Tornyi Barnabás könyvet is ír

– Érdekli a labda?
– Úgy rúg bele, hogy öröm nézni – utal a két és fél éves Tornyi Bende Barnabásra édesapja, Tornyi Barnabás.
– Szeretné, ha futballista lenne?
– Néha arra gondolok, a Dunába dobom, ha ez eszébe jut, máskor azt érzem, de jó lenne… Most van időm a gyerekkel is foglalkozni.
– Még mivel tölti a napjait azóta, amióta nem edzősködik?
– Négy éve építkezem, de még nem vagyok a végén, járok a Pro-licences tanfolyamra, és írok egy könyvet. Ötvenéves elmúltam, és összefoglalom, hogy a saját szemüvegemen keresztül miként festett a magyar futball, min mentem keresztül, amolyan életműféle is lehetne, igaz, kissé keserédes. Abban azért reménykedem, hogy érdekes olvasmány lesz.
– Gondolja, hogy sok embert érdekel?
– Gondolom, igen. Nézze, nemrég Elton John koncertjén voltam, de nem mélyedhettem el az előadásban, mert percenként szólítottak meg. Ki azt kérte, menjek vissza Diósgyőrbe, más azt javasolta, a jelenlegi helyzetben én tudnám felrázni a Fradit, és még számtalan ötletet hallottam. Ezek jólesnek, bár tudom, aki nem kedvel, aligha szólít meg, ha felismer.
– Mit gondol, hiányzik a futballnak Tornyi Barnabás?
– Azt gondolom, ezt nem tőlem kell megkérdezni, de gyakran találkozom az imént említettekhez hasonló esetekkel. Biztatnak az emberek, kedvesek, a reakciókból úgy látom, egy önmagát vállaló, karakán, a véleményét őszintén, nyíltan, egyenesen kimondó, ahogy mondani szokás, "tökös” gyereknek tartanak. A nők közül inkább csak a korosztályomhoz tartozók, és az idősebbek szólítanak le, ami ugyancsak megtisztelő, de nem lenne baj, ha a fiatalabbak is megosztanák velem véleményüket.

"Régebben rang volt a futballban szereplőnek lenni, az emberek nemcsak a produkcióra, hanem a produktum előállítására is kíváncsiak voltak. Azaz, a játék mindennapjai, a háttérben zajló események is érdekesek voltak, mindenki tudta a szereplők becvenevét."

– Tornyi Barnabásnak hiányzik-e a futball?
– Maga az edzősködés igen, de az állandó kilátástalanság, a felelőtlen és tehetetlen vezetőkkel való viaskodás abszolút nem. Régebben rang volt a futballban szereplőnek lenni, az emberek nemcsak a produkcióra, hanem a produktum előállítására is kíváncsiak voltak. Azaz, a játék mindennapjai, a háttérben zajló események is érdekesek voltak, mindenki tudta a szereplők becenevét. Ezt valamennyiünktől elvették, és tudom, emiatt sokan szenvednek. Az a hangulat, az a légkör, amely néhány éve körülvette a futballt, az hiányzik. Megszűntünk "Futbólia” lenni.
– Azt is hallani, azt tervezi, felhagy az edzősködéssel.
– Maradjunk annyiban: ezerszer is meggondolnám, mire mondanék igent itthon. Magyarországon három, na jó, három és fél olyan műhely van, amelyben domináns lehet a szakmai munka, és viszonylag normális körülmények között lehet dolgozni. Tudja, ha az ember négy-öt évet ingyen dolgozik, megfontolt lesz, meg idővel azért én is tapasztaltabb lettem.
– Pedig sokan azt gondolják, ön sokat keresett a kispadon…
– Vannak olyan behajthatatlan követeléseim, amelyekből talán sohasem látok pénzt. Azoknak a klub- és ligavezetőknek, akik engem becsaptak, kívánom, hogy rulettezzenek velük is úgy, ahogy ők tették velem, és majd figyeljük, ők sírnak-e majd. A minap éppen az önök lapjában nyilatkozta két nagyrabecsült kollégám is, hogy nem bíróságra járó típusok, de ami jár, az jár. Én sem szórakozásból perelek, gondolhatja. Csak az a különbség, hogy ők ritkábban, én gyakrabban nyúlok bele olyan csapatokba, amelyeknek csőd a vége. Biztosan roszszak az antennáim, nem érzékelek olyan dolgokat, amelyeket mások igen.
– Ha már itt tartunk: tavaly nyáron szinte mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy a Dunaferr leszállóágba került, lapunk is terjedelmes cikksorozatban jósolt nehéz sorsot a sportváros szakosztályainak, elsősorban a futballnak, és nem volt véletlen, hogy már akkor többen elköszöntek Dunaújvárostól.
– Ezt nem először hallom, de hadd kérdezzek valamit. Ha Szabó József, a Dunaferr atyaúristene azt mondja: Barna, gyere, mutassuk meg, minket nem lehet leírni, az acélipar recessziójának vége, lesz pénz a sportra a választások után, hiába megy el az edzői stáb és Tököli Attila, és mondd meg, ki az a négy-öt játékos, akiket a távozók helyére vegyünk – akkor tessék mondani: ki válaszolta volna azt, hogy "Dzsoni”, én nem hiszek neked? Ki mondta volna, hogy ez lesz a vége? Én nem keresem a bajt, a legtöbb esetben a körülmények áldozata voltam.

