Pofonok a pályán

Aztán szólhatna arról is ez az írás, hogy a Győr ifjú kapusa, Krass Árpád meghökkentő bravúrok sorozatát mutatta be, aztán csak kérdezték egymástól az emberek, ki az a legény az ETO kapujában? És persze lehetne a cikk témája Csank János fanatizmusa, futballszeretete, és ami még ennél is fontosabb, eredményessége. Amit ő most véghez vitt ezzel a lesajnált, leértékelt, legatyásodott (és a többi…) Siófokkal, arra bizony kevesen lettek volna képesek. Mégis valami másról lesz itt szó.Siófokon olyasmi történt péntek este, amire nehéz jelzőt aggatni, mert a "felháborító”, "gyomorforgató”, "elképesztő”, "undorító…” szavak egyszerűen nem fejezik ki hűen az eseményeket. Pedig a drámai végnek nyoma sem volt meccs közben, a hazai publikum előbb szimpátiatüntetést rendezett a csapat mellett az önkormányzat szégyenteljes nemtörődömsége miatt, majd szurkolt becsülettel, ahogy egy bravúrosan szereplő csapat megérdemli. De a győriekkel sem volt gond, az látszott rajtuk, hogy enyhén pityókásak, időnként egymással üvöltöztek, hogy olykor drukkoljanak is. Telt-múlt az idő, a közönség nem unatkozott, és mindenki a hármas sípszóra várt, hogy elbúcsúzzon kedvenceitől. Lezárva ezzel egy újabb idényt, egy újabb gyötrelmes évadot, ami érvényes a Siófokra és a Győrre is. Hanem a hármas sípszó után megbolondult a világ. Illetve nem is a világ, csak az a tizenvalahány győri legény. Amikor Juhos Attila játékvezető véget vetett a találkozónak, az ETO hívei, mintha csak a játszótéren lennének, gond nélkül átmásztak a kerítésen, majd hatalmas sprintbe kezdtek, és meg sem álltak a levonuló kedvenceikig. Volt olyan, akinek sikerült dresszt szereznie, ám a győri futballisták pillanatok alatt eltűntek az öltöző folyosóján. Helyettük a siófoki drukkerek lepték el a pályát, akik meg az övéikre vadásztak. Ekkor kezdődött minden. Előbb csak szóban csaptak össze a felek, majd lendült a jobb majd a bal kéz, hogy utána mozgásba lendüljön a láb is. "Üsd, vágd, nem apád!” ez volt a jelszó, és a lelátó népe földbe gyökerezett lábakkal figyelte, amint a békés, gyakorlatilag semmiről sem döntő mérkőzés után hadszíntérré változik a játéktér.Aki a pályán volt, akarva, akaratlanul verekedésbe keveredett.A győriek jártukban, keltükben belerúgtak, belebokszoltak mindenkibe, nem válogattak; kapott a kissrác és a nyugdíjas horgász is. Tehették mindezt háborítatlanul, igazi ellenállás nélkül. Az ETO-tábor ámokfutása legalább öt percig tartott, az ember nem hitt a szemének. Még Dömötör János főrendezőt is orrba nyomták, szegény megpróbált rendet teremteni, de a siófoki biztonsági brigád maximum két óvodás veszekedésénél lett volna hatásos. A nagy csihipuhinak az lett a vége, hogy a győriek, miután kitombolták magukat, kiosztottak sok-sok ütleget, egyszerűen visszamasíroztak a saját szektorukba, hogy megünnepeljék győzelmüket. Ám erre már nem jutott idejük, hiszen megérkeztek a rendőrök. Hogy addig hol voltak, az jó kérdés, mindenesetre érkezésüket óriási ováció fogadta. Hát még amikor begyűjtötték az addig Bruce Lee-szerűen mozgó győrieket. Az egyenruhások 12 vendégszurkolót állítottak elő, és közülük hármat tartottak bent garázdaság miatt. Eközben a siófoki öltözőben egy fiatalembert ápoltak, akinek betört az orra, őt kórházba szállították, egy másik drukkert pedig Dömötör Jánossal együtt a helyszínen részesítették elsősegélyben. A meccs után Tarsoly Csaba, az ETO FC elnök-tulajdonosa elnézést kért a siófokiaktól, majd odaállt két olyan győri drukker elé, akiket valamilyen csoda folytán nem vittek be, és azt mondta nekik: a garázdák elnyerik büntetésüket, egy életre kitiltják őket a győri stadionból. Ekkor már senki sem beszélt arról, hogy az ETO a rájátszásban egyetlen meccset sem nyert, s hogy a Siófok gyakorlatilag fizetés, pénz nélkül is méltó ellenfele volt a gazdag, jómódú magyar kluboknak. A pofonok és a rúgások emléke mindenkinek betöltötte a gondolatait…