A bajnokra felnéz a világ

A csapatokat éppúgy kellemetlenül érintette ez a – verseny helyosztók előtti szakaszát különösen markánsan jellemző – gondhalmaz, mint a külföldről vagy Portugália távolabbi vidékéről érkező kézilabdabarátokat.
Tudjuk, idővel ezek a sebek beforrnak, elhalványodnak, s remélhetőleg csak a magas színvonalú, izgalmas összecsapásokat, a szép, kellemes élményeket – nekünk a legszebbet, a magyarok olimpiai kvalifikációját – őrzi meg az emlékezet. A helyosztók szinte kivétel nélkül ilyenek voltak, és a jó orrú szakemberek sereglettek is rájuk Európa sok országából, de találkoztunk néhány japán, sőt kanadai edzővel is. Nem beszélve arról, hogy női csapatok edzői is feltűntek – többek között eljött a fináléra Marit Breivik, a norvégok híres edzőasszonya, akit kézről kézre adtak, s szinte levegőhöz is alig engedtek jutni az északi újságírók.
Az is kellemes színfolt volt, hogy sok-sok magyar szó is hallatszott az éremcsaták környékén a csarnok egy-egy dohányzójában, társalgójában, büféjében.
"A Testnevelési Egyetem labdajátéktanszékét is igyekszem képviselni – mondta érdeklődésünkre Fekete Béla edző, a TF tanára, aki Lele Ambrussal, a Pick-Szeged sportigazgatójával beszélte meg a lisszaboni történéseket. Kicsivel odébb Rév András, az RTSC első embere osztotta meg véleményét a magyar vb-küldöttség két tagjával, a roppant agilis, a sportdiplomaták között is otthonosan mozgó Veres Attila ligaelnökkel, a Cegléd KK elnökével és Karádi Péterrel, az MKSZ elnökségi tagjával. Anyanyelvén kívül angolul és magyarul is jól megértette magát Dragan Djukics, a szegediek karizmatikus szerb mestere, akit persze főleg honfitársai zsongtak körül, és mind a magyar–jugoszláv, mind az izlandi–jugoszláv találkozóról akadt megbeszélnivalójuk.
Mivel a jugoszlávok a végküzdelmekből érzékeny, és alighanem a jövőjükre is kiható fiaskókkal kerültek ki, sokan csak halkan, illedelmesen köszöntek ennek a csoportnak, majd diszkréten odébb sétáltak. Nem így Zoran Zsivkovics, az egyiptomiak szövetségi kapitánya, a sportág szerb pápája, akinek kisebb-nagyobb csalódásai ellenére is szívügye hazája kézilabdája. Ô mélyen elmerült a beszélgetésben, és élénk gesztusokkal, hosszan ecsetelte gondolatait, megoldási javaslatait. Jugoszláviában azonban nehéz lesz mostanában rendet tenni a sportágban, pedig sok szakember és klub nagyon vágyik erre. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi kézilabdának is jót tenne, ha egyik fellegvárában tisztázódna a még sok-sok nyitott kérdés.
Csak a vb csoportmérkőzésein volt jelen Zdravko Zovko, a Fotex KCV horvát trénere, aki azonban a hét végén telefonon gratulált a magyaroknak Jugoszlávia legyőzéséhez, majd a szerinte is bravúros hatodik hely megszerzéséhez. És persze roppant büszke volt hazája döntőbe jutó, s ott zseniális sikert arató legjobbjaira, köztük azokra a veszprémi csillagokra, akik a tanítványai, illetve akik az általa vezetett horvát válogatott tagjai voltak Atlantában. Onnan ugyanis Horvátország (és nem csak a horvát kézilabda!) első olimpiai aranyérmével tért haza a Zovko-csapat.
A horvátok pedig fiestát rendeztek az Atlantico-csarnokban és környékén. A piros-fehér kockás zászlós, sálas és nemzetiszínű trikóban, sapkában pompázó szurkolók elözönlötték a környékbeli utcákat, éttermeket, kocsmákat. Trombitáltak, énekeltek, ahogy csak a torkukon kifért, és dalaik között kórusban skandálták Lino Cervar szövetségi kapitány, illetve a mester tanítványainak nevét.
Közben a horvát játékosok és vezetők nem győztek betelni aranyérmeikkel – csókolták, lengették a medáliákat, és közben országuk himnuszát énekelték, aztán újabb és újabb pezsgőfürdők következtek.
Kovács Pétert, a magyar szövetség szakmai igazgatóját, az IHF edzőbizottságának tagját, valamint Sinka László főtitkárt, az EHF elnökségi tagját, a vb-csapat vezetőjét is elárasztották a hét végén mosolyaikkal és kézfogásaikkal a sportdiplomaták, az IHF vezetői, a külföldi edzők, a világ minden részéről érkezett bírók, valamint az ellenfelek játékosai. A legtöbbjük azt mondta: a magyarok megérdemelték, hogy szerencséjük legyen, hiszen a tudásukat igazolták a helyosztókon. Az az örökzöld sportigazság is gyakran elhangzott a rövid udvariassági beszélgetésekben, hogy csak a jó csapatnak lehet szerencséje. Skaliczki László (a sikerkapitánnyal készült interjúnk a 24. oldalon) pedig jó – de tegyük hozzá, Athénig feltétlenül tovább építendő, alakítandó – keretből válogathatott, és a további teendőkkel ő maga is tisztában van. Hiszen nála jobban senki sem tudja, milyen értékeket kell megőriznie, milyeneket kell fejlesztenie az eredményéért feltétlenül dicséretet érdemlő magyar válogatottban.
