Pintér Attila: A tehetség önmagában nem elég, türelem is kell

– Jön a Fradi...
– Tudom, de én nem azt tartom elsődlegesnek, hogy a Fradi az ellenfél – reagált a Puskás Akadémia vezetőedzője, a zöld-fehérekkel játékosként Magyar Kupát, szakvezetőként bajnoki címet nyerő Pintér Attila. – A ferencvárosi múltamat sohasem tagadom meg, ám ugyanúgy tekintek erre a meccsre, mint a többire: meg akarom nyerni. Korábbi csapataimmal is játszottam már a Fradi ellen, akkor sem készültem másként, mint most. Egy újabb feladat, amelyet meg kell oldani – ez lebeg a szemem előtt, semmi más. Hogy a Ferencvárossal, a Videotonnal vagy éppen a Balmazújvárossal játszunk, számomra mindegy, csak az számít, hogy kellő alázattal és akarattal fusson ki a csapatom a pályára.

– Az elmúlt napokban azért érezhető volt az öltözőben, hogy nem a másik újoncot, hanem a huszonkilencszeres magyar bajnokot fogadják?
– Csupán annyiban, hogy igyekeztünk minél jobban felkészülni a Fradi játékából. Nem mintha ez újdonság lenne az életünkben; az „elemzős" edzők közé tartozom, rengeteg meccset megnézek – a hangsúly természetesen a soron következő vetélytárson van. Kihasználom, hogy a szombati mérkőzéseink után nem jön álom a szememre, és még éjjel megnézek két meccset. Vasárnap további kettőt...

– Az egyik kollégája úgy jellemezte, a nap huszonnégy órájából huszonötöt tölt a futballal.
– Annyit azért nem. Ha tehetem, a kisfiam mérkőzéseire kimegyek, az jelenti számomra a kikapcsolódást. Habár azok az órák is focival telnek... Az igaz, hogy sok időt szánok a labdarúgásra, de hát ez a szakmám.

– Tudja, hányadszor meccsel az FTC ellen?
– Nem vagyok a statisztikák rabja. Jólesik, ha valaki emlékeztet arra, hogy valamelyik csapattal szemben jók a mutatóim, de nem a múltból élek. A jelenre, illetőleg a jövőre akarok összpontosítani. Dolgozzak bárhol, szeretném megvalósítani, amit elvárnak tőlem, a kitűzött célt mindig el akarom érni – ez általában sikerül is. A Ferencvárosra visszatérve: egy másodpercig sem feledem, mennyit köszönhetek a klubnak. Az Üllői úton váltam felnőtté, ott mutatkoztam be az NB I-ben, onnan hívtak be a válogatottba. Büszke vagyok arra, hogy a Fradi-család tagja lehettem, jó visszagondolni arra az időszakra. Télen, amikor szünet van a bajnokságban, és jut némi idő nosztalgiázni, még néhány régi felvételt is megnézek.

– Ma is hordja a Fradi-medáliát?
– Persze!

– Egy korábbi klubjánál tényleg ki akarták kötni a vezetők és a szurkolók, hogy nem viselheti?
– Amikor ez felvetődött, mondtam, hogy semmi gond, már itt sem vagyok. A megállapodásba végül nem került be ez a pont, én pedig maradtam. Mint utaltam rá, rengeteget kaptam a Ferencvárostól, és mindent megtettem azért, hogy ezt viszonozzam. A szurkolók ezért is szeretnek a mai napig. Ámbár az első fordulóban, amikor mi voltunk az FTC vendégei, elhangzott egy-két olyan megjegyzés a lelátóról, amire nem szolgáltam rá. Úgy vélem, akik akkor kígyót-békát kiáltottak rám, nem igazi fradisták.

– Említette, hogy olykor régi találkozókat néz. Megesett, hogy kiszúrt olyasmit egy húsz esztendővel ezelőtti mérkőzésen, aminek a következő bajnokin hasznát vette?
– A mi időnkben azért más volt a foci, hogy mást ne mondjak, akkor még belógó söprögetővel játszottunk... Más kérdés, hogy okulni mindenből lehet. Még a Fradi edzője voltam, amikor a bajnoki címről döntő Debrecen elleni összecsapáson úgy szereztünk gólt egy szabadrúgást követően, hogy a figurára előzőleg a női világbajnokság egyik meccsén figyeltem fel. Ezért is hangsúlyozom, hogy tanulni soha senkitől nem szégyen.

