Ne félj, csak higgy! – Moncz Attila publicisztikája

A BAÁR-MADAS REFORMÁTUS GIMNÁZIUMBAN elsőben biztosan az volt a hagyomány az osztályunkban, hogy a születésnaposnak elénekelték a 134. zsoltár második versét („Megáldjon téged az Isten”), majd kapott egy tábla csokit, illetve egy igét. Nekem Márk evangéliumának 5. fejezetéből a 36. vers egy rövid mondata jutott: „Ne félj, csak higgy!” Ez könyvjelzőként azóta is benne van a Bibliámban, de több mint három évtized távlatából az egész folyamat péntek reggel jutott az eszembe (oké, egy részét rekonstruálni kellett az akkori ötletgazda, Noémi segítségével), amikor azon gondolkodtam, miképp lehet emléket állítani a Szeged férfi kézilabdázói elképesztő győzelmének és az ezzel együtt járó Bajnokok Ligája-negyeddöntős tagságának. Aki látta az első meccset, aztán pedig a Győr elleni bajnoki szenvedést, annak ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Jellemző volt a helyzetre, hogy „ősszegedi” barátom is hihetetlen borúlátással beszélt az esélyekről, mikor érdeklődtem nála: 

„Már megint eljutottunk odáig, hogy egy dolog szól mellettünk, hogy semmi sem szól mellettünk.”

Nos, ebből olyan diadal lett, ami nálam bekúszott azok közé, amelyekről álmodni sem mertem, mégis megtörténtek. Azt nem merem mondani, hogy dobogós lett, de minimum top 5-ös. A pódiumon kell a hely, ha június 14-én Kölnben végre magyar csapat emeli fel a trófeát… Félni nem félek tőle, de legutóbb a Kékek esete megmutatta, vallást tartó emberként érdemes követni a Biblia szavait. Még akkor is, ha a józan ész semmi ilyet sem diktál. Amikor egy hete az első meccsen ültem a Pick Aréna lelátóján, a munkájukat végző, többségében az ügy iránt különösebb érzelmi elkötelezettséget sem mutató játékosokat láttam (Bánhidi Bencével és Gleb Kalarassal az élen tisztelet a kivételnek!), és bár a párharc előtt tanúk jelenlétében szegedi továbbjutást jósoltam, illetve hétfőn Süli Robinak, a klub „sajtóattaséjának” is valami hasonlót mondtam, hogy „köszönjük a segítséget a PSG ellen, majd a Barca ellen is kérjük szépen ugyanezt”, de azért irgalmatlanul hosszú út vezetett odáig, hogy elhangozzon csütörtök késő este Méhes Gábor, a szegedi sportsikerek lelkes krónikása szájából a „Nincs párja a Pick-párizsinak!” mondat. Meg hogy kedves barátom, PZ megírja péntek reggel, „…csodálom azt a tüzet, ami már bennem kiveszett ezzel kapcsolatban”.

Persze, a tűz néha bennem is alacsony hőfokon ég, csütörtökön rosszabb pillanatban ötgólos vereséget is képes voltam jövendölni, de annál jobban esett meghallani, amint Borsos Attila „Vannak még csodák” szavak kíséretében köszönt el a mérkőzés végén. Nyilván más léptékű mérkőzés kapcsán, de alighanem Al Michaelst, az amerikaiak legendás kommentátorát is hasonló érzések kerülgették, midőn az 1980-as téli olimpián az Egyesült Államok–Szovjetunió hokimeccs (4–3) végén magával a következő párbeszédet játszotta le: „Hiszel a csodákban? Igen!” Az amatőrökből álló amerikai csapat sikerére sem számított szinte senki, ahogy a napokkal korábban szétesőnek hitt Szeged továbbjutására sem fogadtak volna sokan. Igaz, arra sem, hogy az atomjaikra hulló párizsiak számukra a legrosszabbkor szenvedik el legnagyobb hazai vereségüket az elitligában. (És azért jegyezzük meg, egy egygólos dél-alföldi vereség mellett a két magyar kirakatcsapat, a Veszprém és a Szeged összesen háromszor verte meg a PSG-t ebben az idényben, mindent egybevetve 27 gólos különbséggel.)

Szerencsére kézilabdában az elmúlt időszakban több olyan meccset is láttam, ami teljesen váratlanul az érzelmi hullámvasút tetejére repített. A legutóbbi ilyen alkalomért csak decemberig kellett visszalapozni, amikor az Európa-bajnoki bronzérmet lehetett megünnepelni Bécsben. Volt jegyünk, de azért nem mindenütt nézték jó szemmel, hogy a legkedvesebb kollégámmal egy komplett vasárnapot kívánunk Bécsre áldozni advent kellős közepén. De amikor jóval a meccs után érkezett a telefon otthonról, hogy „Mi van, még bőgsz?”, akkor azért tudtam, megérte és jó helyen vagyok itt. Vállalom, érzelmileg nagyon meg tudnak fogni az ilyen pillanatok, általában egy vagy két állandó szemtanúja is van, akik közül legalább egy állandóan rá is erősít erre, úgyhogy megmaradnak az örökkévalóságnak. Talán csak kétszer volt nagyon erősen befelé sírás, főképp annak köszönhetően, hogy Győr mellett, Ácson nőttem fel. Először akkor, midőn először (2017) láttam a helyszínen is BL-t nyerni az ETO-t, másodszor meg 2021-ben, néhány héttel édesapám halála után bronzot szerzett a gárda a négyes döntőben.

