Nyomjuk a pedált! – Vincze András publicisztikája

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2022.08.13. 00:24

A FRADI BL-BÚCSÚJA fajsúlyosabb téma lenne, hiszen bezzegelhetnék, hogy a Qarabagban mennyi hazai (azeri) labdarúgó volt, míg az FTC-ben... Na, de aztán – ahogyan csűrtem-csavartam magamban, hova is lyukadhatna ki az újabb tanulságkereső, siránkozós, a „majd mi innen az íróasztal mögül jobban tudjuk”-kezdetű focisztori – csak oda csavarodott a gondolat, hogy a zsoldosmentalitás miatti búsongás helyett inkább a valódi (értsd: hétköznapi) erőből, akaratból gyúrt sportemberi teljesítmény köré szőtt élménymesét pötyögöm le.

A történetet valahogy úgy kezdeném, hogy a vasúti peronra állított jegyautomata (mint mindig) most is kifogott rajtam. Magamban már azt számolgattam, mennyi lesz a büntetés, ha elkap a kalauz – márpedig kikerülni biztosan nem tudom majd, lévén, bringával együtt kellett zötyögnöm Velencétől Kelenföldig, azaz a kerékpáromat is utaztatnom kellett magam mellett...

„Fiatalember, ha odaenged a géphez, akkor megpróbálnám én is, nekem úgyis csak egy kerékpárjegyet kell vennem” – jelezte finoman a tetőtől talpig bringáscuccba öltözött hölgy, aki mögött az egyik legszebb drótszamár várakozott: egy igencsak tekintélyes, ámde pazarul atomkori e-bike!
Na, ez a vonat elment, gondoltam magamban, miközben a kedves, idős hölgy nekifeszült a szerintem reménytelen procedúrának (célállomás, időpont, kiegészítő jegy, fizetés, bankkártya vagy készpénz... – és akkor valahol itt le is fagyott az egész miskulancia), legalább kicsit fikszírozhattam a legszebb bringamesékbe illő kerékpárját. Sokat nem álmélkodhattam, mert a csoda megtörtént, az automata engedelmeskedett a nyugodt ember akaratának, és jegyet adott. Amíg magam a városi ember türelmetlenségével bőszen bökögettem az érintőkijelzőt (Kelenföld, Kelenföld, Kelenföld...), addig a hölgy a feliratokon tartva az ujját, kivárta, amíg a rendszer a régi szoftver lustaságával hajlandó volt egy-egy sorral előrébb lépni – summa summárum: a kerékpárjegy szépen kicsusszant.

„Tessék nyugodtan megvenni a vonatjegyet is!” – udvariaskodtam, hogy aztán a választól picit leessen az állam, ugyanis érkezett a kuncogós válasz: „Aranyoskám, én már az az utas vagyok, aki ingyen zötyöghet Kelenföldig – is.”

Nohát gyorsan kiderült (illetlenség tán ilyet írni, de a történetet mégis a kor, erő, állóképesség háromszögébe kell belehelyeznem), hogy a sportos, bringás, sőt csodabringás hölgy elhagyta már a hetvenedik esztendejét is... S akkor itt jön a lényeg: a Velence vasútállomásbéli találkozásunk sem volt a véletlen műve, ugyanis mindketten ugyanazt az aszfaltot koptattuk csaknem hetven kilométeren át, a Kamaraerdőtől a Velencei-tóig a júliusban átadott, új Budapest–Balaton kerékpárúton, közkeletűbb nevén a BuBán tekertünk a fővárostól a mostanság éppen kiszáradófélben lévő tóig.
S itt jön az első csavar.

Miközben magam igencsak feszülten pattantam le a nyeregből a célban, átkozva az etyeki borvidék s a Velencei-hegység felé vezető út combfeszítő emelkedőit, ami miatt igencsak szenvedős (sőt, káromkodós) lett a tóig tartó utam, aközben a nyugdíjaséveit az elektromos rásegítésű kerékpározással tartalmassá varázsoló sorstársam széles mosollyal válaszolt a fájdalmakkal, fáradtsággal kapcsolatos sipákolásomra: „Micsoda?! Ez az út gyönyörű!”

Azért azt még egyszer leírnám: a szépkorú hölgy hetven kilométerrel a lábában áradozott a tájban harsogó, zölden kifeszülő szőlősorok tengeréről, a gyönyörű kék égről, a szürkén felderengő Velencei-hegységről, az útmenti állatfarmról, a fafaragásokkal díszített bringáspihenőről, a vajsima betonútról, és egyáltalán a kerékpározás gyönyörűséges perspektívájáról, amelyből őszintén szólva én aprócska villanást sem láttam – csak nyomtam a pedált. Csak nyomtam, s belepréseltem a kengyelbe az űzött ember minden dühét, az emelkedőkön a szívem majd kiugrott a helyéből, a földre sunytam a szememet, hogy ne is lássam, még hány méter vár rám addig, amíg végre megint lejtőn gurulhatok lefelé szélsebesen.

Szóval, valójában nem is kerékpároztam, hanem önmagammal versenyeztem, hogy mihamarabb, sőt, ha lehet, azonnal célba érjek...

A hétköznapok ugyanis ezt a pörgést kényszerítik belém. Sőt, mellettem még millió másik, hozzám hasonszőrű hivatásos „stresszgyűjtőbe” is, aki (és akik), amikor kiszabadulhat(nak) a napi présből, próbál(nak) megfelelni valami olyan küzdelemnek, ami valójában nincs is, s reménytelenül próbálják elhódítani azt a dicsőséget, ami totálisan haszontalan: a hosszú úton alig néhány óra leforgása alatt célba érni!

Mintha nem lenne mindegy – merthogy valójában tök mindegy, mennyi ideig tart az út. Az élmény lenne a fontos. Főleg akkor, amikor – mint a példamese is mutatja – célba úgyis egyszerre ér be a bölcsebb és a hisztérikus.

Már ez is varázslat (Albert Einstein talán megmagyarázná, mi történik két pont között...), de a legnagyobb csoda mégis az a lelki és mentális különbség, ami az út végén az igencsak türelmetlen kijelzőcsapkodások miatt jócskán lelassult jegyautomata előtti beszélgetésben csúcsosodott ki.
Próbáltam kifogásokat keresni – magamban! –, hogy „na ja, az elektromos rásegítésű bringával könnyű”, és – magamban! – arra gondoltam, hogy lassan tekerve nekem sem állna görcsbe a combizmom, de persze másról van szó. A bölcsességről. Az élni tudás és akarás minőségéről, de leginkább arról, hogy tényleg minden álom megvalósítható, ha van egészség, kedv, szabadidő és persze lehetőség arra, hogy a kerékpár gumija az aszfalton kopjon. S valahol ez lenne a kulcs az élet értelméhez: azok, akik a távolságban nem az ellenfelet, hanem a szépséget látják, örömmel juthatnak el A-ból B-be.

No, persze, alkat is kell az ilyesféle erőpróbához, sőt, jókora genetikai áldás is, hogy valaki ne a járóbot fejére, hanem a bringakormányra támaszkodhasson, de aki hetven felett is nyomja a pedált, az nagy valószínűséggel az ide vezető utat már régen megalapozta.

S ez lenne a mese veleje is: miközben egyre inkább az élsport bűvöletében élünk, kiderül, hogy a boldogságért nem kell feltétlenül a profi karriert hajszolni, elég megszeretni a mozgást, hogy az akkor is igény legyen (maradjon), amikor hirtelen több lesz a szabadidő, s így elég hétköznapi módon (a magunk örömére) kiderül, hogy bőven van bennünk energia – hetvenen túl is...

„Mire gondol, fiatalember?” – szakított ki ebből a már-már filozofikus merengésből a hölgy, akinek a csodabringája a vagon felhajtható üléseihez szíjazva utazott, miközben ő maga „természetesen” állva tette meg az utat a vonat lüktető himbálózását követve Velencétől Kelenföldig, ugyanazzal a természetességgel viselve ezt a kényelmetlenséget, mint amikor öt-hat órával korábban a nyári kánikulában nekivágott a nagy útnak a Budai-hegység lábától az etyeki dombokon át a tóig.
„Arra gondolok, vajon milyen lehet a Duna mentén elbringázni Passautól Budapestig?” – de persze ebben a kérdésben volt némi cselvetés, mert csak nagyot akartam mondani, hogy lám, ötszáz kilométert is letekerhet az ember, ha...

„Gyönyörű!” – érkezett a válasz, és ez volt az a pont, amely gyémántkeménységűvé tette a meg­győződésemet, hogy valóban érdemes a mozgás szabadságáért élni, s hogy az e-bringáját a Kelenföldön lefékező vonatról féltő gonddal legurító hölgyhöz hasonló életigenléssel szeretnék magam is „öregen is fiatal” lenni, feltöltődni ezernyi látnivalóval, csodával – és hinni az életben.
Igen, azt a fajta gondtalanságot választanám, hogy amikor lehet, elindulhassak „egy” úton.
Valahová, ahol akad valami olyan látnivaló, amit a rohanásban sohasem vennénk észre.

Hisz manapság már önmagunkat sem látjuk – csak nyomjuk a pedált... Minden értelemben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik