Született: 1998. június 12., Csömör Sportága: kerékpár Magassága/testsúlya: 185 cm/65 kg Csapatai: Cube-Csömör (2014–2017), Pannon Cycling Team (2018), CCC Development Team (lengyel, 2019), CCC Team (lengyel, 2020), Groupama-FDJ (francia, 2021–) Legnagyobb sikerei: Tour de Hongrie-győztes (2020), 3 napon át a Giro d'Italia összetett éllovasának járó rózsaszín trikó birtokosa; az összetett verseny 14. helyezettje; a fiatalok versenyének 6. helyezettje (2021), Strade Bianche-4. hely (2022), Lombardiai körverseny-12. hely (2021), Tour de Hongrie-3. hely (2019), Giro d'Italia összetett 27. hely, a fiatalok versenyében 11. hely (2020), magyar országos időfutambajnok (2019) |
– Mondja már el, mégis hogyan csinálta, mert a tévéközvetítésből nem nagyon derült ki. A végén egyszer csak felbukkant, és betekert a negyedik helyen...
– Hát, igen, úgy látszik, azokon a versenyeken, amelyeken jól megyek, a kamera valahogy nem akarja az igazat... – válaszolta nevetve a Groupama-FDJ 23 éves versenyzője, Valter Attila, aki szombaton parádés versenyzéssel a negyedik helyen ért célba az egyik legkülönlegesebb és legnehezebb egynaposon, a Siena-környéki Strade Bianche fehér murváján. Ráadásul a kétszeres Tour de France-győztes szlovén zseni, Tadej Pogacar, az elpusztíthatatlan spanyol ikon, a maholnap 42 éves Alejandro Valverde, valamint a dán időfutam-világbajnok Kasper Agreen mögött. – Végig nagyon jó erőben éreztem magam. Szerencsére viszonylagos nyugalomban telt a versenyem egészen ötven kilométerrel a cél előttig, amikor Pogacar megszökött a mezőnytől. Ott is jól voltam még, bár egy kicsit már szenvedtem, viszont akkor már csak nyolc-tízen maradtunk elöl, én pedig kimondottan jó helyen álltam, a negyedik-ötödik hely környékén, közvetlenül Valverdéék mögött – mondanom sem kell, ez óriási pluszerőt adott.
– Okosan, taktikusan versenyzett, nem látszott, hogy először állt rajthoz itt.
– Csütörtökön volt egy pályabejárásunk – nem győztem gyönyörködni a tájban! –, úgyhogy nagyjából tudtam, mire számítsak, a végén a hosszabb, betonos résznél is. Az utolsó zónák közül az elsőt nem a legjobb helyen vettem, így a csoport közepére kerültem, ott próbáltam minél többet spórolni. Valverdéék a hegytetőn eléggé meghúzták, őket már nem értem utol, de talán nem is baj, mert ha végig a kerekükön megyek, meglehet, akkora pluszerőt igényelt volna, hogy a végén nem tudok ott maradni. Az utolsó nehéz murvás szakasznál tudtam, mindjárt vége, s csak az járt a fejemben, hogy ide felérek, ha törik, ha szakad.
– Hogyan emlékszik erre az utolsó nagyjából tíz, döntő kilométerre?
– Arra emlékszem, hogy a végén mindent kiadtam magamból, ami még bennem volt. Az utolsó előtti emelkedő tetejére egyedül érkeztem meg, egy-két perccel később jött meg Pello Bilbao, akivel aztán remekül együtt tudtunk dolgozni. Ő ezt egyébként javasolta is, én pedig egyetértettem, így kölcsönösen segítettük egymást. Viszonylag gyorsan felértünk arra a hármasra, amely leszakadt Valverdéékről, így újra öten mentünk együtt – onnantól már tudtam, ez a meccs a negyedik helyért zajlik. Mind jól működtünk együtt, hiszen ebből az ötös fogatból senki sem szerette volna, hogy bárki is visszaérjen ránk a végére. Azt viszont láttam, hogy a többiek már nagyon fáradtak, legfeljebb egy-két ember volt a csoportunkból, akinek maradhatott még némi ereje. Nekem viszont nagyon jó lábaim voltak, így a kockaköves rész legelején előreálltam, és szerencsére még ott is a maximumot tudtam menni. Az is segített, hogy éppen hátulról sütött a nap, így láttam az árnyékokat, és azt, ahogyan az árnyék egyre távolodik mögülem – akkor rátettem még egy lapáttal. A cél onnantól az volt, hogy a tetőn az utolsó kis jobbkanyart előnnyel vegyem, szerencsére sikerült – a végén pedig ilyenkor már beviszi az embert a szíve a célba.
– Mit érzett, amikor közvetlenül a dobogós nagyágyúk után tekert át a célon?
