„Képes vagyok győztes pályára állítani a csapatot” – Per Johansson-interjú
– Miért lett kézilabdaedző?
– Gyerekkoromban a Balkán inspirált, láttam kétszer is BEK-et nyerni a jugoszláv Metaloplasztika csapatát, és lenyűgözött az egész miliő, egy teljesen új világot jelentett. Azt nem tudom, hogy mi motivált anno ezzel a pályával kapcsolatban, de már a kezdetektől velem volt ez az érzés, hogy edző szeretnék lenni, és a mai napig is megvan. Meg akartam mutatni, hogy jó vagyok.
– Kinek?
– Jó kérdés… Saját magamnak, én vagyok a legnagyobb kritikusom. Üvöltözhetnek velem, haza is küldhetnek, de az számít, hogy én belül mit érzek. És persze nyerni akartam valami nagyot.
– Huszonhárom évesen már felnőttcsapatot irányított. Nehéz volt elnyerni a játékosok bizalmát, elérni, hogy egy fiatal srácra hallgassanak?
– Bejártam előtte a világot, fesztiváloztam, hosszú volt a hajam, szóval meg kellett változtatni az életstílusom, de megérte. Amikor az utánpótlás után kineveztek szülővárosom, Uddevalla férfi felnőttcsapata élére, elhatároztam, hogy pokoli munkát teszek bele. Többet, mint bárki valaha, hogy ezt lássák a nálam 6-8 évvel idősebb, korábbi válogatott kézilabdázók. A Kroppskulturral nem nyertünk semmit, de jó eredményeket értünk el. Kedveltek a játékosok, épp a hozzáállásom miatt.
Születési hely, idő: 1970. november 10., Uddevalla (Svédország)  |
– Utána meg már jöttek az újabb kihívások.
– Egyszer csak hirtelen arra eszméltem, hogy a svéd U21-es férfiválogatottal lettem világbajnok. Tudja, én mindig fejlődésre törekedtem, arra, hogy feljebb és feljebb jussak. Az elmúlt harminckét évben jól tettem meg ezeket a lépéseket, így mostanra kikötöttem Győrben.
– Nyolc évvel ezelőtt vállalt először munkát Svédországon kívül, 2017 tavaszán a román CSM Bucuresti női csapatát vette át. Miben látta a legnagyobb különbséget Nyugat- és Kelet-Európa között?
– Mindenben. Imádtam azt a különleges légkört, érdeklődést, ami a kézilabdát övezte, de erre készültem, és egyből a Ferencvárossal találkoztunk a BL negyeddöntőjében. Sosem féltem az eltérő kultúrától, ahogy attól sem, hogy nem ismerem az adott ország anyanyelvét. Állandóan „ugrándoztam” a pályafutásom során, néha túl sokat, de minden állomáson azon dolgoztam, hogy rendbe tegyem a csapatot, fejlődjünk és elérjük a célokat. Ez persze szorongással is jár, rajtam volt a teljesítménykényszer, de így is azt mondom, hogy megérte.
ROSZTOVI SZERZŐDÉS ÉS A NEHÉZ DÖNTÉSEK
– Mikor érezte úgy, hogy túl sokat „ugrál”?
– Kétszer is belevágtam a bukaresti kalandba, de mindkét esetben csak néhány hónapig tartott. 2017-ben nagyszerű szerződésem volt, de nem maradtam, hazavágytam, hogy közel lehessek a családomhoz. Aztán jött a megkeresés Montenegróból, ahol én lehettem a női válogatott szövetségi kapitánya. Ahogy már említettem, erősen kötődöm a Balkánhoz, örök álmot jelentett, hogy az egykori Jugoszlávia területén dolgozhassak. Három évig tartott a munka, és hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, örökké a szívembe zártam. Csak aztán elkezdett hiányozni, hogy klubnál edzősködjek. Furcsa, néha az embernek elege van belőle, máskor meg vágyik rá…
– Montenegró a 2010-es évek elején nagyon eredményesen teljesített női kézilabdában, a válogatott olimpiai ezüstérmes és Európa-bajnok lett, a Buducsnoszt Podgorica kétszer is Bajnokok Ligáját nyert. Közös bennük Dragan Adzsics személye, a válogatottat és a klubot is csúcsra vezette. Mennyire nehéz egy ilyen kaliberű tréner utódjaként dolgozni?