"Dunaújvárosból kirúgtak, meg nem is, és ezt a klub mindenki szeme láttára a legkisebb szankció veszélye nélkül meg is tehette. Ha hiszi, ha nem, a pályafutásom alatt egy helyen lehetett úgy normálisan dolgozni, hogy nem akartak beleszólni a munkába, és a járandóságomat is időben megkaptam…"

– Kérdés, mik ezek a körülmények? Azonban az jellemző a honi futballviszonyokra, hogy egyáltalán az ember eszébe jut a feltevés: önnek e pillanatban hány klub tartozik?
– Csak három… A Diósgyőr, a Kispest-Honvéd és a Dunaferr. Huszonhárom éve edzősködöm, ennyi idő alatt egyértelmű lett számomra, hogy a magyar futballban súlyos vezetői válság van. Annyi hozzá nem értő emberrel találkoztam már, hogy ezt nyugodtan kijelenthetem – persze, csak azokat ismerem, akikkel együtt dolgoztam. Onnantól kezdve, hogy a bonyhádi párttitkár a szerinte ideális kezdőcsapatot a zsebembe csúsztatta – majdnem átharaptam a torkát ezért… – odáig, hogy Dunaújvárosból kirúgtak, meg nem is, és ezt a klub mindenki szeme láttára a legkisebb szankció veszélye nélkül meg is tehette. Ha hiszi, ha nem, a pályafutásom alatt egy helyen lehetett úgy normálisan dolgozni, hogy nem akartak beleszólni a munkába, és a járandóságomat is időben megkaptam, és ez az olimpiai válogatott volt.
– Térjünk vissza erre a felfüggesztésre. Miként élte meg, hogy így próbáltak megszabadulni öntől?
– Kicsit messzebbről kezdeném. Diósgyőrött, az első januári edzés előtt nagykabátban ültek a játékosok az öltözőben, és sztrájkra készültek, mert a karácsonyra beígért pénzüket még mindig nem kapták meg, a pályáról senki nem takarította le a havat, és a zuhanyzóban nem volt meleg víz. Amikor ezekért kérdőre vontam Kövy Zoltán ügyvezetőt, ő azt mondta: nincs pénz, nem tudnak mit tenni, vegyük tudomásul, ez van, sőt, a helyzet még rosszabb lesz, mindenki azt csinál, amit akar. A vezetők abban bíztak, hogy nem hagyjuk veszni az addig kiharcolt harmadik helyet, de én azonnal lemondtam, mert úgy éreztem: nem szabad tűrni, hogy becsapják a játékosokat. Most ugyanúgy festettünk Dunaújvárosban január elején, napok alatt tizenöt játékos igazolt el, de én azt mondtam: ha más nincs, a juniorokkal, de csináljuk, próbáljuk meg. Hiába akartam, mert felfüggesztettek, kérdeztem, ez mit jelent? Solymos Ernő szakosztályelnök elmagyarázta, nem számítanak a munkámra, de nem rúgnak ki, nyugodtan adjam le a számlát, hiszen papíron én vagyok a vezetőedző. Leadtam a számlát, adóztam is utána, de visszaküldték úgymond a nem teljesítés miatt. Ezt hagyjam anynyiban?! Amikor egy másik újvárosi vezető, Perjámosi Sándor harminc ember előtt egy kérdésre válaszolva kijelentette: igen, volt feketekassza, de nem csupán nálatok, hanem minden szakosztálynál; ahol Gróf András igazgatónak fikarcnyi beleszólása sem volt semmibe, csak gépiesen írta alá a papírokat. Hol élünk? S miért kell ezt csendben tudomásul venni? Az a legkevesebb, hogy nem tudom, hány élvonalbeli meccsem van, hiszen a tavasszal papíron én voltam a Dunaferr vezetőedzője…
– Perre megy?