– Hihetetlen boldogságot! A beérkezés utáni kormánycsapás nem dühről árulkodott, örömömben vágtam rá. A csapattársaimnak is mondtam, hogy aki itt a negyedik helynek nem tud örülni – leszámítva Pogacart vagy Mathieu van der Poelt –, az minek versenyez?! Szóval eszembe sem jutott azon lamentálni, hogy lehettem volna harmadik is, hiszen összességében minden optimálisan alakult, nem estem el, nem kaptam defektet. Nem mellesleg óriási megkönnyebbülést jelentett az eredmény, mert eddig legfeljebb erős közepesre lehetett értékelni az évemet, dacára a jó formámnak. Nagyon kellett már a lelkemnek.
– Ha már említette az esést: a táv közepefelé volt egy tömegbukás, többen, köztük a világbajnok Julian Alaphilippe is nagyot repült. Mennyit érzékelt belőle?
– Még fél távnál sem tartottunk, én akkor szerencsére hátrébb helyezkedtem, így megúsztam, és kényelmesen ki tudtam kerülni. Elég izgalmas volt, mert nagyon durva oldalszél fújt azon a szakaszon, ami ráadásul az egész versenyen tapasztalható legmélyebb murvával párosult. Igen veszélyes, szinte már-már homokszerű talajon tekertünk, jóformán elnyelte a kerekeket, egyedül, senkitől sem zavartatva is simán el lehetett esni. A bukásnál meg is szakadt a sor, a következő két zónára csak a mezőny első fele maradt, ott már a taktika került főszerepbe. Mindenesetre örültem, hogy kimaradtam a „balhéból”, és utána Pogacar támadásáig is olyan könnyedén ment minden, hogy szinte már csodálkoztam. Régen éreztem már, hogy szinte bármire képes vagyok, nagyon kellett már!
– A hegyikerékpáros-múltja miatt ennyire jó a murvás részeken?
– Mindenképpen szerepe van benne – noha ezeken a részeken inkább óvatosan próbáltam menni. Biztosan sokat számított, hogy tudom, az ilyen talajon hogyan kell higgadtan föl-le tekerni, sokakon úgy láttam, rengeteg energiájuk elment ezeken a szakaszokon. Nekem ellenben előnyt jelentett, mert a múltbeli tapasztalataim nyomán pontosan érzem a határokat, figyeltem, hogy ne pörögjön, csússzon ki a kerék, illetve hogy ha el is indul a bringa hátulja, ne ellenkormányozzak, hanem engedjem kicsit – nagyjából mint amikor vizes úton biciklizik vagy havas úton autózik az ember.
– Gondolom, ez az eredmény a májusi, magyarországi Giro d'Italia-rajtra nézve is önbizalomnövelő lehet.
– Pontosan. Az nagyon kemény három hét lesz, óriási nyomás nehezedik majd rám, de látszik, hogy jó úton haladok. Most már talán látni, hogy rajtam nem fog múlni, csak ott is jöjjön ki a lépés! Egymillió tényezőn áll vagy bukik egy-egy siker, a jó szereplés, és ebből 999 999-szer nem a versenyzőn múlik – ha mást nem, azt legalább láthatta mindenki, hogy mindent megteszek, amit csak lehet.
Megint megcsinálta – és az a megdöbbentő, hogy szinte már meg sem lepődünk rajta (annyira). Jó, ezen a mostanin, mondjuk, éppen igen, mert Valter Attilát sajnos tényleg nem sokszor láthattuk televíziós közvetítésben, így a 184 kőkemény kilométer és majdnem öt óra letekerése után úgy bukkant elő Siena történelmi belvárosában az utolsó emelkedő után, mint valami eposzi hős. Nagy bajnokok szokták mondani, hogy a győzelem ízét, érzését egyszerűen lehetetlen megunni. Nos, ugyanez áll az egyszeri sportkedvelőkre is: az érzést, hogy végre van egy valóban világklasszis férfi versenyzőnk a földgolyó egyik legnehezebb és legnépszerűbb sportágában, ugyancsak lehetetlen megunni – mi több, sokszor még mindig csak ismerkedünk vele, vagy legalábbis egy-egy ilyen szenzáció láttán meg-megcsípjük magunkat, biztos nem álmodunk-e. Mert ne legyen kétségünk, a világmércével mérve aprócska magyar kerékpársportnak minden kiugró eredmény győzelemmel ér fel, „valteratistól, vasblankástól”, mindenestől. Főleg egy ilyen évben, amikor néhány, remélhetőleg csodálatos sportágtörténeti napig – a magyarországi Giro-rajtszakaszok és a soha nem látott világszínvonalú Tour de Hongrie okán – eleve ránk figyel majd a komplett bringásvilág. Valami tényleg elindult tehát, vagy inkább már javában tart – talán azt is megérjük, hogy a kamera is megszereti a mi hősünket... |