– Adzsicsnak köszönettel tartozom, mert nagyon sokat segített. Montenegróban külön rendszere van a kézilabdának, amibe fokozatosan kerültem be, ebben támogatott ő is, mert mindent megmutatott, ha kellett, mehettem a Buducsnoszt edzéseire, taktikai értekezleteire is. Kifejezetten nehéz feladat volt, hogy az én hatásom is érvényesüljön, de három év alatt sikerült mindezt elérni.
– 2020-ban klubcsapatnál vállalt munkát, az orosz Rosztov-Don kispadjára ült le.
– A hidegháború évei alatt nőttem fel, előttem egyetlen svéd sem ment az oroszokhoz dolgozni, én viszont lehetőséget kaptam és belevágtam. Pedig nem volt egyszerű, hiszen az esküvőm után három héttel már utazni kellett, ráadásul utána hat hónapig nem láttam a nejemet… Olyan feleség kell, aki megérti, mire van szükségem. Oroszország minden tekintetben csodálatos volt.
– A rosztovi munkáját a háború zárta le 2022 tavaszán. Van önben hiányérzet azzal kapcsolatban, ahogy ez a történet véget ért?
– Katasztrofálisan zárult. A történtek a mai napig fájnak, nyomot hagytak rajtam. A holland válogatottnál is dolgoztam már akkor, a háború kezdetekor emiatt Rotterdamba utaztam. Két-három hét alatt döntenem kellett arról, hogy visszamegyek-e. Hatalmas nyomást helyezett rám a média, a hazám és a családom. Engem Svédországban politikai értelemben kivégeztek volna, ha visszautazom. Nem tettem. Viszont nem vagyok biztos abban, hogy korrekt döntést hoztam. Ha most lennék ebben a helyzetben, lehet, hogy másképp látnám.
– Miért?
– Három hónap volt még hátra az idényből, és azt már korábban eldöntöttem, hogy azt követően távozom, de a munkánk így félbemaradt. A játékosokkal éltem át a mindennapokat, akiknek nehéz helyzetben szükségük van az edzőre, hát még ilyen elképesztő időkben. És az edző nem jött.
– Hogyan tudta felépíteni magát ebből a szituációból?
– Meg kellett tanulnom, hogy senki sem befolyásolhat a döntéseimben. Nyugaton mindenki helyeselte, amit tettem. Normál esetben nem érdekel, ki mit mond, talán ismeri a nagyon találó magyar mondást, hát itt mindenki „az enyémmel verte a csalánt”… Az edzői munka mindig nyomot hagy, ez is egy heg. Továbbléptem, a holland válogatottal szép éveket töltöttem, még évekig szólt a szerződésem, de tavaly az olimpia után úgy éreztem, hogy ennek a történetnek itt a vége.
A SZÁMOK ISMERETE NÉLKÜL IS ELFOGADTA A SZERZŐDÉST
– 2024 márciusában vette át a győri csapat vezetését. Álmodott korábban az ETO kispadjáról?
– Igen, mint minden edző. Ez a világ legjobb klubja, a legnagyobb múlttal, és itt lehet serlegeket a magasba emelni.
– Mégis mélyponton állt akkor a klub, elbukta a kupadöntőt a Ferencváros ellen, becsúsztak vereségek a Bajnokok Ligájában, míg a bajnokságot a mosonmagyaróváriak és a ferencvárosiak elleni idegenbeli kudarccal lényegében elveszítette. Egy aranyra maradt esély: a BL-győzelemre. Sokat gondolkodott, hogy belevágjon?
– A legkönnyebb döntésem volt, már azelőtt biztos voltam benne, hogy beírták volna a számokat a szerződésbe. A klub vezetői tudták, hogy képes vagyok győztes pályára állítani a csapatot, van ebben már gyakorlatom. Nagy elvárást fogalmaztak meg, miközben remegett alattunk a föld, ez furcsa kettősség… Sok időm nem volt, a játékosokkal az önbizalomra helyeztük a hangsúlyt, és szenzációs fejlődésen mentünk keresztül, mert követtek engem. Tudtuk, hogy nyerni kell, és támogattuk egymást a győzelemben, másképp nem ment volna.
– Minek köszönhető, hogy a kézilabdázók beálltak ön mögé és végül meglett a hőn áhított győzelem a budapesti négyes döntőben?
– Nagy névnek számítok, már ismernek a kézilabdázók. Professzionális játékosaink vannak, akik tudják, hogy az edzők jönnek és mennek, ugyanakkor nekem van az egyik legnagyobb rutinom az ilyen szituációk kezelésében. Minél többet edzel, minél többet készülsz, annál eredményesebb leszel, ez rám is igaz.
