Allan Heine szerint a Ferencváros sikerre van ítélve Jesper Jensennel

– Hogyan telik a nyara?
– A sport nagy szerepet játszik a nyári szünetünkben is – válaszolta a dán Allan Heine, aki két év alatt egy magyar bajnoki címet és két Magyar Kupát nyert az FTC-vel. – A fiam kézilabdázik, a múlt héten például egy viborgi táborba kísértem el, nagyszerű volt látni, hogy strandkéziben kupát nyert. Utána a nagyobbik lányomat látogattam meg egy tornán, aki futballozik, a kisebbik lányom pedig mindkét sportágat űzi. 

– Hiányzik a budapesti élete és a munkája a Ferencvárosnál?
– Ha őszinte akarok lenni, most nagyon élvezem a családommal Dániában töltött szünidőt. Másfelől persze hiányzik a napi szintű munka a lányokkal, ráadásul a felkészülés mindig izgalmas időszak egy kézilabdacsapat esetében. A budapesti életemet azért nem említem, mert nem volt könnyű a szeretteimtől távol lenni, és inkább azokra az alkalmakra emlékszem vissza jó szívvel, amikor a gyerekeim és a feleségem meg tudtak látogatni. Amilyen gyakran csak tudtak, jöttek – ahogy a barátaim is –, de a páromnak ott volt a munkája, a gyerekeknek pedig az iskola. Egy nagy kirakós volt az életünk az elmúlt két évben, ezzel együtt nem bántam meg, hogy belevágtam. 

– A Ferencváros előtt dolgozott Dániában és Franciaországban klubedzőként, míg Svájcban a válogatottnál Martin Albertsen segítőjeként. Egyértelmű volt, hogy követi a Népligetbe is? 
– Az FTC előtt két és fél évig dolgoztunk együtt a svájci válogatottnál, de az egészen másfajta munka volt, nagyjából öt hetünk volt a játékosokkal egy évben. A Viborg és a Nantes egyaránt ismert klubok a sportágban, de egyértelműen a Ferencváros jelentette a legnagyobb kihívást az edzői pályám során. Abban a tudatban érkeztem meg az FTC-hez, hogy két évig Martin másodedzője leszek. Aztán gyorsan megváltoztak a dolgok, és ott álltam a vihar közepén.

– Nem nyomta rá a bélyegét a kapcsolatukra, hogy átvette a munkáját?
– Mind a mai napig kiváló, baráti viszonyban vagyunk egymással. A sportban fontos, hogy őszinte és egyenes legyél, miután elmondta nekem, úgy érzi, nem ez a megfelelő állás számára, és szeretne hazamenni, elfogadtam az érveit, ugyanakkor én nem akartam még abbahagyni, legalább az idényt szerettem volna befejezni a csapattal. Martin is támogatott az elhatározásomban, mindig is nagy tisztelettel viszonyultunk egymáshoz, tudta, nem azért mentem vele a Fradihoz, hogy majd átvegyem a helyét. 

– Mennyiben különbözik a személyiségük és a játékról vallott filozófiájuk?
– Erre a kérdésre a játékosok tudnának inkább válaszolni, de az biztos, hogy a kézilabdázásról hasonlóan gondolkodunk. Talán kicsit pragmatikusabb vagyok a játékosokkal való munkában. Jobban hiszek abban, az elsődleges feladatom egy olyan rendszer létrehozása, amelyben kiteljesedhetnek. Edzőként meg kell teremtenem a lehetőségét, hogy kihozzák a bennük rejlő potenciált, ugyanis az eredményeket is elsősorban a játékosok tudják szállítani a pályán. 

