Lapát – Malonyai Péter jegyzete

Az olimpia mindent visz, ezt aligha kell hangsúlyozni, főként mostanság, amikor sportágról sportágra az a kérdés, hány indulónk lesz a nyáron Párizsban.

A hősi időkben, mondjuk hatvan esztendeje az volt a téma ilyenkor az atlétikával kezdve, az úszáson, a vízilabdán, a víváson, a súlyemelésen át az öttusáig (ragadok ki fél tucat sportágat az akkori éremesélyeinkből), hogy vajon mire viszik honfitársaink a játékokon, hány arany lesz a vége.

Régi szép idők – mondhatnám, de nem teszem, már csak azért sem, mert a sport jelen idejű műfaj, még úgy is, hogy múltat – akár távoli, akár közeli – sutba dobni badarság, szűk látókörűségre vall.

Éljen tehát a jelen, aktuálisan férfi kézilabdázóink tatabányai produkciója. Megcsinálták a melót – hogy uszodai fordulattal éljek –, hiszek abban, hogy jobb kedvűen vágtak neki a hétnek azok, akik kivárták, hogy a német Robert Schulze, Tobias Tönnies bírópáros lefújja a portugálok elleni diadalmas meccset, s jöhetett az ünneplés.

Ilyenkor persze az értékelések szebbik oldala kerül elő, esetünkben teljes joggal. Mert az a csapat, amelyik tíz perccel a vége előtt mély letargiába taszítja híveit azzal, hogy kétgólos hátrányban (22–24) várja a hajrát, aztán hat perc múlva már nála az előny (27–25), s a végén nyer (30–27), megérdemel minden elismerést. A győzelem, az olimpiai részvétel miatt is, ám nálam azért, mert igazi sporteseményen (lásd: dráma) mutatták meg, mit tudnak.

Irigyeltem is, meg nem is Chema Rodríguez szövetségi kapitányt. Legfeljebb elképzelni tudom, mennyi feszültség szakadt fel benne a siker nyomán, miközben minden mondatára figyelni illik, hiszen a nyilvánosság nem vicc.

Nos, Chema kapitány a szavak birodalmában is helytáll, ritka visszafogottsággal beszélt akkor, amikor – gondolom én – legszívesebben kirohant volna a világból örömében, de minimum megmászta volna a Kő-hegyet (300 méter), hogy megérintse a tatabányai Turul-emlékművet.

Ehelyett arról beszélt, hogy végezték a dolgukat, a játékosok kihozták magukból, amire képesek. Itt megállnék egy pillanatra, hiszen ez minden csapatra igaz egy-egy meccsen – igaz volt például a nagy csinnadrattával menedzselt női kosarasok bukására (22 pontos vezetés után 72–73 a spanyolok ellen) is a soproni olimpiai selejtezőn.
De ez a csapat más. Náluk nincs duma, csak beszéd. A kapitány kiemelte, hogy akkor tettek rá a fiúk még egy lapáttal, amikor kellett. Így igaz, de most kell igazán vigyázni a lapátolással, hiszen még a betonnál se mindegy, hogy hány lapát cement, s mennyi sóder.

Az épületnek az olimpiára kell készen lennie – olcsó párhuzam, de felértékelődhet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!