Ne legyen sok víz a csónakban, avagy a magyar foci pénzügyei

 

„Semmi sem változott – súgta oda futballunk egyik meghatározó alakja a szomszédjának. – Olyan ez, mint amikor viharba kerülsz. Mered ki a vizet a csónakból, ám hiába, mert csak gyűlik és gyűlik, te meg egyre mélyebbre süllyedsz.”

Csaknem öt éve, hogy ez elhangzott. Muszbek Mihály sportgazdasági szakember és közgazdász készült épp bemutatni Sportgazdasági nagyító című tanulmányát, hogy értékelje a 2011-es esztendő adatait, összefüggéseit. Másodszor jelent meg a munkatársai segítségével készült összeállítás, amely a tények alapján csokorba szedte a magyar labdarúgás sportszakmai és -gazdasági tapasztalatait, sőt következtetéseket fogalmazott meg. Segítségével felrajzolható a hazai futball lázgörbéje.

2010 – RÖPKÖDŐ MILLIÁRDOK

A Sportgazdasági nagyító indulásakor derűs volt a hangulat. Az adatok pozitív változásokat és előrelépést mutattak. Igaz, a tizenhat NB I-es sportvállalkozás tartozása nem kevesebb mint 8.1 milliárd forint volt, azt azonban nem lehetett tudni, hogy ez miként oszlik el. A csapatok minden bizonnyal játékosoknak, beszállítóknak, önkormányzatnak meg még ki tudja, kiknek tartoztak.

A tanulmány a futballisták zsebében kikötő pénzeket sem kímélte: a magyar futballban dolgozó majd' 650 alkalmazott összesen bruttó 11 milliárd forint bért kapott. A labdarúgóink mégis vajmi keveset értek. A magyar futballista nagyjából olyan helyet foglalt el a piacon, mint évtizedekkel ezelőtt a Globus konzerv: bőségesen exportáltunk belőle nyugatra, a kinti boltokban viszont a polcok legalsó fokára dugták el. Oda, ahová az ember már sosem néz.

2011 – HÁBORÚ PÉNZBŐL, PÉNZÉRT

Ez az esztendő már nem tartozott a hazai futball sikerévei közé. Élvonalbeli együtteseink akkora veszteséget termeltek, amekkorára addig nem volt példa. Sokszor hallottuk, hogy a sportág fejlődik, és mindig ott állunk karnyújtásnyira a sikerektől, mégsem lépjük át a Rubicont. A futball viszont olyan háború, amelyet pénzből pénzért játszanak. S a helyzet nem volt túlzottan rózsás: a klubok bevételei 11 százalékkal csökkentek, míg a kiadásaik tizennyolc százalékkal emelkedtek.

A 2010-es 984 millió forintos – adózott – eredményhez képest 1.965 milliárd forintos veszteséget könyveltek el az NB I-es egyesületek. Ez bizony sok(k) volt. Elérkezett az idő, hogy a futball irányítói eldöntsék, melyek a legfontosabb célok. A nevelés, a szórakoztatás, a tömegesítés vagy például a nemzetközi menetelés? Mert a felzárkózás csak a gazdasági teljesítmény növelésével érhető el.

2012 – KILÁTÁSTALAN KÖLTEKEZÉS

A profi magyar labdarúgás kétszer annyit költött, mint amennyit valójában költhetett volna. Ezért hiába is igyekezett az elemző a hazai futball jó hírt hozó embere lenni, a 2012-es számok szerint a sportág honi változata megállíthatatlanul száguldott a csőd felé. A kiadások 2011-hez képest 43 százalékkal emelkedtek, és elérték a 16.6 milliárd forintot. Szembesülhettünk azzal a szomorú ténnyel, hogy a liga vesztesége ebben az esztendőben 4.5 milliárd forint volt.

Ráadásul már ekkor többen rámutattak, hogy a klubok döntő többsége nem tesz eleget a licencelőírásoknak, ezért vasszigort és ellenőrzést szorgalmaznak. Ráadásul a magyar csapatok bevételeinek csak hat százaléka kapcsolódott mérkőzésnaphoz (jegybevétel, büfé, ajándéktárgyak), míg az európai topcsapatok esetében ez az arány 26 százalék.

 

2013 – TUDJÁK, KI A PROFI?

