A csúnya meztől a kupaezüstig – Éles József a kispadon, két fia a pályán írt történelmet

– Milyen szándékkal alapította 2009-ben az Éles Kézisulit?
– Egyszerre volt tudatos döntés és véletlen. Pályafutásom végén játszottam Svájcban és Görögországban is, de amikor a családdal hazajöttünk és csinálni kellett valamit, nem adódott sok lehetőségem. Az egyik ismerősömtől jött az ötlet, mi lenne, ha alapítanánk egy kézilabda-iskolát – tizennégy gyerekkel el is indult az első évfolyam.

– Szerepet játszott a döntésben, hogy a fiai és Fazekas Nádor gyerekei már korán megszerették a sportágat?
– Egyértelműen. A Fazekas családdal mindig is baráti kapcsolatot ápoltunk, a gyerekeink olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek, együtt nőttek fel. Az iskola alapításánál Fazekas Gergő még nem volt képben a kora miatt, négy évvel fiatalabb az én 1999-es születésű Benedek fiamnál, de mivel az egész gyerekkorukat végigjátszották, és láttuk, hogy tehetségesek, meg akartuk nekik teremteni a lehetőséget.

– Ön milyen szerepet vállalt az iskolában? Gondolt arra, hogy akár az NB I-ig juthat a klub?
– Á, dehogy! Egyszerűen csak csináltunk egy kézisulit, amit sokan le is sajnáltak kissé, és vagy öt-hat évig nem is volt semmi hozadéka, mindent a szülőkkel dobtunk össze. Akkoriban nem voltak olyan támogatások, mint ma, nem volt társasági adó, legfeljebb valami minimális szponzoráció. Öntöttük bele a pénzt, de a gyerekek miatt csináltuk, mert annyira lelkesek voltak.

– Eleinte ön edzette őket?
– Igen, de ez megváltozott, amikor a sikereink nyomán egyre több gyerek jött. Sosem felejtem el, indultunk a rangos, nemzetközi CELL-kupán Veszprémben, volt egy csúnya, kék egyenpólónk, amin egy szeplős kisfiú szerepelt, és kinevettek vagy átnéztek rajtunk a csapattalálkozón, amelyre mindenki a szép szerelésében érkezett. Erre mit ad isten, nem megnyertük a tornát?! Azok közül, akik az első években csatlakoztak hozzánk, többen még ma is játszanak. Most csaknem háromszáz kézilabdázónk van a hat-hét évesektől a felnőttekig.

– Hol készültek?
– Általában a veszprémi Táncsics Mihály Szakközépiskola tornatermében, vagy ahol éppen tudtunk. Előfordult, hogy Balatonalmádiban. Most csarnokot bérlünk Veszprémben, akkor edzünk benne, amikor akarunk, a saját magunk urai vagyunk, mi osztjuk be az időnket.

– Mikor kezdett naggyá válni a klub?
– Minden meccset meg akartunk nyerni az elejétől. A CELL-kupa után sorra nyertük a korosztályos országos bajnokságokat. Igazán komolyra viszont három-négy éve fordult a munka, amikor a Pásztor István-féle csapat megnyerte az NB II-t. Átvettük az egyetemi csapatot, és vele az NB I B-s jogot, hogy ne vesszen el. De nem voltak feljutási terveink, az élet hozta úgy, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat az első helyen, és úgy voltunk vele, ha már lehetőségünk adódik, miért ne jutnánk fel az NB I-be.

– Később klubtulajdonosként és ügyvezetőként is tartott edzéseket?
– Persze, talán csak tavaly kevesebbet. De nem a csapathoz voltam beosztva, a lövőkkel foglalkoztam, csak az elmúlt két és fél hónapban kellett visszaülnöm a kispadra. Marhára élvezem, pláne, ha a végén bent is maradunk az élvonalban.

– Ha ennyire élvezi, nem akar esetleg hosszabb távon is edzősködni?
– Jól érzem magam a kispadon, ám ez a munka teljes embert kíván. Ügyvezetőként sok más feladatom is van, megtalálni a szponzorokat, megteremteni a pénzügyi hátteret – ez rengeteg időt és energiát visz el, edzőként nem lehet csinálni. A stábból most is többen átvettek tőlem feladatot, hogy engem tehermentesítsenek, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

– Visszatérve a múlt évre: a csapat első NB I-es idénye és a sima bennmaradás meglepte?
– Igen, mert olyan eredményeket értünk el, olyan csapatokat győztünk le, amelyeket sohasem gondoltam volna. Megvertük otthon a Fradit és a Csurgót, és a Szegedtől is az utolsó percekben kaptunk ki. Mondjuk, a pandémia miatt kicsit csalóka idény volt, az igazi fokmérőnek a mostani évadot tartom. Azért most is akadt gondunk: az edző, Tombor Csaba ügye. Már az idény felénél kiderült, hogy távozik, s ez nem tett jót a csapatnak, sem a hangulatnak.

