Öt évtizede az élet sűrűjében

Akkoriban nem volt szokás bohémnak lenni.
A lazaság, a lezserség valahogy nem illett a "szocialista embertípus" tulajdonságai közé. Ha valaki ennek ellenére különcnek tűnt, rendszerint gyengéden meggyőzték, hogy legyen oly drága beíratkozni a pártiskolába, elkezdeni egy rövidke, két-három éves szemináriumot, valamint a hosszú hajú beatzenészek helyett hallgasson inkább Harangozó Terit. Csak semmi hippikülső vagy lázadó ifjúság. Uniformizált világban éltünk, bár ez most sincs másként. A különbség annyi, hogy napjainkban a divat mondja meg, hogy ki vagy, a hetvenes-nyolcvanas években pedig maga a párt. Nem csoda, hogy csupa jó fiú járt iskolába, és persze futballmeccsekre. Sohasem feledhető, hogy a népstadionbeli rangadó előtt akkortájt kezdték el begyűjteni a csodálkozó drukkerektől a zászlórudakat, nehogy a végén még egymás hátán törjék össze. Elképesztő látvány volt: a több ezer kisebb-nagyobb faléc gúlába rakva, a szigorú tekintetű rendőrök közreműködésével. A lázadás csúcspontját azokban az években az jelentette, ha az ember fia forradalmi lelkülettől vezérelve nem ment el a KISZ-gyűlésre, nem vett részt az iskolai papírgyűjtési akción, és persze ha jól berúgott 18 forintos almabortól a Piramis koncertjén.

És persze ott voltak a meccsek.
A gyerekember, mondjuk 1976-ban még nem bájolgó popénekes, beszédhibás tévésztár, vagy önmagába halálosan szerelmes villalakó szeretett volna lenni, hanem Izsó Ignác, Törőcsik András, Nyilasi Tibor, Váradi Béla vagy Ebedli Zoltán. Ez volt az álmok netovábbja. Ez az érzés főként a Népstadionban rohanta meg az álmodozókat, amikor is körbepillantottak a zsúfolt lelátón, látva a megszámlálhatatlan zöld-fehér, lila-fehér, piros-kék vagy piros-fehér lobogót. Hátborzongató élmény volt az, aki részese lehetett a telt házas kettős rangadóknak, öreg tata korában is emlékezni fog rá, és alighanem néhányan (egyre kevesebben…) még ma is azért mennek az üres, hangulattalan, színvonaltalan magyar bajnoki meccsekre, hogy akkori önmagukat keressék.
Pedig már nem játszik Ebedli Zoltán sem.

Fotók a női szobákban

Sokan jártak miatta meccsre. És ez nem afféle költői túlzás. A szőke, jóképű fiatalember igazi sztár volt, nem mondvacsinált, kitalált, ráerőltetett, vagy ilyesmi. Ebedli egyénisége és mindenek előtt futballtudása példaképpé tette őt, talán még őrsöt is elneveztek róla akkortájt. És persze bohém volt, bohém a végtelenségig, megzabolázhatatlan, öntörvényű, de szívvel, lélekkel élő ember. Nem csak a fradisták rajongtak érte, nem csak ők hördültek fel 40-50 méteres hajszálpontos indításait, leheletfinom, laza bokával eleresztett cseleit látva. Gyanítható, hogy Magyarország női lakosságának legalább a fele kicsit szerelmes volt belé, fotói ott lehettek kirajzszögezve a szövőgyárak munkásszállásain vagy a nővérszállókon.
Ebedli Zoltán jövő ősszel betölti az 50. életévét.
Most előállhatnék itt azzal az izgalmas mondattal, hogy rohan az idő (egyébként tényleg…), meg hogy az örökifjú Ebedli Zoltán is öregszik, csakhogy ez nem igaz. Aki látja őt nap mint nap az Üllői úti Fradi-pályán, az pontosan tudja, hogy "Ebédlő" nagykanállal, sőt egyenesen merőkanállal ette az életet, de az valahogy mégis vigyázott rá, megóvta szinte mindentől, és nem változtatta koravénné.