Még mielőtt egyoldalú klubhovatartozással vádolnának meg: Emily Bölk 2023-ban eleresztett, „dudaszós” bombája is megindított bennem sok mindent, hiszen azzal meg a Fradi lett döntős az Esbjerg ellen. Elek Gábor olimpiai bajnok lett volna 20 méteres síkfutásban, a feje tetején állt az MVM Dome, és azért utólag kiderült, akkor is akadt egy kommentátori örökbecsű, midőn megszámlálhatatlanul sok „Gól! Gól! Gól!” ordítás után elhangzott: „Hát a szívem kiugrik a helyéből, meg még húszezernek itt a csarnokban.”

De például Hajdú B. Istvánnal együtt én is sírva fakadtam „tizenhárom fürdőgatyás férfi” láttán a 2004-es olimpia vízilabdadöntőjének végén, amit itt-ott az évszázad mérkőzésének is tituláltak. Semmi sem ígérte, hogy azt a meccset mínusz háromról megfordítjuk az aranyéremre döbbenetesen „kihegyezett” szerbek ellen. Aztán Szécsi Zoltán „befalazta” a kaput (miatta nem úszott el a címvédés lehetősége a harmadik negyedben), majd jött minden idők egyik legnagyobbja, Kásás Tamás, és az utolsó felvonásban lőtt két góljával, valamint a fináléban összesen négyig jutó Kiss Gergelynek kiosztott gólpasszával „szállította” az aranyérmet.

Szándékosan a végére hagytam a labdarúgást, mert azért a közelmúlt kegyelmi állapota előtt nekem meglehetősen ambivalens volt a kapcsolatom a magyar futballal. Azért a kilencévesen átélt, szovjetek elleni 0–6 simán fátylat borított még az olyan hőstettekre is, mint az ETO Standard Liege elleni – sajnos semmit sem érő – parádéja a BEK-ben (a belgiumi 0–5 után itthon egy óra után három-három gólnál és kapufánál tartottak a zöld-fehérek, fájdalom, a végére is maradt a 3–0) vagy a válogatott 1985-ben, Bécsben elért, vb-részvételt érő győzelme. Ilyen átkos időszakban nagyon meg kellett becsülni a Ferencváros 1995-ös zürichi diadalát a Grasshoppers ellen, amit a Közgáz-kolesz egyik tévés szobájában az utolsó sorból sikerült végignézni, mert három órával a kezdés előtt már csak ott volt hely. Arról a fizikai képtelenségről már ne is beszéljünk, hogy a másnap reggel hatkor nyitó „belső közértben” 6:01-kor már nem lehetett Nemzeti Sportot kapni, és egészen az Astoriáig kellett menni a lapért, ami azért Tarkaréttől elég jelentős tortúra volt.

Belegondolva, nekem háromszor adatott meg a teljes katarzis élménye a magyar futballal kapcsolatban. Az első 2015 őszén, a Norvégia elleni pótselejtezőn, amikor a lefújás után Csabi barátommal csak álltunk a Groupamában, és nem kellett szólnunk a lefújás után semmit. Tudtuk, mit jelent az mindkettőnknek. A nevében nem merek nyilatkozni, de én biztos voltam benne, nem élem meg, hogy 1986-ot követően a magyar válogatott kijut még egyszer világversenyre.

Kijutott. Hogy jöjjön a második katarzis, az Ausztria elleni győzelem. Mert abban még biztosabb voltam, hogy az 1986-os, Kanada elleni vb-siker az utolsó az életemben nagy tornán. De aztán begurult az lassítva is, én pedig ott és akkor nyertem vissza végképp a magyar labdarúgó-válogatottba vetett hitemet. A mi elátkozottnak hitt generációnk a keserű felismerések, „izlandok”, „málták” utáni pofonokat követően ünnepelhetett. A „mesterhármas” pedig tavaly nyáron jött el, midőn negyedmagammal letudtunk egy kölni túrát, benne a Svájc elleni Eb-csoportmeccsel. Hogy az 1–3 lett, utólag már nem fontos. A gyerekkori álom teljesült: a helyszínen láthattam nagy tornán a válogatottat.

Az élet újra és újra megtanított, nem félni kell, hanem hinni. Ha meg néha elfelejtem, jönnek a Szegedéhez hasonló, földi halandónak olykor megmagyarázhatatlannak ható bravúrok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!