Címlapsztori: A hierarchia, a lojalitás, a címer tisztelete a fontos – Ivkovics Sztojan

– Több mint egy hónapja mondott le a férfiválogatott szövetségi kapitányi posztjáról. Sikerült átgondolnia, mi történt az elmúlt tíz évben?
– Valóban, augusztus első napjaiban közöltem a szövetség vezetőivel a döntésem, amit nehéz volt meghozni, de nem nagyon láttam más utat, és azt gondolom, a magyar válogatottnak ez a legjobb segítség – válaszolta lapunknak adott interjújában Ivkovics Sztojan, aki 2007 és 2008, majd 2013 és 2023 között, két időszakban vezette csapatunkat.

– Miért mondott le? Nem érezte a bizalmat az MKOSZ tavasszal megválasztott új vezetősége részéről?
– Viharosnak tűnt a tavaszi elnökválasztás a magyar kosárlabdában, ám végül békében zajlott le a váltás, aminek nagyon örültem. Vártam, hogy az új elnökség júniusig kialakítja az új struktúrát, amelybe nekünk be kellett volna tagozódni. Aztán elkezdődött a válogatott felkészülése az olimpiai selejtezőre, de az elnökség részéről senki sem kérdezte meg a véleményünket, hogy a férfiválogatottat miként lehet integrálni az elképzelésekbe. Olyan volt, mint egy végét járó házasság, kaptuk a jeleket, és tudtuk, mi lesz a végkifejlet. Ilyenkor kell időben meghozni a döntést, és akkor kisebb a fájdalom. A magyar válogatottnak nincs szüksége viharos válásokra, én pedig vettem a lapot. Két ok miatt azonban nem mondtam volna le, az egyik, ha például októberben vagy novemberben már Eb-selejtezőt kellene játszani, ebben az esetben kevés idő lett volna váltani, a másik, ha megkérdeznek minket is, milyen irányba kell indulnia a magyar kosárlabdának, az utánpótlás-nevelésnek, mert ha a mi rendszerünk továbbmegy, akkor együtt kellett volna működnünk az utánpótlás terén is.

– Mennyi ideig gondolkodott, tipródott azon, hogy a lemondás-e a legjobb döntés?
– Tudja mindenki, nekem a válogatott szent ügy. Valóban senki sem presszionált, hogy mondjak le, és nem is támadott, ám az említett jelek alapján – és ezt a játékosokkal is megbeszéltem – jobbnak láttam kiszállni, mint továbbmenni.

Mindenkinek most a legkényelmesebb

– A játékosok hogyan fogadták a bejelentést? Próbálták meggyőzni, hogy maradjon, és folytassa a munkát?
– Ők az utolsó pillanatig hittek abban, hogy végül maradok. Az Eb-selejtezők sorsolását látva is úgy gondolták, nem mondok le, mert elvileg simának kell lennie a kijutásnak a 2025-ös kontinensviadalra. De elmagyaráztam nekik, az, hogy a papírforma szerint csoportharmadikként is biztosan kvalifikálunk az Eb-re, kényelmes kiindulópont számukra és az utódomnak is. A játékosok a lengyelországi olimpiai előselejtező torna utolsó meccséig bíztak benne, hogy meggondolom magam, noha mindent megtettem, hogy észrevegyék, nincs tovább. Úgy cseréltem, úgy viselkedtem, kis „cukibogár” voltam velük, pedig nem szoktam ilyen lenni. Én az élet minden területén két lábbal állok a földön, tudom, hogy a magyar válogatott számára az Eb-részvétel kötelező, a vébére pedig nagyon kevés hiányzik, hogy kijussunk. Kétszer voltunk a világbajnoki selejtezősorozat harmadik körében, ám úgy gondolom, velem ez a legtöbb, ami elérhető, hátha az utánam jövőnek több sikerül.