Negyedik alkalommal készült el a Sportgazdasági nagyító, ám a szövetség és a klubok egy része ellenségesen fogadta az összeállítást. Szerintük a készítői a problémák bulváros kiteregetői. Holott csakis a jobbító szándék vezérelte őket. És a tények. Miközben játékosokat termelő, exportőr piacnak kellene lennünk, a játékoskereskedelmet illetően 750 ezer mínusszal zárta az évet az NB I, míg Hollandiában például a játékoseladások és -vételek mérlege 51 millió eurós pluszt mutatott.

A tizenhat élvonalbeli sportvállalkozás 13.8 milliárd forintos bevételt könyvelhetett el – költsége viszont 17.8 milliárdra rúgott. Ha a pénzügyi fair play szabályt a magyar klubokkal is betartatnák, 8.1 milliárdot költhettek volna. S ami a profijainkat illeti, nem árt tisztában lenniük a fogalommal: „Profi az, aki az eredmény elérése közben képes nagy tömegeket üzletszerűen szórakoztatni.”

2014 – SÍRVA VIGADÓS HIMNUSZ

Az üzleti év adatainak ismertetését Kis Grófo slágerével vezette fel Muszbek Mihály. A dal is megmondta: szegények vagyunk… Az NB I-es csapatok gazdasági folyamatai változatlanul rossz irányba mentek, pedig a magyar labdarúgásban bekövetkező irányváltás némi bizakodásra adhatott okot. A sportközgazdász nem bánta, hogy az MLSZ az asztalra csapott, sőt üdvözölte az intézkedéseit.

Négy évtized alatt a nézők 75 százalékát vesztette el a magyar labdarúgás, számítások szerint a szurkolói kártya bevezetése nagyjából a nézők hét százalékát tartotta távol a stadionoktól. A televíziós nézettségi adatok alapján a 49 évnél fiatalabbakat egyre kevésbé érdekli a futballunk. A népszerűségvesztés a tényleges üzleti alapon hirdető szponzorok esetében is szembetűnő volt, alig akadt az élvonalban olyan hirdető, amely azért hirdetett, hogy több terméket, szolgáltatást adjon el.

 

2015 – GYÖTRELMES HEGYMENET

A sportszakmai és -gazdasági területen tett barangolás összegzése így hangzott: dicséretes, amit a válogatottunk elért, Eb-selejtezős szereplése szakmai és szurkolói körökben is elismerést váltott ki. Sokan kijelentették, elértük a hegycsúcsot. Csakhogy az alapoknál továbbra is bajok voltak, klubjaink fájdalmas kupabotlásai az UEFA-együttható visszaesését okozták, a szurkolók el-elmaradoztak.

Az NB I tizenkét sportvállalkozása kimagasló, 16.7 milliárd forint bevétel mellett 18.7 milliárd költséget könyvelt el. A csapatok közül 2015-ben csak négy volt nyereséges: a Puskás Akadémia (289 millió forint), a Bp. Honvéd (53), a Vasas (45) és a Haladás (14). Érdekesség, hogy jobbára azok az együttesek voltak nyereségesek, amelyek a tabella alsó felében végeztek. Úgy tűnik, az élmezőnyben már valamelyest lazább volt a pénzügyi fegyelem.

 

A PUHA PÉNZ KISZORÍTJA A DRÁGÁT – INTERJÚ MUSZBEK MIHÁLLYAL

˜– Az MTVA tizenkilencmilliárd forintot fizet a magyar élvonalbeli labdarúgó-mérkőzések közvetítéséért a következő öt évben. Sokan felhördültek, mondván: ez rengeteg pénz! Ön egyike volt azoknak, akik figyelmeztettek, előbb inkább számoljunk. Mire jutott?
˜– Arra, hogy téved, aki azt állítja, szezononként 3.8 milliárd forint végtelenül drága és irreális. A jogdíj nagysága szempontjából nem az számít, hogy egy országnak mekkora a lakossága, hanem az, hányan nézik a találkozókat, hányat közvetítenek hetente, és mennyit ismételnek. Fontos az is, hogy a szünetekben hány percnyi reklámot lehet sugározni. A tévénéző éppúgy fizet a meccsnézés élményéért, mint a stadionban jegyet vásárló. Egy belépő ára idehaza csaknem kétezer, egy „tévés meccsjegy” ára pedig egy nézőre vetítve mintegy ötven forint.

