Hős született: Anglia a vb igazi győztese

Fenntartásokkal kezeltem az angol válogatottat a világbajnokság elején, ez a közvetítések során ki is derülhetett a nézők számára. A Kanada elleni meccs megváltoztatta a véleményemet: az a küzdés, akaraterő – és főképp: az a jó értelemben vett önbizalom –, amit ezen a mérkőzésen láttam, hosszú idő után arra ösztökélt, hogy szívből szurkoljak egy angol válogatottnak. És aztán tegnap össze is tört a szívem.Fenntartásokkal kezeltem az angol válogatottat a világbajnokság elején, ez a közvetítések során ki is derülhetett a nézők számára. A Kanada elleni meccs megváltoztatta a véleményemet: az a küzdés, akaraterő – és főképp: az a jó értelemben vett önbizalom –, amit ezen a mérkőzésen láttam, hosszú idő után arra ösztökélt, hogy szívből szurkoljak egy angol válogatottnak. És aztán tegnap össze is tört a szívem.

Amit ez a csapat Japán ellen mutatott, az minden várakozásomat felülmúlta. Hagyjuk a tizenegyesek jogosságának kérdését, nem is feltétlenül a játék szépségéről van itt szó. Hanem arról, hogy mit teszel, ha a világbajnoki címvédő, a legkritikusabbak szerint is a férfifutballra leginkább emlékeztető játékot játszó Japán ellen kell döntőbe jutnod. Beállsz bekkelni? Reklamálsz, nyafogsz, szabálytalankodsz? Ó, nem. Ezek a játékosok kitették a lelküket a pályán, megszorongatták a japán csapatot, és amikor bekövetkezett minden idők legborzasztóbb, legfájdalmasabb vb-búcsúját eredményező mozdulat, akkor az első dolguk nem a hiszti, nem az önsajnálat volt, hanem a sportszerű gratuláció után egy emberként rohantak vigasztalni azt a Laura Bassettet, akit vélhetően egész életében kísérteni fog ez a balul sikerült felszabadítás.

És ha mindez nem lett volna elég, akkor itt van ez a sajtótájékoztató.

A folyton reklamáló Wenger, az őrjöngő Mourinho és a hülyeségeket bizonygató bukott angol szövetségi kapitányok helyett itt ez a 32 esztendős ember – írjuk le: férfi, a szó legnemesebb értelmében –, és a könnyeivel küszködve olyanokat mond, hogy az újságírók nem nagyon kapnak levegőt. Számtalan sajtótájékoztatót ültem végig életemben, a sportújságírók nem az illedelmességükről híresek. Keményen, gyakran provokatívan kérdeznek, itt azonban sorra kértek bocsánatot Mark Sampsontól, amiért fájdalmas kérdéseket kellett nekiszegezniük.

Sampson pedig válaszol. El-elcsukló hangon, sírástól vörös szemmel, a sokktól még mindig zavartan picit. A szavai mégis annyira összeszedettek, hogy a teremben síri csend uralkodik, és mivel magam is egy vagyok közülük, tudom, hogy a kollégák ugyanazt gondolják, amit én, miközben a videót nézem: ha ezt lehet így is, akkor mások miért nem így csinálják?

Sampson nem bírózik. Nem fogja a műfűre, a hőségre, az időeltolódásra. Hősnek nevezi a végzetes hibát ejtő Bassetet, majd újra meg újra elmondja: ez a csapat egyszerűen nem adhatott volna többet magából a győzelemért. S épp ez az, ami miatt a fél világ vigasztalni próbálja Laura Bassettet a milliárdos Premier League-sztároktól a USWNT tagjain át a királyi családig.

Ma, amikor egy férfimeccsen több a műesés, mint a helyzet, amikor Neymar felszedi a földről a bíró által a sorfal elé fújt habot és arrébb rakja, amikor Messi adócsalásáról vagy a FIFA korrupciós botrányairól többet hallunk, mint a meccseredményekről, ez a válogatott – és ez a remek fiatal edző, Mark Sampson – megmutatta, mi is ennek a játéknak az igazi lényege. Akármi lesz is a bronzmeccsen, ennek a vb-nek egyértelműen az angol válogatott – és vele az angol női labdarúgás a legnagyobb nyertese.