Vissza a múltba – Bobory Balázs publicisztikája

MARTY MCFLY, A HÍRES FILMTRILÓGIA FŐHŐSE harminc évet utazott a múltba, amelyben rengeteg megpróbáltatás várt rá, illetve küzdelem, miként juthat vissza a jövőbe, a saját korába, megérdemelt helyére, hogy lehetősége legyen fejlődni, tapasztalatot szerezni, érni. A magyar kosárlabdázás most több mint egy évtizedet ugrott vissza, ha csak a tényeket nézzük, ott tartunk, ahol 2013-ban: egyik csapatunk sem lesz ott a nyári Európa-bajnokságokon, sokk és szomorúság lengi körbe a sportágat, miközben nehéz észrevenni a jeleket, mitől indulna meg felfelé a két szakág elkövetkezendő években.

Az élmények frissek, az elemzést, a tanulságok leszűrését talán nem is lehetne forró fejjel elkezdeni, viszont a februári selejtezők előtt már bőven akadt idő felkészülni a jelen helyzetre, boncolgatni, hogyan is kerültünk ebbe a gödörbe, mert lehetett kalkulálni azzal, hogy egyik válogatottunk sem tud csodát tenni az utolsó két Eb-kvalifikációs meccsén.

A férfiak legalább azt elmondhatják magukról, hogy négy vesztes mérkőzés után megpróbálták, az viszont teljesen az ő felelősségük, hogy nem a saját kezükben volt a sorsuk, és le is maradtak a kontinensviadalról. Nyilván sok minden közrejátszott, hogy ez a sorozat így sikerült, a másfél éve kinevezett kapitánynak, Gasper Okornnak valóban nem volt sok ideje együtt dolgozni a kerettel, mielőtt az első, izlandi összecsapásra elutazott, viszont abban a kiváltságos helyzetben kezdhette meg a kvalifikációt, hogy az összes általa kiválasztott játékosra számíthatott – ez a korábbi kapitány, Ivkovics Sztojan időszakában a legritkább esetben volt így, ráadásul a Kecskemét mostani edzője többeket a saját szabályrendszere alapján száműzött a keretből. Izlandra nehéz azt mondani, hogy kosárlabda-nagyhatalom, de nem is lehet kézlegyintéssel elintézni, tudtuk előre, ha oda-vissza legyőzzük, szinte biztosan kijutunk az Eb-re.

Ennek tudatában kaptunk ki rögtön a szigetországban, és máris kezdődhetett a számolgatós, remegős üzemmód. Aztán amikor Izland nyert Olaszországban, nekünk pedig nem sikerült a két „nagy” elleni három meccsen – az olaszok elleni hazain és a törökök elleni kettőn – bravúrt elérni, még nagyobb lett a baj.

Későn is kapaszkodtunk az utolsó szalmaszálba, mert hiába vertük meg Izlandot a kellő különbséggel az utolsó előtti fordulóban, onnantól megint fohászkodhattunk azért, hogy a két tét nélkül pályára lépő rivális közül a velünk szemben álló olasz legyen otthon a kevésbé összeszedett, a törökök meg szívják fel magukat az izlandi túrájukon. Nos, tudjuk, mi történt, mi izzadtunk meg jobban Reggio Calabriában, a törökök legalább megtapasztalták az igazi telet, esetleg megnézték a sziget természeti csodáit és mozogtak egyet levezetésként.

Persze annak lehet örülni, hogy utolsó két mérkőzésén győzött a válogatott, de összességében ahhoz képest, hogy az elmúlt tíz évben milyen eredményeket ért el, és két Európa-bajnokságon is járt, a csoportban megszerzett utolsó hely kudarc. Ne felejtsük: a magyar válogatott képes volt egy NBA-játékossal fellépő cseh együttest megverni a 2017-es kolozsvári Eb-n, amelyen bejutott a legjobb tizenhat közé, és vállalható találkozón esett ki a későbbi ezüstérmes Szerbia ellen a nyolcaddöntőben – immár Isztambulban. Arra is emlékszünk, hogy 2022-ben, Kölnben jóval nehezebb hatosban a franciákat lényegében „egylabdás” meccsre kényszerítettük, a kiesés ellenére volt mire büszkének lenni. Közben tétmérkőzésen gyűrtük le az akkor Eb-címvédő szlovénokat, valamint a lengyeleket, cseheket, montenegróiakat, horvátokat, hollandokat, ukránokat, briteket, macedónokat, hogy csak a legnagyobb skalpokról beszéljünk. A történeti hűség kedvéért azonban el kell mondani, hogy akkor még az Euroliga-játékosok többsége elkerülte a selejtezőket, azonban a riválisok java részénél még így is magasabban jegyzett kosárlabdázók szerepeltek a mieinknél.