˜

– Hogyan tevődik össze ez az összeg?
˜– A műsorszolgáltató kiadásai közé tartoznak a jogdíj mellett a műszaki és élő munka, valamint a műholdas adattovábbítás költségei is. Ezzel szemben szerepel a bevétel, amely a reklámtörvényben meghatározott reklámidőben mérhető. Kereskedelmi televíziók esetében ez egy műsorórában tizenkét percet, közszolgálati esetén nyolc percet jelent. A megtérülés ennek a nyolc vagy tizenkét percnek az értékesítésében mérhető, az ár pedig teljesen egyértelműen lineáris a nézettségi mutatóval.

˜– S mennyibe kerül egy reklám?
˜– Ebben az évben egy magyar labdarúgó-bajnokit átlagosan százkilencvenezren néznek, a teljes meccsközvetítési idő mintegy százötven perc. A kapcsolódó, közszolgálati tévé által sugározható maximális reklámidő húsz perc. Ezt lehet, illetve kell eladni ahhoz, hogy a társaság kiadása megtérüljön. Ebben a műsorsávban és nézettség mellett egy harminc másodperces reklámsugárzás reális piaci ára négyszáz és négyszázötvenezer forint. És itt jön a gond. Mivel hazánkban a közszolgálati televízió vásárolta meg közpénzből a jogot, nem érdekelt abban, hogy piaci áron értékesítse a reklámidőt. Pedig egyetlen meccshez kapcsolódóan húszpercnyi reklámot is el lehetne adni, ami mintegy tizenhatmillió forintnyi bevételt hozna. Ez egy szezonban már milliárdos bevétel lenne. Ám ehelyett a lehetséges húsz perc helyett egy és másfél perc közötti az, amit ténylegesen piaci szereplőknek értékesítenek. A többi közszolgálati típusú mondanivaló vagy önreklám. Pedig a labdarúgó-mérkőzés közbeni reklám hatékony. Aki azt mondja, hogy az MTVA drágán vásárolt közvetítési jogot, annak be kell látnia, nem a portéka rossz és drága, hanem az eladás kevés. Hiszen a puha pénz, vagyis az állami forrás mindig kiszorítja a drága pénzt, a piaci forrást. Az egyik ingyen van, a másik mögött kemény munka áll.

˜– Adódik azonban egy másik kérdés is: megéri hirdetni?
˜– A futballhirdetés – legyen az a stadionban vagy a képernyőn – az egyik legolcsóbb hirdetési forma a kontaktusszám alapján. Ez azt jelenti, hány emberrel kerül kapcsolatba az üzenetem. Például egy sajtóhirdetés esetében egy elérés húsz forintba kerül, amíg futballkörnyezetben a tévés hirdetésnél egy-másfél forintos összegről beszélünk. Arról nem is szólva, hogy sokkal pontosabban lehet tudni, kik néznek focimeccset, mint azt, kik olvassák az újsághirdetést, vagy nézik az óriásplakát üzenetét. Megéri tehát sportkörnyezetben hirdetni, mert olcsó és célirányos. Csak érdekességképp jelezném, ritka az olyan edzői nyilatkozat, amely úgy szól, „remélem, a múlt héthez képest többen nézték a mérkőzésünket”. Hogy ezt miért mondom? A klubok vezetőinek fejében meg sem fordul, hogy nemcsak a stadionba érkezők kiszolgálásában van felelősségük, hanem a tévé előtt ülőkében is. Igaz, hogy más a nézői közeg, de mindkét csoport a futballgazdaság fontos szereplője.

˜– Mit tehetnek, hogy minél több potenciális vásárlót, azaz nézőt vonzzanak?
˜– Főként azt, hogy kiválóan futballoznak, érdekes, fordulatos meccseket játsszanak. A szempont nemcsak az érdeklődés felkeltése, hanem a fenntartása – még a mérkőzés szünetében is. Ezért fontos a megszólalók nyilatkozata. Általában tíz és harminc másodperc közötti az idő, amikor a mikrofont az ember orra alá dugják. Ez elegendő arra, hogy eldöntsem, érdekel-e az edző vagy a játékos értékelése. Ez igaz a szakkommentátorokra is. Ha hiteles, ha érdekeset és meglepőt mond, nem kapcsolok el, s jó eséllyel reklámzabálóvá is válok. A nézőket oda kell szögezni a székükhöz. A fotelszurkoló elnevezésnek pozitív fogalommá kellene válnia, elvégre a tévénéző hozza a bevétel nagy részét.