Mit várhatunk a női labdarúgástól?

Túl a csoportkörön, a kezdők és a haladók szétválasztása után holnap az egyenes kieséses szakasszal folytatódik a németországi női labdarúgó-világbajnokság. A 18.00-tól és a 20.45-től kezdődő mérkőzéseknek azonban nem elsősorban a VV5 válogatásával, a híradókkal vagy az igazán kecsegtetőnek tűnő (not) Tollas futam címen futó vígjátékkal kell megküzdeniük. Az túl egyszerű lenne. Sokkal inkább a felszínesen általánosító vélemények, negatív képzettársítások és szélsőségesen leegyszerűsített előítéletek együttese ellen kell pályára lépni. Ez egyrészt érthető, másrészt tök felesleges. Még az életemben nem láttam vakbuzgó vegetáriánusokat, akik minden nap besercintenek a sarki henteshez, hogy gebedjetek meg, húsimádók, de ha szóba kerül a női foci, egy jelentős réteg azonnali közléskényszerbe kerül, és kötelességének érzi elmondani: ez egy nulla, értékelhetetlen, pfejj, nézd már mit bénázik a copfos, meg amúgy is, a csajoknak térden vagy legalábbis a konyhában a helye. A default ellenzőkkel nincs mit kezdeni, egyébként is szívük joga puffogni, még ha kevésbé elegáns is. Éppen ezért, ma inkább azokhoz szólunk, akik fontolgatják ugyan a női vébé egyenes kieséses szakaszát, de egyelőre valamely porcikájuk ágált ellene. Feleslegesen.Túl a csoportkörön, a kezdők és a haladók szétválasztása után holnap az egyenes kieséses szakasszal folytatódik a németországi női labdarúgó-világbajnokság. A 18.00-tól és a 20.45-től kezdődő mérkőzéseknek azonban nem elsősorban a VV5 válogatásával, a híradókkal vagy az igazán kecsegtetőnek tűnő (not) Tollas futam címen futó vígjátékkal kell megküzdeniük. Az túl egyszerű lenne. Sokkal inkább a felszínesen általánosító vélemények, negatív képzettársítások és szélsőségesen leegyszerűsített előítéletek együttese ellen kell pályára lépni. Ez egyrészt érthető, másrészt tök felesleges. Még az életemben nem láttam vakbuzgó vegetáriánusokat, akik minden nap besercintenek a sarki henteshez, hogy gebedjetek meg, húsimádók, de ha szóba kerül a női foci, egy jelentős réteg azonnali közléskényszerbe kerül, és kötelességének érzi elmondani: ez egy nulla, értékelhetetlen, pfejj, nézd már mit bénázik a copfos, meg amúgy is, a csajoknak térden vagy legalábbis a konyhában a helye. A default ellenzőkkel nincs mit kezdeni, egyébként is szívük joga puffogni, még ha kevésbé elegáns is. Éppen ezért, ma inkább azokhoz szólunk, akik fontolgatják ugyan a női vébé egyenes kieséses szakaszát, de egyelőre valamely porcikájuk ágált ellene. Feleslegesen.

Kezdjük az alapoknál, ez igen fontos. Ne legyenek téves élvezeti szint elvárásaink, a Vidámparkot sem tévesztjük össze Disneylanddel. Tudni kell, mit akarunk venni , mielőtt bemennénk a boltba; holnap este sem a '96-os német-angol Eb-elődöntő fog velünk szembe jönni. Ettől még jó meccseket nézhetünk, csak ne ugyanazt keressük a női vb-n, mint amit a férfiaktól kapunk, mert nyilvánvaló okoknál fogva csalódni fogunk.

Ezen a ponton azonnal külön is választhatjuk a két dolgot. Teljesen felesleges bármiféle párhuzamot vonni (elvárásokban) a férfi és a női labdarúgás között. A férfi tenisz atomvillanásai is különböznek Sarapova és Ivanovic összecsapásától, mégis vonzó párosítás az utóbbi is, és nem csak az idomok miatt, nekem például – pont a játék emberközelisége és kiszámíthatatlansága miatt – több ismerősöm is a női teniszt részesíti előnyben a férfiak ellen, bár tudom, most mi jön: biztos buzik.

