NS Hosszabbítás: idősebb Dárdai Pál életének meséje

Sportosan elegánsan, mosolyogva nyitja ki azt az ajtót, amelynek névtábláját – mi más? – egy futballcipő és -labda díszíti. Betöltötte már a hatvanhármat, mégis úgy szalad fel a lépcsőn, mint a húszévesek. Kicsit sajog a térde, de a csütörtök este hatkor kezdődő öregfiúkfocit ki nem hagyná. Szerencsére csütörtök délben érkezünk, így bőven van időnk, és ha Tolnát nem is, Baranyát bejárjuk – idősebb Dárdai Pál pedig csak mesél és mesél…

„Sokan azt hiszik, erős vagyok. Hogy mindent kibírok. De… Balázst és Zsuzsát elveszítettem már… A Mamát a mérhetetlen fájdalom vitte el… Hogy én miből merítek erőt? Palcsiból, a menyemből, Móniból és a három unokából. Mindennap beszélünk telefonon vagy interneten. Nyáron és télen ők jönnek haza, máskor meg én megyek ki. Sokat vagyok Berlinben, a házukban berendeztek nekem egy kis szobát, még a magyar tévécsatornákat is bevezették.”

„A gyerekekkel állandóan futballozunk, olykor kibújik belőlem az edző, és egyéni képzést tartok nekik. Máskor »csak« focizunk. Ők futnak fel és alá, miközben én rutinból lehozom a meccset… Marci és Bence ellen még van esélyem, Palkó ellen már nincs. Hála az égnek, győztes típusok. Mint az apjuk. Ő sem tudott veszíteni. Ha megvertem lábteniszben, azzal vádolt, hogy csalok. »Nem volt kint a labda, érintette a vonalat!« – reklamált egy-egy fontos poénnál, és hiába mutattam meg neki, hogy néhány centit tévedett, szüntelen azt hangoztatta, hogy gond van a látásommal… Pedig dehogy volt. Ha gond lett volna, nem játszom kétszázkilencvennyolc meccset és nem szerzek hetvenegy gólt az NB I-ben… Szóval Palcsiék tartják bennem a lelket. Tudom, érzem, hogy szeretnek. Amikor velük vagyok, szép az élet.”

A Nemzeti Sport szombaton megjelenő Hosszabbítás című mellékletéből azt is megtudhatja, hogyan indult a bukovinai Hadikfalváról a család, hány Dárdai Pál volt a famíliában, mire büszke a Pécstől nyolcvan kilométernél távolabb sohasem dolgozó családfő.