „Sárosinak mintha lövőundora lenne”, utalva rá, hogy „Gyurka” az a center, aki helyett nem ártana egy jobb. És persze az sem segített, hogy az ifjú kapus, Ábrahám József kétszer „elbámészkodott”, egyszer pedig „rosszul jött ki”, ami három gólt jelentett a Taxisok négyéből.

Hlavay György edző csak annyit jegyzett meg, hogy „a labdáért futni kell”, másnap aztán az a hír, hogy „saját kérelmére felmentették a Ferencváros edzői tisztségétől”.

A vereség nem lehetett az ok, hiszen öt forduló után így is élen állt a Fradi a bajnokságban, s nem is az volt. „A csapat teljesen lélek nélkül játszott, mégpedig rajtam kívül álló okokból. A játékosok részéről olyan csekély pártfogásban részesülök, hogy továbbra nem tudok felelősséget vállalni a munkáméért. Éppen ezért kérem, hogy mentsenek fel a Ferencváros edzői tisztsége alól” – mondta Hlavay, a klubot pedig nem érte váratlanul a lépés, a sportbizottság azonnal elfogadta a lemondást, éppen azzal az indokkal, hogy az edző „a felelősséget nem vállalja”.

Azonnal bejelentették, hogy Dimény Lajos követi a kispadon, akiről Nagy László szakosztályelnök elmondta, hogy „kevés olyan jó edző van ma Magyarországon, mint éppen Dimény Lajos”, akit nem hívtak, önként jelentkezett korábban az Üllői úton és lett az FTC, azaz a nemzeti bajnokság B osztályban szereplő csapat edzője. „Ha ez az ember csak 25 százalékát valósítja meg annak, amit most elmondott, már akkor is kitűnő edző” – idézte fel akkori véleményét Nagy, aki szerint a kinevezéséig több mint 75 százalékig jutott. Köszönhetően annak, hogy „Dimény olyan modern futballt tanít, hogy azt öröm nézni. Fiatal srácokból csinált rendes csapatot”.

A Nemzeti Sport megszólaltatja Takács Gézát, a Taxisok edzőjét, az Üllői út kedvelt „Mari nénijét”, akinek szolgálataira nem volt szükség a Fradinál. A lap szerint ez nagy hiba volt, mint ahogy az is, hogy öccséről, a már a Taxisoknál játszó Takács II Józsefről, a „kis Takiról” is lemondtak.

Az idősebbik Takács szerint az a baj, hogy „11 idegen úr játszik ma a Ferencvárosban”, öccse csak annyit tesz hozzá, hogy „roppant könnyű volt vasárnap a Ferencváros ellen játszani”, de abban egyetértenek, hogy leginkább a szív, az összetartozás érzése, a klubszeretet hiányzik a Fradi-játékosokból. Hinni lehet nekik, hiszen, amikor kivonult a csapatuk az Üllői úti bajnokira, „az állóhely háromszoros »kis Takival« üdvözli Takács II-t”, később pedig felhangzott az is, hogy „Mari néni, gyere vissza!”. A drukkerek véleménye szerint „nem olyanok ők, mint a mai Fradisták, akik, ha elkerülnek az Üllői útról, látni sem akarják többé a Fradit”.

Szigorú vélemény, főként úgy, hogy a csapatban ott volt Tátrai Sándor, Polgár „Drumi”, Sárosi III Béla, Sárosi György, Gyetvai László, ma már Fradi-legendák. Nem járunk messze az igazságtól, ha eszünkbe jut, hogy a játékosok meg akarták buktatni Hlavayt. Bizonyíték lehet rá, hogy az edző a Sporthírlapban így beszélt: „Igazán nagyon türelmes ember vagyok, de amit a Ferencváros egyik-másik játékosa művelt, azt mégsem tudtam lenyelni.” Leginkább az háborította föl, hogy semmibe vették az utasításait, a saját fejük után mentek. A közönségről pedig: „X vagy Y játékos hibája miatt nem hagyhatom magam a közönség egyik részétől lehülyézni, lecsirkefogózni. Elvégre, igazán nem tehetek arról, ha például a középcsatárunk öt lépésről, tiszta helyzetből kétszer egymásután hibáz.”