– A meccsek során nem tipikus skandinávként viselkedett a kispadnál, folyamatosan ezer fokon égett, együtt élt a játékkal. Volt ebben egyfajta taktika is vagy egyszerűen ilyen a természete?
– Nevezhetjük taktikának, de mindig ilyen voltam, és akkor is így viselkedem, ha csak edzést tartok, vagy éppen nincs annyi néző a meccsen. Ha elkezdődik a találkozó, teljesen beleélem magam a történésekbe, és mindent megteszek a győzelemért. Edzőként az egyik legfontosabb feladatomnak tekintem, hogy energiát adjak a játékosaimnak, és lássák, ha kinéznek a kispadra, hogy bízom bennük. Ha csak nyugodtan járkálnék fel-alá az oldalvonal mellett, hogyan várhatnám el a csapatomtól, hogy magas intenzitással játsszon a pályán? Néha persze a játékosaimtól is megkaptam, hogy lenyugodhatnék kicsit, de hiszek benne, hogy képes az energia energiát teremteni. Ugyanez a helyzet a szurkolókkal, akik rám is pozitív hatással voltak. 

– A tavaly megnyert Magyar Kupa volt az első trófeája edzőként. A Győr elleni döntő után sokáig emlegették a hajrábeli időkérését, amikor háromgólos hátrányban arról beszélt a csapatának, minden úgy alakult, ahogy eltervezték. 
– Később visszahallgatva magamat, nem pont így akartam fogalmazni a lányoknak, de a lényeget nagyjából sikerült átadnom. A felkészülés során több videót és statisztikát mutattam a csapatnak arról, hogy az ETO hatékonyságban hajlamos visszaesni az utolsó negyedórában. Erre akartam emlékeztetni a lányokat, hogy nincs veszve semmi, folytassuk a megbeszélt játékunkat és meglesz az esélyünk a fordításra – szerencsére így is történt. 

– Az edzőváltással indult idény végén a bajnoki cím is meglett, ezzel huszonhét év után duplázott a klub. Mennyire volt nehéz végigvinni a rivális győriek mosonmagyaróvári botlásával korán megszerzett előnyt?
– Tudtuk, hogy még hosszú az idény, és sok kemény mérkőzés vár ránk. Külön kiemelném a Debrecen elleni idegenbeli meccsünket, amelyet Kisfaludy Anett és Andrea Lekics nélkül kellett megvívnunk, ráadásul Béatrice Edwige is piros lapot kapott az első percekben. Tomori Zsuzsanna azonban talán ezen a mérkőzésen védekezett legjobban az idényben, és a kapuban Bíró Blanka is kiválóan védett, így miután megnyertük a nagy hőfokú rangadót, már éreztem, hogy meglehet a végén a bajnoki cím. 

– Az elmúlt idényre négy klasszis játékossal bővült a keret, hogyan tudott megbirkózni az új helyzettel?
– Nem volt egyszerű, de ez is az edzői szakma része. Az első problémát a párizsi olimpia jelentette, amely után talán hét napot tudtam a teljes kerettel edzeni a bajnoki rajt előtt. Ezért aztán csak sokára találtam meg a legerősebb felállást, ami miatt az elején nem játszottunk a legjobban. Persze a többi csapat is hasonló cipőben járt. Csak közben pontot vesztettünk Debrecenben, amely nem lett volna baj, ha egy héttel korábban ugyanígy tesz a Győr is a DVSC ellen, azonban Hatadou Sako az utolsó másodpercekben ziccert fogott. Néha ennyin múlik a siker vagy a kudarc az élsportban, ezúttal a szerencse nem minket segített az évad elején. Ha jó eredményt akarsz elérni a legmagasabb szinten, ahhoz szükséged van egy széles keretre, a mi „gondunk” inkább abból adódott, hogy olyan jól sakkoztunk a terheléssel az olimpia után, hogy elkerültek minket a komolyabb sérülések. Ez persze valójában jó hír, azonban minden játékos minél többet szeretne a pályán lenni, nekem meg már azt sem volt egyszerű eldöntenem, kik legyenek a kimaradók az adott mérkőzésre. 