– Tavaly nyáron jelentős átalakulás történt a keretben, ráadásul akkor az olimpia miatt kevesebb idő jutott az ismerkedésre, az alapok lefektetésére. Most nyugodtabban telt a nyár, ketten távoztak és négyen érkeztek. Miként értékeli a felkészülést?
– Az évek alatt megtanultam, hogy nem szabad ilyenkor sem aggodalmaskodni. Szép lassan beépülnek az új játékosok, nem szabad kapkodni, a kollégák gyakran erőltetik ezt a folyamatot, ami szerintem hiba. Hasznosan telt ez az időszak, lépésről lépésre haladtunk, aztán történtek kisebb sérülések, de nem az edzésmódszer miatt. Immáron megvan az alap, a rendszer, amelyre lehet építkezni.
– Mi számít inkább a tesztmérkőzéseken: az eredmény vagy a játék bizonyos elemei?
– Amikor a strasbourgi kupában a Metz ellen döntőztünk, akkor nagyon fontos volt a győzelem. Nem volt sok magas színvonalú meccsünk, amikor erős ellenféllel találkoztunk, ráadásul sokan hiányoztak tőlünk. Játszottunk a CSM Bucuresti-tel, és kétszer is megmérkőztünk volna a Ludwigsburggal, csak az a csapat csődbe ment… Máskülönben a kísérletezés és a rotáció a lényeges, meg kell találni a kapcsolatokat, kik játszanak együtt és kik nem.
– Említette a Ludwigsburgot, korábban éles kritikát fogalmazott meg a szintén csődbe ment Vipers helyzetével kapcsolatban. Meglepte, hogy mostanában ennyi magasan jegyzett női csapat jut erre a sorsra?
– A ludwigsburgi eset csak azt nem lepte meg, aki tudott róla korábban. Licencet kaptak, úgy volt, hogy jönnek hozzánk, a szállást is lefoglalták. A trend viszont aggasztó. A Vipers hanyatlását katasztrofálisan kezelték, német és norvég csapatról beszélünk, amelynek stabilnak kellene lennie. Előtte az ígéretesen fejlődő Nantes-projektnek lett korán vége, míg a Buducsnoszt Podgoricát az önkormányzat mentette meg, és most próbálják újra felépíteni. Ezek a klubok a szorosan vett elithez tartoztak, félelmetes látni, hogyan szenvedtek.
– A hamarosan kezdődő idényben harmadjára nyerheti meg a Bajnokok Ligáját az ETO-val. A két hazai és a nemzetközi sorozatban is nyilvánvalóan az aranyérem a klub célja. Gyakran gondol e két triplázásra?
– A mindennapi munka során soha. Inkább akkor jut ez eszembe, amikor lazítok, pihenek. Meglepett, hogy az ETO eddig csak egyszer volt képes megnyerni egymás után háromszor a BL-t. A másik triplázáshoz már az előző alkalommal is nagyon közel álltunk, de akkor a kupát elvesztettük a nagyon erős Ferencvárossal szemben. Az a kulcs, hogy a befektetett munkánk nyomán alkalmassá váljunk ezekre a célokra, mi kizárólag erre helyezzük a hangsúlyt.
– Ezek a magas elvárások állandó nyomással és stresszel járnak. Ezzel miként lehet megbirkózni?
– Stressz és nyomás nélkül nincs esély a győzelemre. Az ötödik-hatodik helyért harcoló középcsapatoknál nincs meg ez az érzés, ám minket ez visz előre. Nem engedhetem meg magamnak, hogy felkészületlenül menjek edzésre vagy kihagyjak bármilyen találkozót, hiszen ez minősíti a munkámat. Miénk a világ legjobb csapata, én meg az edző vagyok, akit ezért fizetnek. Nagyszerű stábom van, egy viselkedéselemző is segít bennünket csapatként és egyénileg is, a két BL-cím felé vezető úton ő volt az utolsó láncszem, mert a végén minden fejben dől el.
ANNYIT AKAR NYERNI, AMENNYIT LEHET
– Novemberben ötvenöt éves lesz. Foglalkozik a korral?
– Szörnyű, ne is mondja… Alapvetően tudom ezt kezelni, de olykor eszembe jut, mennyi évet töltöttem ebben a sportágban. Időnként végig kell gondolni, megállni néhány pillanatra, rájönni, ki vagy, mit értél el, mert különben monoton munkává válik. Elveszíted azt az érzést, hogy kivételezett vagy. Én egy kisvárosból jövök, úgy nőttem fel, hogy megmondták, ne gondoljam magam többnek, mint ami vagyok. Arra neveltek, hogy őszinte legyek és sokat dolgozzak. Büszke vagyok, hogy ehhez azóta is tartom magam.
– Ha már büszkeség: az eredményei közül melyiket tartja a legkiemelkedőbbnek?
– Az első az, amikor a Kroppskulturral ezüstérmesek lettünk, mindenkit meglepett, ahogyan az is, hogy 25 évesen az élvonalba juttattam a klubot. A svéd női válogatottal elért Európa-bajnoki ezüstérem is váratlan volt. A különböző bajnoki címekre is büszke vagyok, de természetesen ide illik az is, ami Győrben történt velem az elmúlt tizenöt hónapban. Tündérmese ennyi idő alatt két BL-t nyerni és visszahozni az oly fontos bajnoki trófeát. A kupával talán már túl álomszerű lett volna…
– Nem fél attól, hogy egyszer vége lesz ennek a mesének?
– Egyáltalán nem. Tudom, mennyire nehéz győzni és mennyi csapat dolgozza ki ezért a belét. Nem reális, hogy mindig nyerünk, mi is tudjuk, hogy lesz buktató az úton. Inkább messzebbről érdemes nézni folyamatot, talán az érkezésemtől számított öt évig. Nem valószínű, hogy 2030-ig itt leszek, de ez egy új korszak, és mi mindent meg akarunk nyerni addig. Ami azt illeti, jól kezdtünk…
– Mit szeret igazán a kézilabdában?
– A kultúrát, hogy ez az úriemberek sportja, egészen más szinten, mint a többi nagy sportág. Szeretem megjavítani az elromlott kapcsolatokat, fejlődni és támogatni, számomra ez most fontosabb, mint maga a játék. Tudom, hogy mire vagyok benne képes, segít a másodedzőm, Uros Bregar, de igazán az érdekel, ami a pályán kívül történik, mert az dönti el, hogy ki nyeri a meccset. A korral jár, hogy rájön az ember, nem a támadás vagy a blokkolt lövés számít, hanem az, hogy mennyire készültünk fel és milyen a minket körülvevő környezet.
– Mi a legfontosabb szabálya ennek a környezetnek?
– Tiszta szabályok és egyértelmű megállapodások kellenek, ahogyan az őszinteség is lényeges. Én időnként talán már túlságosan is az vagyok, de ez ilyen, s néha fájdalommal jár… Nem mindegy, hogy emberekkel vagy emberekről beszélsz, az utóbbit kifejezetten utálom. Ülj le, beszélgess, és valószínűleg megoldódnak a dolgok, ha meg nem, akkor elbúcsúzunk. Ez nem egyszerű, mi edzők is emberek vagyunk, kemény szituációkat kell megoldani, de hiányoznának, ha ezek nem történtek volna meg. Az én munkám lényege, hogy szembenézzek a valósággal, nem dolgozhatok úgy, hogy fekete-fehér alapon kiválogatom, mi volt jó és mi nem, hanem a nüanszokra kell figyelni.
– Mit ért ez alatt?
– Úgy tűnik, hogy amikor nyersz, a csúcson vagy, ha viszont veszítesz, a padlóra kerülsz. De az élet nem ilyen, ahogyan a sport és az emberi lét sem, és ezt próbálom itt nyomatékosítani napról napra. A Ferencváros ellen hétméteresekkel elveszített kupadöntő után azt mondtam, hogy minden rosszul működött. Igen, de ötven percig felülmúltuk őket, aztán a hajrában történt valami. Ezt rendbe kellett tenni, reagálni arra, mi van, ha lefagyunk. Kibeszéltük minden egyes játékossal és stábtaggal a történteket. Nagyon nehéz két hónapot töltöttünk el a Fradi elleni májusi bajnokiig, hogy rendbe tegyünk mindent. Nyugodtan mondhatom, életem egyik leginkább szenvedős időszakát éltem át. De sikerült, hiába vezetett az ellenfél a szünetben, tudtuk, hogy ha jönnek a gólok, nyerni fogunk. Fantasztikus visszavágás volt, győztünk és megnyertük a bajnokságot.
– Elégtételként élte meg?
– Igen, de tudja, mi a legszomorúbb a mi munkánkban? Én úgy élem meg, hogy a vereség az mínusz pont, a győzelem nulla… Ezen a hozzáálláson dolgozom, hogy annak örüljek, nyertünk két pontot, ne annak, hogy nem veszítettünk kettőt.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 6-i lapszámában jelent meg.)
Szabó Szebasztián: Van még miért küzdeni
