Tudni illik, hogy mi illik – Őri B. Péter publicisztikája

VOLT EGY GIMNÁZIUMI ÉNEKTANÁROM, akit mi, fiúk nem nagyon kedveltünk. Na, nem azért, mert fordítva is el kellett mondani a szolmizációs hangsort vagy tökéletesen tisztában kellett lenni azzal, mi fán terem a szinkópa. Sajnos én is többször tapasztaltam a szinte elviselhetetlent, amikor kis csínytevés miatt a pajeszomnál fogva próbált felemelni. Baromira kellemetlen és fájdalmas. Persze abban az időben (hetvenes évek eleje) ez még nem számított akkora szentségtörésnek, egyik anyuka sem jelentette fel, egyik apuka sem borította rá a tanáriban az asztalt a fegyelmezés e különös módszerét kitaláló és alkalmazó tanerőre. Ám hogy mennyire mély nyomot hagyott bennem e szadizás: azóta is, ha fodrászhoz megyek, mindig kérem, hogy a hajam a fül mellett még milliméteres se legyen.

Szerencsére a nevelői drasztikum kiveszőben van az iskolából, s ugye, bár az akkori elszenvedők közül sokan vallják, pályafutásuk szempontjából hasznos volt nekik edzőjük kegyetlenkedése, ma már a sportban is más a píszí.

Mindez azzal kapcsolatban jutott eszembe, hogy kiderült: Golovin Vlagyimir, a női kézilabda Európa-bajnokságon remekül szereplő magyar válogatott szövetségi kapitánya a harmadik, északmacedónok elleni mérkőzés félidejében sem üvöltözött a svédek elleni fantasztikus teljesítményre egyáltalán nem hajazó játék miatt. Higgadtságának, nyugalmának meg is lett az eredménye, a csapat a folytatásban bedarálta ellenfelét, tíz góllal győzött, csoportelsőként jutott a középdöntőbe, amelyben ma Montenegróval találkozik.

De ne szaladjunk előre, a hétfői meccset követően Golovin viccesen azt mondta Debrecenből tudósító munkatársainknak: „A szünetben szétordítottam a játékosok fejét, mint Jevgenyij Trefilov… Nem így volt.” Az említett orosz férfiú remekelt a női válogatottal (olimpiai bajnoki, négy vb-cím), klubcsapataival Európa élére került, egyik edzői ars poeticája azonban egyáltalán nem követésre méltó: „Ahhoz, hogy jelentős eredményeket érj el, diktátornak kell lenni. Főleg az orosz nőkkel.” Gyakran őrjöngött a kispad mellett, lökdöste, szidalmazta a játékosait, akik közül többen kiváló humorérzékű, jóságos emberként jellemezték a mérkőzéseken kívüli edzőt.

Más-más stílus, kinek milyen a habitusa, de nem lehet kérdés, hogy melyik a szimpatikusabb. S ma már célravezetőbb is, hiszen az élsportban profi játékosokról van szó, akik tudják, persze segítséggel, mit kell tenniük ahhoz, hogy jól szerepeljenek: mennyit pihenjenek, mit és mikor egyenek, az edzések után szükségük van-e további gyakorlásra. Ez a mentalitás hatványozottan érvényes a válogatottban szereplőkre, egy szövetségi kapitánynak nagyon sokszor a lelki dolgokkal többet kell foglalkoznia, mint a szakmai kérdésekkel. S ezt ugye üvöltve, ne adj’ Isten, játékosokat bántalmazva nagyon nehéz lenne elérni.

Persze a halvérűség sem jó. Hány és hány trénerre mondták-mondják: „Ha csak ránézek, elalszom. Nem tudom elképzelni, hogy hatni tudna a versenyzőkre, elképzelhetetlen, hogy megfelelően motiválja őket.”

Ha a keménykedés ma már nem is helyeslendő, azért a lágyszívűség sem mindig célravezető. Udvariasan is lehet szigorúnak lenni, úgy is lehet követelni. Az a tapasztalat, hogy a sportoló jobban tiszteli erős kezű, de nagy tudású mesterét, sokkal inkább elfogadja, amit kér, mint azt a szakembert, aki mézesmázos, ám rendre rossz taktikát választ, nem jól cserél, egyik-másik játékost elvtelenül előnyben részesíti, akkor is ragaszkodik hozzá, ha vetélytársa sokkal jobb formában van.

