Sokadvirágzását éli a szorgalmas óriás – interjú Kovács Péterrel

– Az interjú előtt BVSC-s gyerekeknek beszélt a szingapúri világbajnokságról, akik lelkesen hallgatták az élménybeszámolót. Milyen volt csaknem egy hónap távlatából felidézni a történteket?     
– Bevallom, eleinte kissé féltem a beszélgetéstől, mert viszonylag zárkózott vagyok, de támogattam az ötletet, hogy gyerekeknek tartsunk előadást. Egyre jobban beleéltem magam, azt éreztem, hogy figyelnek rám, érdekli őket a történetem. Nagyon sok érdekes kérdést kaptam, jó volt válaszolni rájuk.

–  Gyanítom, egykoron a példaképnek is voltak példaképei. Megmaradt önben egy-egy biztató, inspiráló mondat, amelyet annak idején a nagyoktól hallott?     
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy miután bekerültem a sportág körforgásába, több játékosnak is példaértékűnek tartottam bizonyos cselekedeteit. Egyiküket sem ajnároztam, egyszerűen csak tetszett a játékuk, vagy éppen az, milyen közvetlenül viselkednek a fiatalokkal. Azért mégiscsak akad valaki, akinek mindig is inspirált az életútja és a pályafutása, viszont ő nem vízilabdázó, hanem kosárlabdázó – LeBron Jamesnek hívják.

Született: 1991. május 16., Budapest Sportága: vízilabda Posztja: center Klubjai: Váci SE (–2009), Honvéd (2008–2009, 2011–2014), KSI SE (2009–2011), Angyalföldi SI (2010–2011), BVSC (2014–) Kiemelkedő eredményei klubszinten: magyar bajnoki 3. (2025), Magyar Kupa-döntős (2011, 2024) Kiemelkedő eredményei a válogatottal: vb-2. (2025), világkupa-3. (2025), Eb-4. (2024)

– Kacsingatott más sportágak felé is?     
– Igen, egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a vízilabdázás lesz az én utam. Ha jól rémlik, még óvodás voltam, amikor karatézni kezdtem. Sokáig űztem, és ügyesnek is találtak, viszont olyannyira gyorsan lépkedtem felfelé a ranglétrán, hogy egy idő után gyerekként a felnőttekkel kellett edzenem. Azt már kevésbé élveztem, mert nem találtam barátokat, megrekedt a fejlődésem, alábbhagyott az érdeklődésem. Az iskolatársaim közül sokan fociztak, szóval úgy voltam vele, kipróbálom én is – meg kell hagyni, nem én voltam a legtehetségesebb… Egy év után abba is hagytam, akkor vetette fel édesanyám, hogy próbáljam ki magam a váci vízilabdacsapatban, menjek le egy edzésre. Tízéves lehettem.

– Elsőre megtetszett a vízilabdázás?     
– Azért ezt nem mondanám, viszont nagyon kedves volt az edzőm, így aztán valahogy ott ragadtam. Nem tartott sokáig, hogy megszeressem a vízilabdázást, fél év elteltével már gyakorlatilag mindenkivel jóban voltam: rengeteget nevettünk, élveztük egymás társaságát. Utána már nagyon rosszul éltem volna meg, ha akár egyetlen edzést is ki kellett volna hagynom.

– Pedig azt mondta, hogy zárkózott típusnak tartja magát. Gyerekkorában nem volt az?     
– Olyannyira nem, hogy általános iskolában hangadó voltam.

– Na, ezt tényleg nem gondoltam volna… Mikor változott a személyisége?     
– Szerintem gimnazistaként lettem zárkózottabb, de azt már nem tudom megmondani, minek a hatására. Azóta szeretem magamban megélni a történéseket és megoldani a problémáimat – nem nagyon várok, nem is kérek külső segítséget. 

– Hogyan lesz valakiből center?     
– Belőlem úgy lett, hogy serdülőkoromig bekk voltam, sőt, olykor kapásoldalon is játszottam. Akkor kerültem be középre, egy ideig felváltva bekkeltem és centereztem. Hiszi vagy sem, sokáig jobban élveztem az előbbit, a KSI-s edzőm, Horváth János viszont úgy érezte, centerként tudok igazán érvényesülni. Hamar beláttam, hogy igaza van.

– Ő mondta először, hogy érdemes több energiát fektetnie a vízilabdázásba, mert sokra viheti?     
– Már Vácon is mondogatták, az akkori edzőnk rengeteget foglalkozott Mezei Tomival és velem. Azért is hozott fel minket a fővárosba, mert meglátta bennünk a lehetőséget – onnantól már sokkal eltökéltebben kellett űznünk a sportágat. Sokat köszönhetek Horváth Janinak, nála kerültem be először az utánpótlás-válogatottba, majd az első felnőttéveimben is terelgette az utamat, segített, hogy mit hogyan csináljak.

– Hogy áll az önbizalommal?     
– Ez is változott az évek során. Fiatalon nagyon magabiztos voltam, aztán kissé megingott az önbizalmam, újra kellett építenem magam. A versenysport természetes velejárója, hogy érnek csalódások, amelyek időről időre megtörhetnek, de ha megtaláljuk a miérteket, a nehézségekből is erőt meríthetünk. A húszas éveim közepétől éreztem, hogy igenis újra van önbizalmam.