– Akadnak pillanatok, amikor úgy gondolja, hogy rosszul döntött, és mégis maradnia kellett volna?
– Nem. Amikor egy kapu bezárul, egy másik kinyílik. Lassan hatvanéves vagyok, négy gyerekem, két unokám, gyönyörű családom van. A kosárlabda az életem harminc százalékát teszi ki, de persze a válogatotton kívül, mert az a csapat valóban a legfontosabb volt számomra. Nagy hálával tartozom például Nyerges Zsoltnak, aki a kezdésnél rengeteget segített, Szalay Ferencnek, az MKOSZ korábbi elnökének, a szövetség apparátusának, a szakmai stábomnak, a játékosoknak. Óriási elismerésnek tartom, hogy mesteredzői címet kaptam, ilyet csak világ- és olimpiai bajnokok felkészítői szoktak általában. Nagyon fontos kiemelni, hogy olyan országban élünk, ahol a sportolók, a sportban dolgozók kiváltságosnak érezhetik magukat, és ezért köszönettel tartozunk a magyar kormánynak. A kapitányként eltöltött tizenegy évem alatt ezért is próbáltam mindig lojális maradni a csapatomhoz, a szurkolókhoz, és megmutatni, hogy a válogatott nem az a tér, ahol harcolni kell, hanem inkább összefogni. A 2017-es Eb-n Kolozsváron megmutattuk mindenkinek, hogy a mérkőzések után igenis el kell énekelni a Himnuszt, és örülök, hogy sokan átvették ezt.

– Tíz évvel ezelőtt nagyon nehéz helyzetben vette át a válogatottat. Milyen lehetőségeket látott, és gondolta volna-e, hogy egy évtizeden keresztül kapitány marad?
– Nekem remek tapasztalat volt korábban az az egyéves időszak, amikor 2007-ben lettem kapitány. Akkor is rossz helyzetben volt a válogatott, és megállapodtunk, hogy nem kérek fizetést, de ha jól teljesít a csapat, a magyar bajnokságban négyről háromra csökkentik az egy meccsen szerepeltethető légiósok számát. Mi teljesítettük a vállalásunkat, ám végül nem három, hanem öt külföldit foglalkoztathattak a klubok, mert ez volt az érdeke a nagyobb egyesületeknek. Ennek köszönhetően le is mondtam. Kétezertizenháromban már úgy kezdtem el építeni a magyar válogatottat, hogy a legfontosabb szempontok a lojalitás, a hierarchia és a magyar címer tisztelete legyenek. Amikor elkezdtük az építkezést, a harmincas éveik elején járó, remek képességű játékosok lemondták a szereplést. Azonban én abban bíztam, hogy a kiválasztottjaimmal az említett kritériumok alapján kezdhetjük a munkát.

Családként kezelt válogatott

– Az újjáépítés konfliktusokkal is járt, hogyan élte meg őket?
– Igazából nem nagyon volt konfliktus, akadtak játékosok, akiket hívtunk, ám nem jöttek. Azok lettek válogatottak, akik a csapatot úgy kezelték, mint a családjukat. Ez volt az alap, erre építkeztünk szakmailag. A pozitív jelek már a 2014-es Eb-selejtezőn látszottak, amikor két dobott pont hiányzott, hogy rögtön kijussunk az Európa-bajnokságra. Itt szeretnék kitérni például Hanga Ádám szerepére, aki nem tudott játszani, amikor az az egyetlen kosár hiányzott. Őt sokat támadták később is, amiért ritkábban csatlakozik hozzánk. Szeretném elmondani, Ádám mindvégig rendkívül korrekten viselkedett, számunkra az volt a prioritás, hogy a nagy versenyeken ott legyen velünk. Miután megszilárdult a rendszer, az volt a feladata, hogy képviselje a magyar kosárlabdát Európában és a világon, mint egyfajta nagykövet, mi pedig akár nélküle is kiharcoljuk az Eb-re jutást, aztán ő csatlakozik hozzánk hatalmas erősítésként. Ádámnak fontos és pontos szerepe volt a mi rendszerünkben, és higgyék el, ha minimális esélyünk lett volna kijutni a jövő évi olimpiára, ezen a nyáron csatlakozik a csapathoz. Szerintem sokkal fontosabb a magyar kosárlabdának, hogy Hanga Ádám megint a lehető legjobban felkészüljön egy élcsapatban a következő Euroliga-idényre, hiszen ő ott képviseli a magyar férfi kosárlabdázás egészét. Tisztelni kell őt, mert sajnos hosszú évek fognak eltelni, amíg egy magyar játékos ismét ilyen hosszú ideig ezen a szinten képviseli majd Magyarországot a nemzetközi kosárlabdázás elitjében.