Szóval, nem könnyű az edzői mesterség, s ennek csak egy szelete a modor, a viselkedés. Senki sem tud kibújni a bőréből, bár sok mindennel lehet(ne) hatni a változtatásra. Ahogy az eddigiekből kiderülhetett, találni a szakmában és a magánéletben is durva típust, akad, aki a szakmában durva, a magánéletben viszont kenyérre lehet kenni és fordítva, illetve van olyan is, akiről mindkét területen a jóság, a kedvesség szobrát lehetne megformázni. Egyén- és szituációfüggő, melyik a jó hozzáállás, ugyanakkor a szurkolót egyáltalán nem érdekli, hogy barátságos vagy „vadállat”-e kedvenc csapatának a szakvezetője, a drukkernek az a fontos, hogy az eredmény, a teljesítmény minél jobb legyen. Felvetődött bennem, ahogy ma már a legtöbb sportolónak van pszichológusa, elképzelhető, hogy a trénerek egyikének-másikának sem ártana ilyen szakember segítségét kérni. A kispad melletti kirohanás, csapkodás milyen példát mutat a játékosoknak? Olvasom kedvenc honlapomon, az nso.hu portálon, hogy a Ferencváros kispadjáról dicstelenül távozó Dejan Sztankovics, a Szpartak Moszkva vezetőedzője a Rosztov ellen kikelt magából csapata múlt heti Orosz Kupa-mérkőzésén: „(…) nem kímélte a kispadot, amelynek oldalán a plexi is kitört. (…) Nem ez az első balhés pillanata a 46 éves szakembernek: október elején a Dinamo Moszkva elleni kupameccsen kapott piros lapot, ami után a szakmai stáb többi tagjának le kellett fognia, hogy ne menjen neki a játékvezetőnek.”

Kíváncsiságból beütöttem az internetes keresőbe: „edzői durvaságok”, s ötödiknek megjelent a gyirmóti futballklub etikai kódexe, ebben a többi között az szerepel: „A labdarúgás etikájának kialakításában az edző személye kulcsfontosságú. Az etikával kapcsolatos felfogásuk és beállítottságuk közvetlenül hat ki játékosaik magatartására. Viselkedésük morális oldalának ezért különösen nagy a jelentősége. Az edzőnek tudatában kell lennie, hogy majdnem minden döntésének, cselekedetének és stratégiai céljának erkölcsi kihatása is van. Értelmi és érzelmi szándékait egyensúlyban kell tartani, megfelelő beleérző képességgel összekötve. (…) A pozitív nevelői hatás érvényesítését kell nevelési középpontba állítani. Váljon példaképpé az edző. A tanítványok személyiségét negatívan befolyásoló durva beszéd, elmarasztalás helytelen irányban hat, ezért egy ösztönző kreativitásra és a játékosok pozitív személyiségjegyeire építő, nevelési együttműködést kell követni a képzési idő alatt.” Ez csak kiragadott példa, szerencsére a legtöbb klubnál szintén van a moralitást szabályozó előírás, más kérdés, hogy ha egy edző vét a normák ellen, kap-e valamilyen büntetést s ha igen, azt nyilvánosságra hozza-e az egyesület.

Anno a Magyar Televízióban ment egy nagy sikerű sorozat Tudni illik, hogy mi illik címmel, a főszereplő a legendás Feleki Kamill volt. Humoros szituációk segítségével mutatták be, hogy mi ildomos és mi nem. Talán néhány sportot szerető alkotó elkészíthetné ennek az edzőkre vonatkozó változatát, amit siker esetén a későbbiekben ki lehetne terjeszteni a játékosokra, a „jégmamákra”, „futballapukákra” is. S bár lapunknak nem feladata a politizálás, megjegyzem, a közélet szereplőire is. Lenne miből meríteni…

József Attila Levegőt! című költeményében írja: „Jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!” A mi témánkra lefordítva: helyesen, barátságosan, kedvesen, de könnyedén.

Nem irigylem azonban az edzőket, mai, teljesítmény-központú világunkban nem könnyű a helyes arányokat, a megfelelő viselkedésmódot megtalálni, de kívánom, hogy egyre több Golovin Vlagyimirunk és egyre kevesebb Dejan Sztankovicsunk legyen! Ugyanakkor nem árt figyelembe venni Lesley Pearse angol novella- és regényíró frappáns intelmét: „Mielőtt megítélsz valakit, járj egy mérföldet a cipőjében!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!