Kellemetlenebb pillanatokat élt át Liszszabonban Vlado Stenzel, a német válogatottat 1978-ban világbajnoki címig vezető mester, akit a finálé előtt, és persze utána is lépten nyomon megállítottak, kérdezgettek, vagy csak egyszerűen köszöntöttek az Atlantico-csarnokban a barátai és tisztelői. A nyolcvanas években erősen italozó, majd kezelést igénylő depresszióba eső, de abból fiatal barátnője segítségével kilábaló szakvezető elmondta, hogy már a vb idején figyelmeztette egykori tanítványa, Heiner Brand játékosait, hogy ne bízzák el magukat a kezdeti eredményektől. "A neheze a hajrában következett – hangoztatta a 68 éves Stenzel –, és együttesünknek kitűnő esélye volt, hogy huszonöt év után újabb kiemelkedő eredményt érjen el. A sérülések azonban megakadályozták. Már a vébé előtt kiesett Stephan
és Von Behren, a fináléra pedig Zerbe és Kretzschmar vált harcképtelenné. Ez négy játékos az elképzelt kezdő hetesből.” A tavalyi Eb-fináléban is elbukó németek ennek ellenére gigászi csatára késztették az aranyért Horvátországot, amely történetének második kimagasló sikerét ünnepli ezekben a napokban – Atlanta már történelem, Lisszabon a jelen.
Daniel Costantini, a franciák 2001-es világbajnok csapatának szövetségi kapitánya mosolyogva, mégis fanyalogva, kissé megviselten beszélt a világbajnokság végküzdelmeiről. "Nem csak az bánt, hogy a franciák lemaradtak a döntőről, hiszen a bronzérmük végül is elfogadható eredmény – vélekedett. – Ám nagyon sok másik, szintén erős és többre hivatott csapat sem kerülhetett az éremcsaták, sőt a helyosztók közelébe sem. Ezzel a lebonyolítással azt sikerült elérni, hogy a jövő évi, szlovéniai Európa-bajnokságon, ahonnan már csak egy csapat juthat ki Athénba, gyilkos csatákat vív majd a minél előkelőbb helyért például Jugoszlávia, Svédország, Dánia, Szlovénia, Lengyelország vagy Portugália.” Azt már mi tesszük hozzá a kézilabda oktatásában is híres francia mester szavaihoz, hogy a felsorolt országoknak – persze a házigazda kivételével – előbb a júniusi Eb-selejtezőkön kell túljutniuk. És ezekben az előcsatározásokban érdekeltek lesznek a vb legjobbjai közül a horvátok, a franciák, a spanyolok és a magyarok is.
Mats Olssonnak, a svédek hajdani világklasszis kapusának főleg a portugálok vállveregetését illett türelemmel elviselnie, ugyanis őt ebben a körben mindenki ismeri, lévén a hazai válogatott másodedzője. Érdekes volt látni, hogy amint tehette, elköszönt portugál barátaitól, és igyekezett egykori mestere, Bengt Johansson társaságába, hiszen ők a mai napig is jó barátok. A svéd válogatott balszerencsés, és emiatt eredménytelen portugáliai szereplésének elemzéséhez csatlakozott Staffan Holmqvist EHF-elnök is, aki a Nemzeti Sport kérdésére válaszolva már előrepillantott. "Vasárnap kisorsolták az Európa-bajnoki selejtezőket, és Svédországnak a török együttes jutott. Ehhez nehéz bármit is hozzáfűzni, de Törökország nagyon szép, szívesen megyünk oda ” – mondta, és arról már udvariasan hallgatott, hogy Ankarában legfeljebb edzenek egyet az Európa-bajnok csillagok, akik Portugáliában a 13. helyen zártak.
Sokan, sokféle okból keresték ezúttal is a nagyhatalmú Raymond Hahn IHF-főtitkár társaságát, kegyét. Ô azonban a zárónapon távol maradt a forgatagtól. "Átadtam a fiúknak a bronzérmet – mondta elmaradhatatlan pipáját ki sem véve a szájából a francia sportdiplomata, akinek a világ harmadik legjobbjai egyszerűen csak
fiúk –, és nem láttam mindegyiküket egyformán boldognak. Persze nem mondják, de látom rajtuk, hogy az elődöntőben a németektől elszenvedett egygólos vereséget nehezen fogják megemészteni, és ezen az sem segít, hogy a spanyolokon viszonylag simán átgyalogoltak a bronzmeccsen.”

Elcsípett mondatok, meghallott óhajok

Pásztor István, a Fotex KCV balszélsője, a válogatott csapatkapitánya: "Annál boldogabb pillanatot még nem éltem át a kézilabdapályán, mint amikor megszereztük az olimpiai kvalifikációt.”
Nagy Zsuzsa, a magyarok madeirai tolmácsa: "Egy hétig dolgoztam a csapat mellett, és a vébé utolsó két napjára eljöttem Lisszabonba, hogy szurkoljak a mieinknek, így a végén együtt örülhettem velük.”
Lino Cervar, a világbajnok gárda mestere: "Országunk hírnevéért és a horvát kézilabda tekintélyének helyreállításáért egyaránt sikeresen küzdöttünk. Játékosaim nemzeti hősök, érdemeiket szinte fel sem lehet sorolni.”
Heiner Brand, a németek kapitánya: "Óriási gondokkal birkózva is megálltuk a helyünket, izgalmas vébémérkőzéseket játszottunk, és ott leszünk Athénban...”
Christian Schwarzer (Németország), a vb legjobb játékosa: "Örülök ennek a címnek, de az aranyérem szebb lenne.”