Tehát megint a center, azaz Sárosi „Gyurka”, ami arra enged következtetni, hogy leginkább vele nem jött ki. Ő pedig igazi vezér volt az Üllői úton. Rajta kívül még Polgár van a bögyében, példának említi, hogy a Taxisok ellen az ő rutinjával nem adta haza a labdát, hanem addig topogott, amíg „Serfőző szabályosan benyúlt és az elvett labdát könnyedén belőhette”. De a legfőbb oka a távozásának: „Sajnos (…) nem sikerült (…) a szellemet megváltoztatnom.” Végül elmondta még: „Bárki legyen az utódom, azt kívánom, hogy neki sikerüljön mindaz, ami nekem nem sikerült.”

Dimény Lajost örömmel köszönti a Nemzeti Sport is. Elmondva, hogy a kétszer is világbajnok (1930, 1938) olasz futballból érkezett, 1923 és 1936 között a Savona FBC, az Aquila s kétszer az AC Ravenna edzője volt. Nem mellékesen Hlavay is dolgozott Olaszországban (1925–1926: Udinese Calcio, 1932–1934: Brescia, 1935–1936: SPAL Ferrara), de ez most nem érdekes, Dimény van helyzetben. Mondja is: „Az edzőnek kell a legtöbbet dolgoznia. Közismert pedagógiai tétel a példa. Az edző kemény munkája láttán a játékosok restellnének kevesebbet dolgozni”. A játékosnak az a dolga, hogy „szeresse a futballt. Akarjon tanulni, és hallgasson az edzőjére. Szeresse a munkát, mert így szereti legjobban a futballt”.

Az új edző nem fél attól, hogy gondjai lennének a játékosokkal: „Ismerem a ferencvárosi fiúkat. Nagyon rendes, jó fiúknak ismerem őket. Ha lenne is nehézség, el fog tűnni.”

A válogatott bukaresti fellépése miatt (1:1, a Fradiból a két Sárosi szerepel Ginzery Dénes dr. csapatában) két hete van Diménynek arra, hogy összerázza a társaságot. A következő ellenfél a Haladás, a meccs előtt „a Ferencváros összeállítása körül teljes a felfordulás”. Sok a sérült, a beteg, különösen Lázár Gyula hiányát siratják. A „Tanár úr” állítólag sárgaságon esett át, teljes diétára ítélték. Érdekes egyébként a felesége véleménye, szerinte az okozta a bajt, hogy „áprilisban, a válogatott zürichi útján a szalonnára nem ihatott egy pohár sört. Ettől kapott sárgaságot”. Orvosilag az ilyesmi elképzelhetetlen, pláne visszamenőleg, ki is derül, hogy szó sincs sárgaságról, bélfertőzés a hivatalos diagnózis. De a lényeg: nem játszhat.

A csapat viszont nélküle is nyer a Haladás ellen (4:1), siker ez, még úgy is, hogy „csak nagy küzdelem után győzött a Ferencváros, akkor, amikor az esőtől síkossá vált a gyep”. Ennél érdekesebb, hogy a győztes összeállítás – a Nemzeti Sport beszámolója szerint – nem Dimény edző, hanem a sportbizottság döntése nyomán született meg. A lapnak is Tóth Lajos főtitkár magyarázza meg, hogy például miért Zentai Gábor, tehát egy másik fiatal a kapus, Horváth II András és Berényi Károly került be a csapatba – a sérülések miatt. Aztán a kényszerből erény lett, hiszen a következő meccsen már az a vélemény, hogy a Kassa ellen (8:1) „remekeltek a Ferencváros fiataljai”. Közülük „főleg Nagy II aratott sikert szellemes, technikás és lelkiismeretes játékával”. Nagy II András ezzel együtt mindössze 5 mérkőzést játszott a szezonban, egyébként Zentai (5), Berényi és Horváth II (6–6) sem evett meg sok sót a hátralévő időben.

Az viszont feltűnő, hogy nem Dimény, hanem Tóth főtitkár nyilatkozik a meccs után, nem túl fantáziadúsan („Kellemes meglepetés volt a fiatalok jó játéka”), ami nem jelenti azt, hogy gond lenne az edzővel. Később se lett, hiszen a szezon végén bajnok lett a csapattal, ahogy egy esztendővel később is.

És már senki se beszélt arról, hogy bezzeg a régiek.