– Nem mennénk végig minden poszton, de hogyan látta az egyaránt magyar válogatott Klujber Katrin és Simon Petra helyzetét? 
– Az emberek nincsenek vele tisztában, valójában mekkora terhelésnek vannak kitéve napjainkban a játékosok. Ha az említett két játékost nézzük, rengeteg perc volt a lábukban a megelőző idényben. Sok példát lehet rá hozni, hogy ismert kézilabdázók eljutottak arra a pontra, amikor egyszerűen nem lehetett tovább terhelni őket, különben fennáll egy súlyos sérülés esélye. Ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni, ezért aztán nem akartam senkit sem túl sokat játszatni az idény elején. Ezzel együtt ha újrakezdeném az évadot, sok mindent máshogy csinálnék. Simon fizikailag roppant erős, biztosan több lehetőséget érdemelt volna az idény első felében. Ketivel is az a helyzet, annál jobb, minél többet játszik. Ugyanakkor vigyázni akartam az egészségére, mert az olimpián is nagy terhelést kapott. 

– A játékosok megértették, amikor nem jutott nekik annyi lehetőség, mint szerették volna?
– Nem éreztem rosszallást a részükről. Természetesen mindenki játszani akart, de úgy láttam, elfogadták a döntéseimet és megvolt a kölcsönös tisztelet egymás felé. Egyébként meg nem jó, ha valaki belenyugszik a helyzetébe, hogy kimarad a csapatból, azt vártam, hogy az edzésen bizonyítsa, igenis számolnom kell vele, és ezt a hozzáállást is mutatták nekem.

– Miként fog visszaemlékezni a Győrrel vívott csatákra? Van kedvence közülük?
– Hatszor játszottunk az ETO-val a két év során, mindegyik meccs hatalmas élményt jelentett, és nem csak azért, mert négyet megnyertünk közülük. A játékosokon és a szurkolókon is érezhető volt mindig a felfokozott várakozás. Mindegyik mérkőzésnek elmentettem a felvételét a laptopomon, bármikor újra tudom nézni őket vagy megmutathatom a családomnak. Ahogy a gyerekeim közül sem tudok választani, a Győr elleni meccsek között sem tudok kedvencet megnevezni, mindegyik más miatt volt különleges. Ahogy az első hazai bajnokit végig kézben tartottuk az ETO ellen, életre szóló emlék marad. Aztán jött a kupadöntő a korábban említett időkéréssel, és sokan elfelejtik, hogy nélkülöznünk kellett az elődöntőben orrtörést szenvedő Tomori Zsuzsannát is. Az elmúlt idényben taktikailag nagyon okosan hoztuk le a hazai bajnokinkat a Győr ellen, aztán a Magyar Kupában megint csak akadtak problémáink – Darja Dmitrijeva beteg volt, Janurik Kinga pedig fejlövést kapott az elődöntőben –, amelyek miatt át kellett alakítani a terveinket, de sikerült valahonnan új energiát merítenünk. Bár ötgólos hátrányba is kerültünk a második félidőben, úgy éreztem, a védekezésünkkel irányítani tudjuk a meccset. A győrieknek talán eszükbe jutottak a korábbi meccsek, mi pedig megint erős hajrát produkáltunk. A hetespárbaj során aztán Laura Glauser négyszer is védett, szóval rengeteg szép emléket viszek magammal ezekről a meccsekről. 

– Nagy esélyük nyílt a final fourra, miután a BL-negyeddöntő első meccsén ikszeltek Odensében. Miért nem sikerült Érden kiharcolni a továbbjutást?
– Amikor ilyen kis különbséggel elbukik egy edző egy fontos mérkőzést, utólag sok minden eszébe jut, mit lehetett volna másként csinálni. Én is sok mindenen változtatnék, ugyanakkor nem szabad túlelemezni. Kétgólos előnnyel érkeztünk el a meccs utolsó negyedéhez, amelyben hat ziccert is elhibáztunk Althea Reinhardttal szemben. Ha ezek felét értékesítjük, máris másként alakult volna a végeredmény, és akkor lehet, arról beszélgetnénk, hogy milyen jó döntéseket hoztunk. Ezzel együtt mai fejjel több szituációban is más játékosokat küldtem volna fel, de mindig utólag okos az ember. 