– Az együttes jól teljesít a Magyar Kupában, eddig mind a két élvonalbeli évében bejutott a négyes döntőbe, idén ráadásul második lett.
– Tavaly a negyeddöntőben Csurgón játszottunk, amire azt mondtam, lehetetlen küldetés, csak álljunk helyt tisztességgel. Ehhez képest simán nyertünk és meglepett, milyen jó játékkal. Idén még erre is rátettünk egy lapáttal, legyőztük a válogatott játékosokkal felálló Tatabányát, ami nekünk elképesztően nagy eredmény. Ha a játékot nézzük, az volt eddig ennek a csapatnak a legnagyobb sikere – eredményben természetesen a kupaezüst.

– A Telekom Veszprém elleni döntő előtt miért vitte el inkább az állatkertbe a srácokat?
– Mindig is úgy gondoltam, az edzői szakmában a pedagógia az egyik legfontosabb. Amikor átvettem őket, teljesen más oldalról közelítettem hozzájuk, mint amit megszoktak, mindenkivel beszélgettem, kikértem a véleményüket, ami eleinte furcsa volt nekik. Felszabadultabbá akartuk tenni őket, és úgy érzem, Danyi Gáborral és Fazekas Nándival fel is tudtuk oldani bennük a gátlásokat. Más arca van már ennek a csapatnak, mint hónapokkal ezelőtt. A Budakalász elleni kupaelődöntőn például tudták kezelni a sok szurkoló keltette hangulatot, a tétet, és éltek a lehetőséggel.

– A Magyar Kupa-döntőben a két fia, Benedek és Zsombor is pályára lépett. Az apjuk nyomdokaiba léphetnek?
– Benedek mindent örökölt, ami a kézilabdázáshoz kell, csak azzal lehet gondja, hogy nem tesz bele annyi munkát, amennyit ez a szint megkövetel. Ha valaki profi akar lenni, rengeteget kell érte dolgoznia. Annak idején én sem szakadtam meg mindig edzésen, nem futottam az élen, de igyekeztem ellesni mindent, valami pluszt hozzátenni, hogy évről évre jobb játékos lehessek. Ezt sulykolom Benibe és Zsombiba is, hogy nem lehet leállni, megelégedni. Ha erre rááll az agyuk, mindketten szép karriert futhatnak be. Beni iránt volt érdeklődő külföldről, de mondtam neki, hogy a következő évben még maradjon velünk, tanuljon, és csak utána menjen el. Jobban szeretném, ha külföldre szerződne, mert az NB I szerintem jobb és nívósabb is lehetne. Van két nagycsapat, de a Szegedbe és a Veszprémbe egy magyar fiatalnak nagyon nehéz bekerülnie, ezért ha igazán eredményes karriert szeretnének, inkább külföldre kell igazolniuk, legalább egy kis időre.

– A kupaezüsttel elindulhatnak a nemzetközi kupában, miközben két kulcsjátékosuk, a kapus Borbély Ádám és az irányító Fazekas Gergő is távozik. Milyen erősítést tervez? Légiósokat szerződtet?
– Nyilvánvaló volt, hogy Fazekas Gerit nem tudjuk sokáig megtartani, fel is készültünk rá, és szerintem jól igazoltunk, a légiósok kérdése pedig Magyarországon mindig is sarkalatos pont volt. Szeretnék csak magyarokkal dolgozni, de a hazai utánpótlás nem tudja úgy feltölteni az NB I-et, hogy mindig legyen elég elérhető magyar játékos, akivel ki lehet harcolni a bennmaradást. Ezért nekünk saját magunknak kell játékosokat nevelni, és megértetni velük, hogy nálunk ugyan nem keresnek milliókat, de nem is ülnek a padon. Sokat elmond, hogy a jelenlegi csapatból mindenki szívesen maradt. A következő idényben belekóstolunk az európai kupába, de át kell néznünk, mit tudunk vállalni anyagilag, mert ez a csapat és ez a klub azért még nem erre a feladatra van felkészítve. A kupaezüst nyomán viszont a szponzorok is megmozdultak.

– Van önben olyan érzés, hogy ha játékosként fontos szerepe volt a magyar kézilabdázás fejlődésében, akkor most klubvezetőként is az lesz?
– Nincs, és soha nem is volt. Játékosként a kilencvenes években a legjobbak között voltam a világon, de nem feltétlenül akartam később a sportágban dolgozni. Ettől teljesen függetlenül építettük fel az iskolát az alapoktól, és bebizonyítottuk, hogy igenis meg lehet csinálni, és kizárólag magyar játéksokkal is lehet döntőzni a Magyar Kupában. Szerintem ezt a rendszert jobban kellene itthon értékelni, mert ugyan érzem, hogy szeretnek és elismernek minket, de még mindig nem úgy kezelnek, ahogyan kellene, és mint amennyire rászolgáltunk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 7-i lapszámában jelent meg.)