Tánc a pályán és az éjszakában

Negyven fölött úgy van vele az ember, hogy időnként nyakatekert ideológiákat gyárt. Látja, nap mint nap látja a huszonéveseket hiper-szuper autókon száguldozni, idétlen tévéműsorokat nézni, aztán ilyenkor csak azt mondja: nekem annak idején sokkal jobb volt. Ezt aztán, ha legalább százszor elismétli, és a különböző szituációkban hangoztatja, a végén egészen hihetővé válik. Most mesélhetnék itt a legendás táncdalfesztiválokról, az április 4-ei harckocsidübörgésekről, a bambi ízéről és az úttörővasút okozta mámorról, de ezek semmiségek az építőtáborokhoz és a népstadionbeli kettős rangadókhoz képest.Vita a toronyépületben

Utóbbi kettő egészen mámoros, fiatalító emlék.
Ha ezt veszem alapul, valóban mondhatom, hogy bezzeg az én időmben. Meg azt is, hogy én koromnál fogva láttam az igazi magyar futballt. Persze figyeltem Albert Flóriánt, Bene Ferencet, Farkas Jánost is, sőt, foszlányokban még emlékszem az 1966-os 3:1-es magyar-brazilra, de annál frissebbek a 70-es, 80-as évek történései. Ha például azt mondom valamelyik huszonéves kollégámnak, hogy tessék, mondja meg, mi volt 1976. május 15-én, hát szegény csak néz, és azt mondja: én akkor még meg sem születtem. Micsoda hiba, micsoda égbe kiáltó hiba! Hogyan is nem lehetett akkor élni, amikor azon az orgona illatú májusi estén a Népstadionban az Újpesti Dózsa 8-3-ra verte a Ferencvárost egy olyan mérkőzésen, ami védjegy, ami csak nekünk, magyaroknak van meg. Azok a kortársaim, akik úgy hetvenezren ott ücsörögtek a stadion lelátóin, még ma is erről beszélnek, egy-egy kisfröccs vagy sör mellett, hogy akkor a "Fazék" öt gólt rámolt be szegény Hajdu kapujába.

Akkoriban, mi idétlen kamaszok vagy űrhajósok vagy Törőcsikek, Nyilasik és Várady Bélák akartunk lenni. Egyszerűen nem volt más alternatíva, az mégsem lehetett vonzó, hogy az ember fia kitüntetett esztergályos, elismert bádogozó vagy sztahanovista, kazánfűtő legyen. Sokszor csodálom azokat az ifjú emberkéket, akik a kilencvenes évektől kezdve járnak meccsekre, és akik úgy mesélnek egy ’92-es vagy ’94-es Újpest-Fradit, mintha az egyenesen a világbajnoki döntő lett volna. De nem akarok itt valamiféle különleges színben feltűnni azzal, hogy koromnál fogva láttam, legalább százszor láttam Törőcsik Andrást futballozni. Ôrzöm és cipelem magamban a különböző emlékképeket Törőről. Látom, ahogy egy korabeli fotón, a hálóban áll, kezében a labda, irdatlanul hosszú haja van, szőke, göndör fürtök lógnak a vállán, és még igazi tejfelesszájú gyerkőc. De már a Dózsa lila-fehér dressze van rajta. Jó lenne mindig így emlékezni rá, azzal az angyali mosollyal az arcán, hiszen nemcsak azért akartunk mi Törőcsikek lenni, mert ő úgy, de úgy cselezett, mint talán senki a világon, legalább annyira vonzónak tűnt, hogy Törő jóképű, annyi nője lehet, amennyit csak akar, és ha kedve éppen úgy szottyan, királyfiként élhet.
Vajon most hol van, mit csinál, miből él?

Ezek persze afféle költői kérdések, mint ahogy már régóta nem tudni, mi van Törőcsik Andrással. Olykor feltűnik a Megyeri úti pályán, néha látni őt valamelyik meccsen, már napvilágra került, hogy a fia, Attila előbb-utóbb center lehet Újpesten - de hogy valójában mi van Törővel most, a XXI. században, az rejtély. Persze ő mindig ilyen volt. Nem szerette az újságírókat, és akkor még finoman fogalmaztam. Egyetlen tollforgatóval állt szorosabb kapcsolatban, szegény, zseniális Szabó Ferivel; ő is már milyen régen meghalt. De ha hiszik, ha nem, Törő még őt is megsértette egyszer egy kettős rangadó után, a Népstadion toronyépületében "szólt be neki" dühödten, tán még fültövön is vágta volna, amiért egy cikkben kritizálni merészelte, hogy aztán másnap telefonon kérjen tőle elnézést.