– A négyes döntőről való lemaradás érthető módon nagy csalódást jelentett a csapatnak. Ebben a mentális állapotban nem volt reális kiharcolni legalább a bajnoki címhez szükséges döntetlent Győrben?
– Szerintem megcsinálhattuk volna, a negyvenedik percig jól játszottunk, utána azonban több ki nem kényszerített technikai hibát vétettünk, amelyekből az ETO lerohant minket. Kétszer is időt kértem, de nem tudtam megtörni a lendületüket, semmi sem működött, a hazai együttes taktikailag és technikailag is kiváló meccset játszott. Mindezt viszont nem a mentális részre vezetem vissza, pusztán a világ legerősebb csapata volt az ellenfelünk. 

– A meccs hajrájában ritkán látható jelenet játszódott le, heves szópárbajba keveredett a kispadnál Dragana Cvijiccsel. 
– Sokszor dicsértem a hozzáállását és a győzni akarását, ugyanolyan szenvedélyesen vágyik a sikerre, ahogy én is. Ha nagyon nyerni szeretnél, és nem sikerül, elragadhatnak az érzelmek. A lefújás után nem sokkal azonban megbeszéltük a történteket, és megegyeztük, hogy magunk mögött hagyjuk őket. Kiváló volt a kapcsoltunk, amelyen egy rövid veszekedés sem változtatott. 

– Búcsúüzenetében úgy fogalmazott, még soha nem tapasztalt hasonló csapatszellemet. Mire gondolt?
– Attól még, hogy valakik poszttársak voltak, és tudták, hogy a másik is jó játékos, még tudtak örülni egymás sikereinek. Ez a különleges csapatszellem lepett meg a legjobban a Fradinál, ugyanis nem mindenhol jellemző az élsportban. Nekünk viszont sokat segített a nehéz pillanatokban, ezt biztosan magammal veszem. 

– És mit még?
– Nehéz lenne mindent felsorolni. Az biztos, hogy a klub, a játékosok és a szurkolók mindig különleges helyet fognak elfoglalni a szívemben. Több játékos még mindig szokott nekem írni barátként, amely boldoggá tesz. A szurkolók rajongása szintén magával ragadó volt az egész országban. Nemrégiben a családommal egy nemzetközi kézilabdatornán jártunk itt Dániában, és részt vett rajta egy magyar csapat, amelynek az edzője ahogy meglátott minket, egyből felém fordult, és azt kiabálta: „Hajrá, Fradi!”

– Mihez kezd a nyári szünetet követően?
– Részmunkaidőben visszamegyek az aabybrói sportiskolába, ahol az elmúlt két évben fizetés nélküli szabadságon voltam. Kézilabdát fogok oktatni és matematikát. Ezen kívül keddenként és szerdánként reggel fiatal tehetségeknek tartok majd egyéni képzést suli előtt. Egyelőre úgy nézi ki, profi csapat mellett most nem folytatom, de soha nem lehet tudni ebben a szakmában, mit hoz a jövő.

– Végezetül mit vár a Ferencvárostól Jesper Jensen irányításával? Követni fogja a meccseket?
– Az biztos, hogy a rangadókat nézni fogom, és ott leszek a helyszínen a dán csapatok elleni idegenbeli BL-meccseken is. Jespert nagyon tisztelik Dániában és az egész kézilabdás társadalomban. Kiválóan tud felépíteni egy csapatot, taktikailag nagyon okos, nem aggódom a Ferencváros jövője miatt. Rendkívül meglepne, ha nem övezné siker az útját a Fradinál is, a szurkolókhoz hasonlóan én is ezt kívánom neki.