Már a babakocsiban eldöntötte, nem kosárlabdázó lesz belőle

Mindennek az eredője a sok kiváló sportolót adó szegedi Madách Imre Általános Iskola és a Széchenyi István Gimnázium, valamint a Nagy család – Ildikó, az édesanya és László, az édesapa – sportimádata, sportos életvitele. Nagy László – immár az ifjabbról, a későbbi világklasszis jobbátlövőről beszélünk – amúgy is a kosárlabdapályák környékén nőtt fel, hiszen 33-szoros válogatott édesapja ezt a sportágat űzte, előbb Székesfehérváron, majd Szegeden.

„A nagyobbik fiam, aki még Fehérváron született, szintén próbálkozott a kosárlabdával, volt is tehetsége hozzá, ám a gimnáziumban váltott, és attól kezdve a kézilabda lett a nagy és múlhatatlan szerelme – emlékezett vissza a szegedi kezdetekre idősebb Nagy László. – Aztán öccse, Levente is követte a példáját, ő kapus lett, és szintén bekerült a válogatottba, jelenleg is aktív játékos és edző.”

A Madách iskolában a korábbi kiváló kézilabdázó, Várkonyi Béla volt az a jó szemű testnevelő, aki átcsábította Lacit a kosárpályáról a kézire. Innen már csak egy ugrás volt, hogy felfedezze a nyúlánk, jó mozgású, kiváló labdaérzékű, még serdülőkorú fiatalembert a volt válogatott Buday Ferenc, az akkori Tisza Volán utánpótlásedzője.

„Nem csupán Lacit választottam ki és hívtam a Volánba, hanem több tehetségesnek látszó fiút, akik valamennyien kiváló évjáratban, nyolcvanegyben születtek, nálunk pedig gyorsan bekerültek az ifjúsági csapatba, majd tizenhét évesen már a juniorok közé is, hogy szokják a nagyobb iramot, a nagyobb terhelést – mondta a 109-szeres válogatott Buday Ferenc, aki előrelátó volt és már csiszolta a jövő tehetségeit. – Laciról akkor azt mondta az édesapja, hogy úgy belebolondult a játékba, hogy kézilabdával a párnája alatt alszik. Céltudatos, szorgos srác volt már akkor is, szerencsére ezt a tulajdonságát karrierje végéig megőrizte. Nagyon büszke vagyok rá azóta is... Miként azokra is, akikkel együtt kopogott a felnőttkeret kapuján, majd be is lépett rajta. Kiváló, nemzetközi szintű játékos vált Laluska Balázsból és a fiam­ból, Dánielből is, aki ma már az első vonalban edzősködik. Valamennyien remek játékosok lettek, a legfényesebb pályát mégis Nagy László futotta be. Az ő tehetségére és alkatára már a kilencvenes évek második felében felfigyelt több külföldi klub, és a Veszprém is, amelyben végül befejezte a karrierjét. Laci csillaga kilencvennyolc táján kezdett felfelé szállni, amikor az ifjúsági, majd a juniorválogatott edzőjeként behívtam a keretbe, és elvittem őt olasz és svájci tornára, majd az NB I-ben is bemutatkozott a Szegedben. Ezután, úgy tudom, már sorra érkeztek az ajánlatai.”

A jó szemű szakemberek nyilván gyorsan meglátták Nagy Lászlóban a hatalmas talentumot, amelyet azonban ki kellett bontakoztatni.

Ki más, mint az azóta is nemzetközi hírnévnek örvendő Skaliczki László, a szegedi felnőttcsapat akkori trénere, a későbbi szövetségi kapitány húzott bátrat – Nagyot 16 évesen beállította a csapatba 1997. szeptember 13-án a Debrecen elleni szegedi bajnokin.