Majdnem megütötte a bírót

Törőcsik mindig is egyenes ember volt. Lehetett akármekkora sztár - soha nem vált igazi sztárrá. Nélkülözte az idegesítő allűröket, a fennhéjázó mondatokat, a nagyvilági vircsaftot, egyszerű maradt akkor is, amikor a csúcson volt, és sajnos ma is túlontúl egyszerűen éli az életét.
Sokan mondanának kapásból valamilyen emléket Törőről. Lenne, aki azt a 8-3-at emlegetné, olyan is akadna, aki egy magyar-jugoszláv barátságos meccsen elért góljáról beszélne, mert az tényleg hihetetlen volt. Lapos, erős beadás jobbról, ő a levegőben okszival átveszi a lasztit, aztán mielőtt földet érne, zutty, bevágja a hálóba. Vagy ott volt az a Köln elleni kupameccs, amikor szegény német védőből, Steinerből csinált udvari bolondot a Megyeri úti pályán. A kölni védő szinte négykézláb járta körbe a mi Törőnket, és a végén üvöltött a dühtől, hogy a szőke magyar újra meg újra átlépi a rárontó hátvédet.(A már említett Szabó Feri ekkor írta a meccsről: "Kölniekkel játszó lila tünemény") És persze ott van az argentínai vb, a házigazdák elleni nyitómeccs, amelyet mi, magyarok mindig úgy emlegettünk, mint a sors igazságtalanságát. Arról a 2-1-re elvesztett meccsről így beszélt később Törő: "Én is azt éreztem, hogy jók lehetünk a döntetlenre, sőt, akár nyerhetünk is, de nagyon csalt a portugál bíró. Kegyetlenül csalt! Nem bírtam elviselni, rúgtak, csíptek, haraptak, de nem ez váltotta ki a dühömet, hanem a bíró. Mosolygott, amikor ellenünk ítélt, és javarészt csak ellenünk fújt. Amiért engem kiállított, az csak egy sima fault volt, előtte olyat az argentinok közül szinte mindegyik bemutatott, nem is gondoltam arra, hogy kiállít. Amikor mégis kiküldött, akkor neki akartam menni. Ha az argentin Kempes nem fog meg, akkor biztos betakarom a bírót."

Lánykérés papírcetlin

Törő bálvány volt, s ezen még az sem változtatott, hogy sok minden kiderült róla később. Például az állandó éjszakázás, a bulik, a tivornyák, a balhék, az újabb és újabb ügyek. Törőcsiket sodorta magával az ár, és ő nem tudta azt mondani, hogy nem. Szoros barátság fűzte és fűzi Ebedli Zoltánhoz, de a fradista mégis többször tudott megálljt parancsolni magának. "Akkor még nem dohányoztam rendszeresen, csak időnként szívtam egy-két cigit. A meccsek előtt pár nappal mindig leálltam, akkor nem volt elhajlás. Nem is volt baj, csupán azt éreztem, hogy öregszem. Egy-két átmulatott éjszaka után másnap roppant nehezen tudtam mozogni, de ez sem érdekelt. Volt pénzem mindenre, ruhára, ételre-italra, cél nélkül, csak úgy éldegéltem… Már akkor dühöngtem, amikor a Váci úton a pálya felé befordultam."
Hányszor próbáltak hatni rá, hányszor adtak neki új és még újabb lehetőségeket. Elintéztek neki ezt-azt, ittas vezetést, karambolt, kilengéseket, de Törő mégsem találta meg az utat - a számára kirendelt utat. Nem lett igazi világklasszis, pedig világklasszis volt. Mi magyarok ezt pontosan tudtuk. Jellemző a pályafutására, hogy amikor meghívták a világválogatottba, épp előtte karambolozott, így az a lehetőség is elúszott a számára. Újpest után játszott a francia Montpellier csapatában, itthon még felhúzta magára a Volán, majd az MTK kék-fehér dresszét (nem győzte hangsúlyozni, hogy az általa nagyon tisztelt Verebes József miatt ment oda). Aztán eltűnt, de úgy, hogy ma is keveset tudni róla. Attila fia lassan a helyére léphet, pedig talán ő sem tudja, hogy az apja annak idején milyen cetlit írt az édesanyjának: "Én, Törőcsik András kissé illuminált állapotban megígérem Lengyel Teréznek, hogy elveszem feleségül."
Hát ilyen volt Törőcsik András.
Nekünk, szurkolóknak zseni, példakép (igenis példakép a balhéival együtt is…), és egy olyan emlék, amely erőt adhat akár az öregedés ellen is. Mert elég csak felidézni egy-két trükköt Törőtől, és az ember úgy érzi, mintha újra ott ülne a Népstadionban a '70-es években, bambit kortyolgatva…