Nyilván egy évtizedes kapitányi korszak után nagyon nehéz helyzetben volt az utód: Gasper Okornnak az volt a legfontosabb feladata, hogy szinten tartsa a férfiválogatottat, vagyis juttassa ki az Eb-re. A szlovén mester a munka rabszolgája, mostani tisztségében persze kevesebb ideje és ráhatása van csapata felkészülésére, hiszen évente egy-másfél hónapnál többet nem dolgozik a srácokkal. Ezzel együtt nem lehet felmenteni a felelősség alól, hiszen néha úgy tetszett, túlságosan bízott volt játékosaiban és bizonyos szituációkban rossz döntéseket hozott – lásd a törökök elleni hazai csata utolsó negyede… –, és például annak is rossz üzenete volt, hogy regnáló magyar kapitányként a tavalyi bajnoki döntő közben videóüzenetben tett hitet korábbi klubcsapata mellett, néhány héttel később viszont már az egész magyar férfi kosárlabdázás első számú szakmai vezetőjeként kellett hitelesnek lennie. A szövetség vezetősége vakarhatja most a fejét, mert ha az utolsó két meccsből valamelyik vereséggel zárul, valószínűleg Okornnal megszakad a munkakapcsolat, most viszont akár azt is lehet mondani, hogy elindult valami, és a kapitány megérdemel még egy esélyt.

Ha ő folytatja, ha más, iszonyatosan nehéz dolga lesz, már csak azért is, mert ezzel az eredménnyel a további selejtezők kalapkiemelései során megint alsó polcról indulunk, augusztusban pedig világbajnoki előselejtezőre kényszerülünk, és a mezőnyben olyan riválisok is lehetnek, mint Horvátország, Ukrajna, Dánia vagy éppen Észak-Macedónia, szóval egyáltalán nem papírforma a továbbjutás itt sem.

S ha ez nem lenne elég, a generációváltás is elkerülhetetlen, Hanga Ádám, Eilingsfeld János és Keller Ákos már elköszönt, Vojvoda Dávid vacillál, a Perl Zoltán, Váradi Benedek, Benke Szilárd nevével fémjelzett korosztály is harminc körüli, mögöttük viszont nincs olyan extra kosaras, mint az elmúlt években Hanga, Vojvoda vagy éppen Perl volt.

Ebben a helyzetben kellene megkérdezni, hogy hol vannak az akadémiákról, utánpótlásműhelyekből kiáramló minőségi játékosok, de – egy-egy példát kivéve – nagy lenne a csend a válaszadásnál…

A hölgyek egy éve hajszálnyira voltak az olimpiai kijutástól, 2023-ban Európa-bajnoki negyedik helyet értek el, Székely Norberttel úgy kezdték utána két győzelemmel az Eb-selejtezősorozatot, hogy kiütötték itthon a legnagyobb riválisnak számító szlovénokat, és megnyertek egy kőkemény idegenbeli meccset Finnországban. A szívszakadással záruló soproni olimpiai kvalifikációs torna után Székelynek mennie kellett (vagy menni akart), utána viszont három vereség mellett mindössze egyszer győzött az új szövetségi kapitány, Völgyi Péter csapata az Eb-selejtezősorozatban, oda-vissza bukott Bulgária ellen, ami nagyjából megegyezik a kudarc mértékét tekintve azzal, amikor a magyar futballválogatott kikapott Andorrában. A hölgyek rossz szereplésére is voltak magyarázatok már, mint például, hogy meglepetésként ért minket a bolgárok játéka, ami megváltozott az új honosított játékos belépésével. Bulgária az elmúlt kilenc évben négy tétmeccsen volt sikeres, kétszer verte meg Izlandot, meg most kétszer minket… Erre mondják, hogy ha a lányokat álmukból felébresztik és pizsamában mennek ki játszani, akkor is nyerni kell, főleg egy Eb-4. együttesnek. Igaz, a kirakat jól mutatja a jelenlegi itthoni kínálatot, klubcsapataink gyorsan eltűntek az európai kupák mezőnyéből, megint csak a Sopron áll a vártán – a második számú sorozatban.

Jelenleg még nincsenek szakmai beszámolók, értékelések, a szövetség vezetői vélhetően beszélgetnek, tárgyalnak a kialakult helyzetről. Nagyon nem lenne szabad a felelősséget körbe-körbe tologatni, a régen létező betyárbecsületből jó lenne, ha megmaradna valami, és a vezetőségből, a szakmai stábokból és a játékosok köréből is illene feltenni a kezeket, elismerve a hibákat és nem a kifogásokat keresni. A kíméletlen őszinteség most megkerülhetetlen, mert az utánpótlás eredményeit is figyelve nagyon nem állunk jól, és lehet, hogy az utolsó utáni órában vagyunk.

Vagy már azon is túl.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!