„Gólt is lőtt, és attól kezdve sorozatban játszotta az NB I-es meccseket – emlékezett vissza Skaliczki László. – Ezután a következő hatalmas lépés a válogatottba való behívása volt. Kilencvenkilenc tavaszán Göteborgban a franciák ellen Vass Sándor kapitány adott neki lehetőséget. Én akkor a keret másodedzőjeként dolgoztam, és persze maximálisan egyetértettem, hogy a tizennyolcadik évét éppen csak betöltő Nagy László megmutathassa magát a legjobbak között. Azóta is közéjük tartozik, és nem csak hazai szinten. Pontosabban most már azt kell mondani, hogy közéjük tartozott… Láttam a hazai búcsúmeccsét a Szeged elleni döntőben, és kölni Bajnokok Ligája-finálét is. Még nekem, sokat tapasztalt öreg rozmárnak is megható volt. Eszembe jutott a kétezernégyes olimpia, a remek menetelésünk a bronzmeccsig, amelyet sajnos az oroszok nyertek meg. Aztán még Londonban is volt esélye Nagynak, hogy olimpiai éremmel gazdagodjon, de ott a horvátoké lett a bronz.”

Nekilódult Skaliczki László… Pedig egyelőre az első egy-két állomásnál tartunk Nagy László tanulságos, izgalmas és rendkívül mozgalmas karrierjében.

A kezdetekre az édesanyjánál, Radics Ildikónál jobban senki sem emlékezhet.

„A kézilabdás történetek sokkal későbbiek, tizenéves korához kötődnek, de Laciról és a labdáról beszélve lényegesen korábbra kell visszaemlékezni – magyarázta Nagy László édesanyja. – Miután az édesapja kosarazott, én meg lelkesen jártam a tréningekre és meccsekre, már két-három hónapos korától a sportcsarnokban nevelkedett. Toltam a babakocsiban, vittem magammal a cumisüveget… Aztán úgy másfél vagy kétéves lehetett, amikor észrevettük, hogy szinte semmilyen más játék nem érdekli, csak a labda. Az apja készíttetett egy mini kosárpalánkot, azt a kiságya végére szerelte, Lacika pedig próbált betalálni. A labda maradt a kedvence az általános iskolában és a gimnáziumban is, amelyben párhuzamosan kosarazott és kézilabdázott. Ebbe aztán belevitte az öccsét, a huszonegy hónappal fiatalabb Leventét is. A korkülönbség miatt többször egymás ellen is játszottak az iskolai csapatukban.”

Mivel a Nagy házaspár maga is látta, hiszen értett hozzá, valamint a testnevelők és edzők is azt hajtogatták, hogy Nagy László milyen tehetséges, minden erejükkel és tudásukkal segítették fiukat a sportkarrierjében.

„A felnőttek között akkor mutatkozhatott be a Szegedben, amikor egyik csapattársa, Sándor István megsérült, ezért Skaliczki edző a fiamat küldte a helyére – folytatta Radics Ildikó. – Laci még nem volt tizennyolc éves sem, amikor szerződési ajánlattal állított be hozzánk előbb Veszprémből Hajnal Csaba igazgató, majd megérkezett Barcelonából a híres kézilabdatréner, Valero Rivera, aki a volt válogatott kapus, a Spanyolországban is védő Hoffmann László társaságában érkezett. A Barca persze már korábban is érdeklődött, ezúttal viszont előszerződést ajánlott, amelynek az elfogadásához szülői beleegyezés kellett, hiszen a fiunk még kiskorú volt. Sokat beszélgettünk, aztán még többször érdeklődtünk, majd a végső szót fél évvel később mondtuk ki, amikor Laci már nagykorú lett. Féltettem-e? Kicsit sem. Nem is sírtam, nem is bánkódtam, bár tudtam, hiányozni fog. Az anyai szívem mégis azt súgta, nem kell aggódnom, nagyon jó helyre, kiváló emberek közé és csodás környezetbe kerül. Az eszemmel meg kimondottan a Barca-szerződés mellett voltam, mert egyértelmű volt, ez páratlan lehetőség és nyitány Laci minél sikeresebb sportpályafutásához. Így is lett, mindenki boldog és elégedett volt, az utóbbi húsz év pedig megerősítette, hogy a legjobb útra lépett.”

Ez az út persze hegyeken, vagyis óriási sikereken, valamint völgyeken, vereségeken, sérüléseken, bukásokon át vezetett. A keserédes Nagy László-karrier Barcelonában csodálatosan, a válogatottban viszont olykor az árnyékos oldalon folytatódott.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 15-i lapszámában jelent meg.)