A női labdarúgás elitjét bemutató németországi vb jelenleg az 50-60-as évek labdarúgásának stílusjegyeit hordozza magán, ami egyébként szerintem nem hogy nem baj, hanem egyenesen így van jól.

A legelső szembeötlő dolog az, hogy a játékosoknak mennyi ideje van a labdával. Rengeteg, tulajdonképpen egy örökkévalóság, de ettől még nem válik unalmassá vagy vontatottá a játék, ellenben meg van az a jótékony hatása, hogy sokat van a földön a labda. A képzettebb csapatok nem ívelgetnek, nem vagdalkoznak össze-vissza, hanem törekednek arra, hogy kulturáltan, passzokkal építsék fel a támadást.

Ennek köszönhető az is, hogy – bár pontos statisztikáknak nem néztem utána – a női meccseken jóval kevesebb a szöglet, amit egyébként én nem nagyon bánok; csak áll a játék, előtérbe kerül a mezcibálás, és az esetek többségében úgysem történik semmi.

Technikailag egyelőre vannak még távlatok, a játékosok elsősorban alapérintéseket használnak, de még így is garantáltan kevesebb a technikai hiba, mint az NB I-ben. Ez természetesen olykor idegtépő – de hát valljuk be, a nőknek veleszületett ösztönük van, hogy egy másodperc alatt összekuszálják a férfiak idegpályáit, szóval ezt akár ki is húzhatjuk.

A másik nagy és pozitív adottsága a női futballnak, az a kedves őszinteség, teljességgel hiányzik belőle a nemzetközi futballt jellemző rideg tárgyilagosság. Ezen kívül nincs annyi nyivákolás, bíróüldözés, fetrengés meg színészkedés, valahogy sokkal becsületesebb, gyerekesebb (sportszerűbb, ha úgy tetszik) a közeg, hiányoznak az alattomos Achilles-taposások, és furcsa mód a nők képesek anélkül fejelni, hogy közben könyékkel beszakítanák ellenfelük hátsó koponyagödrét. Sőt, az is szembeötlő, milyen sok fejes góllal fut a vébé, a nők nem a klasszikus csukott szem-nyitott száj figurával mennek fel a labdákért.

Értelemszerű, hogy a játék fizikai aspektusa kevésbé dominál. Ez egyrészt a kevesebb, és visszafogottabb szabálytalanságban figyelhető meg; viszont így a játék sokkal folyamatosabb, nincs annyi megszakítás, amitől valahogy minden meccsnek sajátos, lágy, harmonikus ritmusa van.

Más részről a kiforratlanabb fizikai képességek azt is eredményezik, hogy a játék kevésbé lüktető, nincsenek hatvanméteres, szívszaggató vágták, öt méterről érkező becsúszó szerelések, meg másodpercenként változó játékhelyzetek. Természetesen nem csak intenzitásban, dinamikában, de futómennyiségben is le vannak maradva a csajok. Ennek az a következménye, hogy sokszor – különösen a meccsek második félidejében – a csapatrészek már nem tudnak olyan harmonikusan (vagy éppen sehogy) együtt mozogni, a középpályások önálló szerkezeti egységgé merevednek, és már nem töltik be a védelem és a csatárok közti összekötő szerepüket.

Az viszont nem igaz, hogy a nők lövőereje jelentősen korlátozná a játékukat, mind a kapuskirúgások, mind az átlövések ereje a sportág általános fejlettségi szintjének megfelelő, sőt az erősebb elemek közé sorolható, nem úgy, mint például a taktikai fegyelmezettség.

Meccsenként számtalan alkalommal előfordul, hogy a csajok páros lábbal tiporják a futball legalapvetőbb szabályait, mint például hogy utolsó emberként nem cselez az ember és társai. Ez egyébként talán abból is adódik, hogy a nők megpróbálnak szépen játszani (úgy is mint szépen játsszá', mer' elveszem), és a védők sokszor akkor sem rúgják seggbe a labdát, ha hárman szorongatják őket a saját tizenhatosuknál; de az is igaz, hogy a csatárok az esztétikai szépség oltárán gyakran túlvállalják magukat, és képzettségüket meghaladó megoldásokkal próbálkoznak.