Karmesterből zongoracipelő

Érthető módon optimizmust sugároznak a gondolatai most, és ahogy azt mondani szokták ilyenkor: ő aztán igazán jól érzi magát a bőrében:
"Túl sokat nem foglalkozom az idő múlásával, de olykor eszembe jut, hogy milyen gyorsan elszaladt ez az ötven év. De csak pillanatokra villan ez be, hiszen nekem tényleg nincs okom a panaszra, soha semmit nem bántam meg, ha újra kezdeném, ugyanazt csinálnám, amit korábban, azaz futballoznék, éjszakáznék, buliznék, és jól érezném magam. Úgy bizony. Minek akarjak én most szentnek látszani, amikor soha nem voltam az, de így volt ez jó, így volt teljes az életem. Ötvenéves leszek nemsokára, de még most is játszom a Fradi-öregfiúkban. Azt képzeljék el, hogy belőlem, aki mindig is karmester voltam, zongoracipelőt csináltak. Eleinte berzenkedtem, de nem volt más választásom, ha be akartam kerülni a Fradi-öregfiúk közé, akkor el kellett vállalnom a jobb oldali futó pozícióját, mert középen, az én helyemen Bücs Zsolt, Détári Lajos és Kincses Sándor irányít. Szép mi?"
Ebedli Zoltán a karmester.
Így emlékszik rá mindenki, ahogy a saját tizenhatosánál megkapta a labdát, ahogy felnéz, és tökéletes lőtt passzal indítja a jobb szélen meglóduló Pusztai Lászlót. Még szinte gyerek volt, amikor bekerült a Ferencváros első csapatába, büszkén emlegeti, hogy a Császárt, Albert Flóriánt kellett helyettesítenie, aki éppen sérült volt, így a kis Ebedli kapott helyet a Videoton ellen pályára lépő Ferencváros csapatában. Nem volt lámpalázas - legalábbis kintről nem tűnt annak, mint ahogy soha a pályafutása során. Az első gólra sem kellett sokat várni, az MTK-nak lőtte a Hungária körúti stadionban, nyert is a Fradi 2-0-ra, Ebedli Zoltán nevét pedig kezdte megtanulni az országnyi zöld-fehér tábor.
S aztán elmondhatta magáról azt, amit csak kevés magyar futballista: győzött néhány világbajnokkal szemben.
Az argentinokat fogadtuk a Népstadionban 1976. március 27-én, góljainkat Nyilasi és Fazekas szerezte, Ebedli pedig első válogatottságát ünnepelte. Ugyanabban az évben október 13-án, Bécsben pedig először játszhatott együtt címeres mezben legjobb barátjával, Törőcsik Andrással. A mieink 4-2-re győztek a Práterben, a két szőke bohém, Ebedli és Törőcsik pedig összeölelkezve, boldogan jött le a pályáról.

Gól lila-fehér mezben

Nyolc évvel később pedig újra összeölelkezhettek, csak akkor már lila-fehér dresszben. Kisebbfajta szentségtörés volt az, nem értették sem a fradisták, sem az újpestiek, hogy Ebedli Zoltán miért is lett egyik pillanatról a másikra a Dózsa játékosa, s hogyan volt képes zöld-fehérből lila-fehérbe öltözni. De ez még mind semmi, az év október 27-én a Népstadionban az Újpest 2-0-ra verte az FTC-t, és az egyik gólt nem más, mint Ebedli Zoltán szerezte. Képzelhetik… A két csapat így állt fel. Újpest: Szendrei - Herédi, Kardos, Sarlós, Szabó A. - Ebedli, Kovács E., Steidl - Kerekes, Törőcsik, Kiss. FTC: Zsiborás - Szántó, Rab, Jancsika, Keller - Takács, Rubold, Pogány - Kvaszta, Répási, Zsivóczky. Huszonötezren ámultak és bámultak, ahogy Ebedli a 15. percben becsapta korábbi csapata védőit, Zsiborás Gábor kapujába lőtt, majd odaszaladt a Fradi-tábor elé lila-fehér dresszben…
"Lehet hogy furcsa amit mondok, de életem egyik legboldogabb pillanata volt amikor betaláltam szegény Zsiborás Gabi hálójába. Félre ne értse senki, a Fradit mindig is imádtam, az a mámor akkor Vincze Gézának szólt. Róla a mai napig nehezen tudok indulatok nélkül beszélni, kicsinált, csaknem tönkretett. Miatta jöttem el a Ferencvárosból, és bizony rajta álltam bosszút, amikor gólt lőttem ott, a Népstadionban. Vincze Gézát nem érdekelte, hogy az egész életemet a Fradiban töltöttem, neki nem volt szüksége Ebedlire és még néhányunkra, nála Pölöskei Gábor meg Koch Róbert volt a sztár, majdnem ki is esett a csapat akkor az ő irányításával. Azt sem felejtem el, ahogy a Ferencváros elleni meccsünk előtt Temesvári Miklós, az Újpest edzője megkérdezte tőlem: vállalom-e a játékot? Én meg csak néztem rá csodálkozva, hogy mester, hát miért ne vállalnám el, az a dolgom, hogy játsszak. Mindegy, hogy az emberen zöld-fehér, vagy lila-fehér mez van, nem igaz?"
Manapság egy ilyen mondattal előrukkolni…
De Ebedli ezt is megteheti, rá soha nem haragudtak a szurkolók. Természetes, hogy visszatért a Ferencvároshoz néhány év svédországi profiskodás után. Immár hét esztendeje ő a Fradi juniorcsapatának segédedzője (vagy pályaedzője, ha úgy tetszik). Fiatalokkal foglalkozik, megszerezte az A-licencet, ám soha nem szeretne profi csapat edzője lenni. Ô ilyen. Inkább a fiatalok, azok között érzi jól magát, mert ahogy mondja, most semmiféle kiutat nem lát arra, hogy valóban komoly változások lennének a magyar futballban. Persze, járja a pályákat, ott támasztotta például a lelátót az Erzsébet-Kistarcsa meccsen, ugyanúgy összejár a barátaival, mint tíz, vagy éppen húsz évvel ezelőtt. És gyaníthatóan soha nem akar felnőni.