– Legalább kétszer kellett kisebb generációváltást is végrehajtani a válogatottban az elmúlt évtizedben, ám ezek zökkenőmentesnek tűntek.
– Nagyjából Wittmann Krisztiánnal, Ferencz Csabával, Tóth Norberttel és az ő korosztályukkal kezdtük a munkát, aztán jött a Vojvoda Dávid-, Keller Ákos-féle vonulat, 2016 környékén Allen Rosco, Perl Zoltán vagy éppen Váradi Benedek, az elmúlt egy-két évben pedig beépült Somogyi Ádám, Pongó Marcell vagy Lukács Norbert. Úgy építettük fel a rendszert, hogy az U20-as válogatottból kiemeltük az általunk kiválasztott gyerekeket, és őket mentoráltuk. Megnézhető, akit nem választottunk ki, nem is nagyon futott be nagy ívű pályát később.

Átérezték, milyen ott magyarnak lenni

– Jól érzem, hogy kapitányként eltöltött két időszakának a csúcspontja a 2017-es Európa-bajnokság volt?
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy ott pályára lépni túlmutatott a sport keretein. Amikor mentünk Kolozsvár felé, még nem is igazán éreztem át, de amikor hazaértem, tudtam, hogy a magyar kosárlabdázásban ez volt a csúcs, akár ott le is mondhattam volna. Azt mondtam utána a fiamnak, hogy azért énekeltük a Himnuszt a románok elleni meccs után, mert átéreztük, milyen ott magyarnak lenni, és üzentünk az otthon lévőknek is, hogy a kosárlabda-válogatottra mindig számíthatnak, mert becsülettel küzdeni fogunk a címerért, ahogy azt az ottani magyarság teszi mindennap.

– Milyennek látja a magyar férfi kosárlabdázás jövőjét?
– Szerintem a férfi- és a női válogatottnál is minden rendben. Sőt, azt mondom, a magyar kosárlabdázás jelen helyzetben a csúcson van, az elmúlt években mindkét szakág felnőttcsapata hozta az eredményeket. A nők kijuthatnak az olimpiára, a Sopron Euroligát nyert 2022-ben, a férfiaknál a Falco a Bajnokok Ligájában szerepel. Az utánpótlás terén nem minden működik úgy, ahogy kellene. Ez olyan tabutéma, amelyről én nem szeretnék túl sokat okoskodni, eddig sem nagyon kérdeztek. Volt olyan elnökségi tag, aki jelezte, örül, hogy vége a szerb modellnek, pedig érdemes lenne megnézni, miért tartoznak a szerbek minden labdasportban a világ élvonalához, és össze lehetne hasonlítani, hogy kiderüljön, nálunk hol a hiba. Azt kell mondjam, bennünk, akik vezetjük a sportágat…

– Hogyan telnek most a mindennapjai?
– Dolgozom a kecskeméti kosárlabdában vezetőként, és több időm van a privát életemre – éttermem van, üzleteim, és persze itt a családom. Lehetőségek lennének máshol munkát vállalni, ám most egy ideig biztosan nem kell semmilyen feladat. Mindennap edzek, nyugodtan mondhatom, remek formában vagyok!