Amin egyértelműen el lehet gondolkodni, mint szükséges változtatás, az a kapu méretének csökkentése. Egyszerűen nem várható el, hogy a férfiakhoz hasonlóan 196 centis, mázsa körül mozgó emberhegyek védjék a kapukat, a 170 körül csajok fele felett pedig úgy süvítenek be a labdák, hogy félő, a meccs végére komoly huzatot kapnak. A labda súlyán szerintem felesleges lenne változtatni, nem erőtlen a játék, a könnyebb labdát amúgy is nehezebb irányítani.

Természetesen a nők esetében is megjelennek a nemzeti sajátosságok és karakterisztikák.

Az angolok és az ausztrálok játékában egyértelműen a fizikai adottságok kapják a legnagyobb szerepet, minden párharcot vállalnak, erőltetik a klasszikus hosszú indításokat és a szélről betett labdákat, de sem technikailag, sem taktikailag nem tartoznak a legjobbak közé.

A svédek pont olyanok, mint a férfi válogatottjuk: kiváló fizikum, viszonylag magas, de szemmel láthatóan tanult technikai képzettség, fegyelmezettség, összhang, és egy-két világklasszis jellemzi a csapatukat, de valószínűleg itt találjuk a vébé legjobb sunáit is.

Az amcsik a sportág nagy öregjei, elképesztő pénzeket toltak a labdarúgásba, és azon belül a női szakágba, mint rekreációs tevékenység, és ilyen minőségében már az Egyesült Államok legnépszerűbb sportja, megelőzve a hagyományos szakágakat is. A félreértések elkerülése végett még egyszer: mint kiegészítő, szabadidős tömegsport tekintünk most a labdarúgásra. Mindenesetre most talán ők játsszák a leggyorsabb passzokra épülő futballt (a hosszú indításokkal operáló csapatokat most nem számítjuk).

A japánok feszesek, pattogósak, a brazilok után talán a legképzettebb csapat, nekem a vébé eddigi legnagyobb meglepetése volt, hogy kikaptak a rissz-rossz angoloktól, így a németekkel találkoznak majd.

A németekkel találkozni olyan, mint önként beállni egy sorfalba Roberto Carlos ellen, ilyen hibát csak a kezdők vétenek. Mert az egyáltalán nem biztos, hogy be is húzzák a vébét, de az igen, hogy jelenleg egy evolúciós lépcsőfokkal a többiek előtt járnak, illetve bennük megvan minden, amit a többi csapat csak részben tud felmutatni. Gyorsak, mint az amcsik, ötletesek, mint a japánok, technikásak, mint a brazilok, kemények, mint a svédek, és élesek, mint a németek – ez utóbbi kategóriában egész biztosan verik a világot. Közben a padon is olyan játékosaik vannak, mint például Popp, aki bármely másik válogatottban kezdő lehetne.

Jóslatok

Aláhúzással jelöltük a továbbjutónak vélelmezett csapatokat. Nagy meglepetés nincs, egyedül a brazilok prognosztizált kiesése, de hát egyrészt egyenes kieséses rendszerben igen ritka, hogy négy meccs is papírforma legyen, másrészt ez a brazil válogatott – különösen ami a védelmét illeti – távol van a félelmetestől. Marta zsenialitása persze eldöntheti ezt a meccset is, de rajta kívül csak Cristiane mutatott klasszis dolgokat a tornán.

Összességében a női labdarúgó vébé nem kispolgári, nem spiesz, nem kelkáposzta szagú, és nem az önképzőkör összeverbuválódott lánykái gürcölnek a labda körül.

A női focit nem érdemes nem szeretni. A női foci egy két lábon járó tünemény, egy kedves, érzékeny, de határozottan makrancos csajszi, akivel nem lehet barátságba kerülni, csak barátságban élni. A meccsek talán nem ragadják annyira magukkal az embert, de cserébe visszacsempésznek valamit a régi idők focijából, mikor még feltett kézzel ünnepeltek a gólszerzők mindenféle ökör koreográfia helyett, és amikor még tényleg az döntötte el a meccseket, ki tud jobban passzolni és cselezni.

Olyan ez, mint a kötény. Nem biztos, hogy bejön, de mindig érdemes megpróbálni.