Joey Crawford: Nem kellett volna kiállítanom Tim Duncant

– Milyen minőségében érkezett Debrecenbe?
– Lassan tíz éve, hogy letettem a sípot, nyugdíjba vonulni viszont eszem ágában sem volt, így azóta az NBA-játékvezetők teljesítményének fejlesztésén munkálkodom. Évről évre szorosabbra fűzzük az együttműködésünket a nemzetközi szövetségben tevékenykedő kollégákkal. Nemrégiben befutott egy telefonhívás a főnökömtől, aki megkérdezett: „Joe, van kedved Debrecenbe utazni?” Rávágtam, hogy naná! – kezdte az Ifjúsági Bajnokok Ligája debreceni döntője alatt a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját Joey Crawford, korábbi legendás NBA-játékvezető.

– Miben látja az NBA- és a FIBA-játékvezetők felfogása közötti legfőbb eltérést?     
– Gyakori vád, hogy az NBA-bírók hajlamosak engedékenyebben viszonyulni az apróbb szabálysértésekhez, ha ezek közönségszórakoztatóbb megoldásokat eredményeznek, de minél több nemzetközi mérkőzést látok, annál kevésbé értek egyet ezzel. Hogy hibáznak-e a bírók? Hogyne. Ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben nincs olyan egyezségünk, hogy a lépéshibák vagy a kétszeri indulások felett direkt szemet hunyunk. Meglátásom szerint nagyon hasonló elvek alapján hozzák meg az ítéleteket a két szövetség sporttársai.

– Meglehetősen fiatalon, huszonöt évesen került az észak-amerikai profi liga vérkeringésébe. Hogyan emlékszik vissza a pályakezdő Joey Crawfordra?     
– Az a suhanc eltökélten szerette volna bizonyítani, hogy helye van a nagyszínpadon, ezért ifjú korát keménységgel kompenzálta. Ehhez hozzájárult, hogy az 1970–1980-as években más idők jártak, szó szerint vérre ment a játék, így nekünk is határozottnak kellett lennünk, hogy elfogadjanak minket.

– Harminckilenc esztendőt töltött aktívan a parketten, 1977-től 2016-ig. Játékvezetői szemszögből melyik éra volt az aranykor?     
– Temperamentumos természetemből adódóan sokan azt hiszik, hogy a korábban jellemző, fizikailag kemény kosárlabdát preferálom, ám igazság szerint pályafutásom végéhez közelítve komfortosabban éreztem magam a pályán. Előnyösebbnek tartom, ha a könyökösök helyett a hárompontosok röpködnek.

– Nem gondolja, hogy az érzékenységgel kapcsolatban az NBA átesett a ló túloldalára? Manapság egy zsákolást sem lehet tisztességesen megünnepelni…     
– Előfordulhat, de megsúgom: a bírókat kicsit sem érdekli a játékosok civódása, viszont a szabályokat be kell tartatniuk. A miértekről a szabályalkotókat kellene megkérdezni, hiszen nem tudhatjuk, milyen okok rejlenek a szigorítások hátterében. Vegyük például az ünneplést: míg a szurkolók szerint a játék savát-borsát adja, a döntéshozóknak a kosár utáni mutogatással, gyűrűn kapaszkodással töltött idő sallang, meghosszabbítja a közvetítést, így negatívan hathat a nézettségre és a bevételre.

– Csaknem négy évtized alatt majd’ háromezer találkozót vezetett. Melyik a legemlékezetesebb?     
– Háromszor fújhattam sorsdöntő, hetedik mérkőzést a rájátszásban, általában ezek jutnak először eszembe. A szomorú igazság az, hogy az ütközetek alatt annyira felfokozott állapotban voltam, hogy a legtöbbre nem is emlékszem. Reggie Miller mindig felköszönt az „évfordulónkon”, mivel én vezettem azt a híres mérkőzést, amelyen kilenc másodperc alatt nyolc pontot dobott a New York Knicks ellen. Magamtól nem tudtam volna ezt felidézni, pedig a felvételek alapján alig néhány méterre álltam tőle.

–Kétségtelenül a szakma valaha volt legjobbjai közé tartozik, amit bizonyít, hogy 2024-ben jelölték a kosárlabdázók Hírességek Csarnokába. Ezzel együtt karrierje során akadtak nagy port kavaró ítéletei – különösen egy miatt került reflektorfénybe.
– Ó igen, a Tim Duncan-incidens. Nem lett volna szabad kiállítanom őt. Akkoriban pályafutásom csúcsán jártam, őszintén megvallom, némileg elszaladt velem a szekér. Erőt akartam demonstrálni a tiszteletlenül viselkedő sztáron. Hibáztam, megbántam. Utólag azt kívánom, bárcsak megkértem volna Gregg Popovichot, hogy segítsen kezelni a helyzetet, bizonyára rendet tett volna a kispadon. Sok fejfájást okozott az ügy, rengeteg kritikát kaptam, és el is tiltottak.

–  Jóllehet Duncan kiállítása nem volt indokolt, sok másik ellenben annál inkább. Kivel volt a legnehezebb boldogulni?
– Két nevet is mondok, két külön okból. Shaquille O’Nealnek meccset vezetni rémálommal ért fel, mivel hármasával pattogtak le róla a védők, és lehetetlen volt megmondani, mi történt körülötte valójában. A dumagépek közül Rasheed Wallace-szal feszültünk egymásnak a legtöbbször, de az évek alatt rájöttem, hogy ő olyan típusú játékos, akinek szüksége van a balhéra, hogy feltüzelje magát. A pályán kívül egyébként remek fickó.

–  Hiányzik a játékvezetés?     
– Folyamatosan. Ha nem lennék fájós térdű, hetvenkét éves öregember, még mindig csinálnám. Sosem számított, hogy NBA-döntőt vagy felkészülési meccset vezetek, minden pillanatát imádtam. Habár visszavonultam, nem szakadtam el a nagy szerelemtől, a bírói társadalom számít a tanácsaimra, a véleményemre.

– Mit üzenne a játékvezetők legújabb generációjának?     
– Becsüljék meg az időt, amit a gyönyörű pályán tölthetnek.