– Nemcsak a klubot hibáztatom, de megtettem a szükséges jogi lépéseket a Krasznai-Kollár ügyvédi iroda munkatársaival. Olvastam számtalanszor, hogy a Magyar Labdarúgóliga képviselői leszögezték, nem engedik, hogy telephelycserével, kft.-k csereberéjével, bármilyen jogi csűrés-csavarással bármely klub kibújjon a kötelezettségei alól. Szerintem egy gyerek is látja, hogy ki akarják üríteni az újvárosi kft.-t, ezért vagyonátjátszásra gyanakszunk. Remélem, van fórum, ahol jobban figyelnek, mint a ligánál. A liga azonban – úgy vélem – a szabályok betartására kényszeríti például a Vasast, de elnézi, hogy a Dunaferr adós maradhasson. A Dunaferr, amely hivatalosan elismerte, hogy tartozik, mégis megteheti, hogy nem fizet. A liga tavaly elfogadta a Dunaferr nevezését, és amikor világossá vált, hogy a pénzügyi garanciák nem hitelesek, nem tett semmit. A felfüggesztésem, az ellenem elkövetett eljárás miatt az MLSZ edzőbizottsága és a labdarúgóedzők testülete is panaszt emelt a ligánál, amelytől az MLSZ elnöksége is vizsgálatot kért, mégsem történt semmi. A liga több hónapig, sőt, a mai napig szőnyeg alatt tartja az ügyemet, és teheti. Teheti? Miközben Hamar István esetében még a mobiltelefon ellen is vizsgálatot indított, a tippmixügyhöz hasonlóan. Ki kérheti ezt számon a ligán? Amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, a liga nem védett meg. Most amolyan próbaperre készülünk a liga ellen, nem tudom, a bíróság hogyan látja: hibázott-e a liga akkor, amikor tétlenül végigasszisztálta, hogy tönkrement, adósságot halmozott fel egy olyan csapat, amelynek elfogadta a nevezési felté-teleit, és amikor kiderült, a benyújtott pénzügyi garanciák alig érnek valamit, semmit sem tett. A törvények sem mindig számítanak ebben az országban – úgy tűnik nekem –, és főleg nem vonatkoznak mindenkire egyformán. Sokszor azt érzem, hogy ez nem demokrácia, hanem anarchia. Nyugodtan csődbe lehet vinni vállalkozásokat, az adósok nyugodtan alhatnak, nincs társadalmi és jogi kontroll a "rettegett hatalmasságok”, pozíciókban tetszelgők mozgathatják a bábukat.

"Ha a labdarúgás infrastruktúrája elkezd Európához közelíteni, ha az éhbérért dolgozó utánpótlásedzőknek nem a salakon kell megtanítani becsúszni a fiatalokat, ha a sógorság-komaság nem lesz előrevalóbb a törvénynél, akkor talán lesz értelme, hogy a gyerekem is edzésre járjon."

– Kicsit elkanyarodtunk onnan, hogy futballista lesz-e a gyerek…
– Reménykedem. Ha megfelelően fejlődik a társadalom, ha valódi demokrácia lesz, ha a labdarúgás infrastruktúrája elkezd Európához közelíteni, ha az éhbérért dolgozó utánpótlásedzőknek nem a salakon kell megtanítani becsúszni a fiatalokat, ha a sógorság-komaság nem lesz előrevalóbb a törvénynél, akkor talán lesz értelme, hogy a gyerekem is edzésekre járjon. Ha így marad, akkor keresünk másik országot, ahol jogbiztonság van, és normális körülmények között lehet futballozni. Nem esik majd nehezünkre, ha ezért nagyon messzire kell utaznunk. De a szívem mélyén reménykedem, ehhez nem kell egy métert sem mennünk.