– Említette, hogy általában egyedül oldja meg a problémáit. Ennyire erős mentálisan és lelkileg?     
– Szeretek csendben, magamban agyalni – már amennyire két gyerek mellett lehetséges –, és egy idő után megtalálom a megoldást. Nem mondom, hogy mindig könnyen megy, a szorult helyzetekben tényleg nagyon nehéz rálelni a kiútra.

– A fizikai erejét aligha kell ecsetelni, a játéka önmagáért beszél. Igaz, hogy kimondottan szeret kondizni?     
– Igen, élvezem az erősítést, szerencsére a testfelépítésem is nagyon jó. Vannak nálam technikásabb centerek, egyáltalán nem én vagyok a legügyesebb – szerintem nagyjából mindenki tudja rólam, hogy a fizikai erőnlétem a legnagyobb erényem.

–  Ebből az következik, hogy legalább annyira a szorgalmának köszönheti a sikereit, mint a tehetségének.     
– Sőt, sokkal inkább a szorgalomnak köszönhetem, amit elértem. Mint mindenkinek, nekem is voltak olyan pillanatok a pályafutásomban, amikor kissé megcsömörlöttem, és felvetődött, hogy esetleg abbahagyom a vízilabdázást, de mindig találtam új motivációt. A legnagyobb csalódást az jelentette, amikor úgy éreztem, hogy már nem leszek válogatott, ugyanakkor továbbra is élveztem a játékot. Úgy voltam vele, hogy amíg szeretem csinálni, nem akasztom szögre a sapkát. 

– És milyen jól döntött! Noha 2017-ben már kapott lehetőséget Märcz Tamástól, a 2024-es Európa-bajnokság volt az első világversenye, vagyis 32 évesen esett át a tűzkeresztségen. Hogyan élte át a kettő között eltelt több mint hat évet?     
– Az első meghívót már nagyon vártam, szerettem volna bekerülni a bő keretbe, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Meglehet, abban a korban még azt gondoltam, hogy ha sikerül, onnan már egyenes út vezet a stabil válogatottságig. Máshogy alakult… Amikor már a sokadik összetartásról maradtam le, elkezdtem gondolkodni, a hiányosságaimmal foglalkozni. Nyilván figyeltem a poszttársaimat is, láttam, hogy mindenki jó valamiben, bizonyos szempontból ők jelentették a mércét. Egy idő után már-már letettem róla, hogy lehetek még válogatott, viszont amikor újra megkaptam az esélyt, minden erőmmel azon voltam, hogy megragadjak ezen a szinten. Sokkal érettebb játékosként mentem le a keretedzésre, mint hat évvel korábban.

– Időközben a BVSC-ben egyre meghatározóbb játékossá vált, immár több mint egy évtizede erősíti a zuglóiakat. Jól érzékelem, hogy szinte összeforrt a neve a klubbal?     
– Ha minden igaz, tizenegy éve vagyok BVSC-s, de őszintén megvallva, már nem is számolom… Valahogy mindig itt maradtam a klubnál, pedig Csapó Mikit leszámítva mindenki kicserélődött körülöttem – az öltözői hangulat és a közösség ereje mégsem változott. Mivel folyamatosan közelítettünk a nagyokhoz, nem volt nehéz motiváltnak maradni, mindig adva voltak a részcélok, amelyeket többnyire el is értünk. A fokozatos haladás szemlélete valamelyest hatással volt a realitásérzékemre is.

– Hogy érti?      
– Annak idején az volt a fejemben, hogy nemcsak válogatott akarok lenni, hanem nyerni is szeretnék a nemzeti csapattal, miközben nagyon kevesen kerülnek oda, és még kevesebben győznek. Persze lehet kergetni ezt az álmot, azóta sem engedtem el, de vigyázni kell vele, mert könnyen belebolondulhat az ember, ha nem sikerül megvalósítania. Ezt elkerülendő, érdemes olyan célokat megfogalmazni, amelyeket rövid távon is elérhetőnek tartunk.

– Mennyit változott a játéka az elmúlt tizenegy évben?     
– Rengeteget. Mivel viszonylag későn kezdtem el centerezni, volt mit tanulnom, sok mindent a saját bőrömön tapasztaltam. Hiába a jó fizikum, amikor fiatalon a felnőttek között kezdesz el játszani, megtapasztalod a különbséget. Az évek során egyre jobban érvényesültem és kamatoztattam az erősségeimet, hosszú és rögös utat jártam be, amíg a válogatottal megmérethettem magam a nemzetközi mezőnyben.

– A városi legenda szerint olyannyira nem hitt a meghívóban, hogy a tavalyi kontinensviadal előtt utazást szervezett az összetartás idejére…     
– A tokiói olimpia után sokan biztattak, hogy még visszakerülhetek a keretbe, de nem kaptam meghívót, vagyis azt hittem, már nem számolnak velem. Sportolóként a nyári és a téli időszakban van lehetőségünk egy-két hetet pihenni, szóval akkor is úgy terveztem, hogy a családommal töltöm a szünetet. