Giro: véget ért, de örökké emlékezetes marad a 2022-es olasz kör

Amilyen álomszerűen kezdődött, olyan szépen is végződött a 105. Giro d'Italia magyar szempontból. Szinte hihetetlen, hogy az első három magyarországi szakasz óta eltelt már három hét, hiszen a hazai „Nagy rajt” élményét azóta is emésztgetjük – a lehető legpozitívabb értelemben. Arról azonban, hogy az országban kitörő, sohasem látott kerékpárláz és a viadal iránti érdeklődés azután is fennmaradjon, hogy az Olasz körverseny karavánja elhagyta hazánkat, három versenyzőnknek kellett gondoskodnia, és a háromheti összkép alapján azt kell mondani, gondoskodtak is róla.

Noha legnagyobb közönségkedvencünk, a tavaly három felejthetetlen napot az összetett éllovast megillető rózsaszín trikóban eltöltő Valter Attila az első két hét után önkritikusan maga is elismerte, nem elégedett az eredményeivel, a záró hét sok mindenért kárpótolta őt és az érte szorítókat is.

„A mosolyt mintha otthon hagytam volna, amikor eljöttünk Magyarországról, de egy csomagot ugyanúgy cipelek minden szakaszon. Egy-két éve ez a teljesítmény teljesen rendben lett volna, de a léc egyre feljebb van, egyre nagyobb kihívás megugrani. Egyelőre nem vagyok kibékülve az eredményeimmel, sokkal többre vagyok képes, de mindig nem alakulhat úgy a verseny, ahogy eltervezzük” – fogalmazott a francia FDJ klasszisa a második szünnapon, az utolsó héten pedig sok minden ki is jött abból, ami addig benne ragadt. A 19. etapon ugyanis hajszálra volt a sportágtörténeti dobogótól: ha nincs az a gonosz utolsó kanyar, szinte biztos, hogy még a negyedik helynél is előrébb végzett volna, pedig hagyományos szakaszon (nem időfutamon) az is toronymagasan a legjobb magyar háromhetes eredmény.

„Egyrészt tudom, hogy hálásnak kell lennem, mert megmutathattam, képes vagyok harcolni a győzelemért. Másrészt viszont óriási csalódottság van bennem. Bírtam volna erősebb tempót menni, de nem volt elég infóm az utolsó kanyarról, nem számítottam rá, hogy ekkora lesz. Ám tudom, abból a pozícióból sem nyertem volna sehogy sem. Elrontottam. Nagyon jó lett volna nyerni, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó esélyem a győzelemre, sőt!”

Arról nem beszélve, hogy Valter összetettbeli 35. helye és a fiatalok versenyében megcsípett top 10-es (9.) eredménye mellett a csapatából egyedüli hegyimenőként is oroszlánrészt vállalt az FDJ fő céljában, a ciklámen trikó megszerzésében. Az istálló sztársprinterét, Arnaud Démare-t triplázáshoz segítette, a francia utcahosszal nyerte meg a gyorsasági pontversenyt (254 pontjával majdnem 120 egységet vert a mögötte 136-tal másodikként végző Fernando Gaviriára), nem csoda, hogy Démare több ízben magyarul mondott köszönetet Valternek a segítségért, s a vasárnapi, veronai ceremónián is egymás mellett ünnepeltek a dobogó tetején a ciklámen trikó átadásakor.

És csak elismerés illeti a másik két magyart, az egyaránt Grand Tour-debütáns Fetter Eriket és Peák Barnabást is.

Mert noha Magyarországon sokan hajlamosak kizárólag érmek és helyezések alapján mércét állítani, az országúti kerékpársport ennél azért összetettebb sportág. Eleve óriási fegyvertény, hogy mindketten végigcsinálták életük első háromhetesét és a majd' 3500 kilométeres össztávot, de mindezt ráadásul úgy tették, hogy a csapatuk által rájuk ruházott feladatoknak is maradéktalanul eleget tettek. Az ettől az évtől a Wantyban tekerő és valósággal kivirágzó Peák például amellett, hogy elért egy kiváló szakasz-13. helyet, rengeteget vezetett a történelmet író, első fekete-afrikai versenyzőként háromhetes szakaszt nyerő Biniam Girmaynak (hogy szegényre mégis mindenki az abszurd „szemkilövős” pezsgőbalesetéről fog emlékezni, már más kérdés...), és a 176 eredeti indulóból végül a 110.-ként végzett segítőként. Az eolo-kometás Fetter szintén rengeteget dolgozott társaiért, ő is ott volt elmenésekben és támadásokat vert vissza, 83. helye 17-tel jobb, mint tavaly csapattársáé, Dina Mártoné, a záró időfutamon pedig a 23. legjobb időt száguldotta, ami három ilyen kőkemény hét után első Grand Tourján több mint megsüvegelendő.

És a végén még Richard Carapaz is őszintén tudott mosolyogni a dobogó második fokán, pedig neki aztán lett volna oka a csalódottságra, hiszen hat szakaszon át, eggyel a vége előtt még úgy állt, megszerzi karrierje második Giro-győzelmét, ám az utolsó előtti etapon megzuhant és jött Jai Hindley, aki első ausztrálként tudta hazavinni a rózsaszín trikót, az ikonikus maglia rosát. Neki viszont a sors éppen, hogy visszaadott valamicskét abból, amit két éve elvett tőle – akkor az ő szájából énekelte ki a sajtot a záró időfutamon Tao Geoghegan Hart.

A 2022-es Giro tehát nemcsak nekik, de nekünk, magyaroknak is biztos, hogy örökké emlékezetes marad, és nagyon büszkék lehetünk rá, már csak a budapesti „Grande Partenza” és a többi fantasztikusan sikerült hazai szakasz okán, s mert az országúti kerékpársport gazdag történetében először szurkolhattunk egyszerre három honfitársunknak egy nagy körversenyen.

Először – de reméljük, nem utoljára, s innen csak még feljebb visz az út!