– A bajnoki nyitányon egy egyes döntetlent értek el az Üllői úton. Ezzel a végeredménnyel most is kiegyezne?
– Nem. Ahol pályára lépünk, nyerni akarunk, legyen bárki az ellenfelünk. A helyzetünket ugyanakkor nehezíti, hogy a velünk szemben felsorakozó csapat is így van ezzel. Természetesen a Ferencváros ellen is győzelemre játszunk, meglátjuk, mit tudunk megvalósítani az elképzeléseinkből.

– Ha mindent, akkor legyűrhetik a Fradit?
– Bízom benne. Az viszont örök igazság, hogy az edző nem nyerhet meccset. A sikerhez kell a csapat és a vezetőség is.

– A bajnokság első harmada után a hetedik helyen állnak. Ez siker?
– A magyar labdarúgásban mindenki nagy eredményeket vár, ráadásul rögtön. Tudomásul kell venni, hogy a jó szerepléshez időre és sok munkára van szükség. A nyáron több futballista érkezett hozzánk, és minél többet játszanak együtt, minél jobban megismerik egymást, annál gördülékenyebbé válik a játék. Volt olyan mérkőzésünk, amelyen jól futballoztunk, mégis pont nélkül maradtunk, de az is előfordult, hogy gyengébb produkcióval nyertünk. Ez számomra azt mutatja, hogy a teljesítményünk egyelőre ingadozó, de idővel kiegyensúlyozott csapattá válhatunk. Olyan ez, mint az iskola, ott sem megy egyik napról a másikra a tananyag bebiflázása. A tanulási folyamat ugyanúgy megvan a suliban, mint a pályán.

– A Puskás Akadémia utánpótlásműhelyként vált ismertté, az első csapatban ugyanakkor alig jut szóhoz saját nevelésű fiatal. Ez változhat a jövőben?
– Két éve, az akkor még az élvonalban szereplő, de az idény végén kieső együttes az akadémiai rendszerre épült, a fiatalok mellé igazoltak játékosokat. Hosszú távon stabil első osztályú csapatra van szükség Felcsúton, ha az kialakult, abba kell beépíteni a fiatalokat, mi azonban még az út elején járunk. Természetesen az ajtó nyitva áll előttük, hiszen nincs olyan edző, aki ne játszatná szívesen a saját nevelésű, a kívánt szintet megütő gyerekeket, ám azt nem árt leszögezni: a tehetség önmagában nem elég, türelem is kell.

– Volt állomáshelyein ráhúzták önre, hogy védekező csapata van. A Puskás Akadémia is az?
– Sehol nem volt védekező csapatom! Szomorú, hogy amíg külföldön egy szervezetten futballozó együttest nem győznek dicsérni, mondván, milyen fegyelmezett és milyen jól megszűri az ellenfél támadásait, itthon rám fogják, hogy bunkerfocit játszom. Persze ezzel rendre akkor állnak elő a kritikusok, amikor eredményes vagyok, úgyhogy nem is bánom...

– A szigor szobrát még mindig megmintázhatnák önről?
– Erről a játékosokat kellene megkérdezni. Mindazonáltal annál többet nem követelek meg tőlük, mint amire képesek, illetve amire felkészítem őket. Nekem az a feladatom, hogy a maximumot hozzam ki belőlük. Az lehet, hogy az évek során enyhültem valamelyest, de a hitvallásom nem változott: a csapat szent és sérthetetlen! Ha már a Jóisten megáldott valakit tehetséggel, fontos, hogy éljen vele az illető, ám azt nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a labdarúgás csapatjáték. Akinek ez nem tetszik, annak nincs helye az öltözőnkben.

– Melyik edzőjétől tanulta a legtöbbet?
– Miután mindegyikük az egykor dicső magyar futballtradíciót képviselte, és egytől egyig adott nekem valamit, hosszasan sorolhatnám a neveket, de aki igazán meghatározó szerepet töltött be a karrieremben, Verebes József, Bicskei Bertalan és az első edzőm, Boldvai Gyula.

– Ma még lehet egyáltalán magyar futballhagyományról beszélni?
– Ami volt Puskás Öcsi bácsiék, Ebedli Zoliék és talán még a mi időnkben is, már elmúlt. Ez csupán az én véleményem, nem is kell vele egyetérteni, de akkor éledhet újjá a tradíció, ha minden klubnak meglesz a sajátja. Ennek érdekében már utánpótlásszinten mind az edzéseken, mind a mérkőzéseken jóval határozottabb, céltudatosabb és alázatosabb játékra, valamint sokkal nagyobb fegyelemre és dinamikára lenne szükség, hogy felnőttkorban már ne kelljen ezzel foglalkozni.

– Egy edzőnek lehet kedvenc játékosa?
– Hogyne lehetne!

– Az öné kicsoda?
– A kisfiam.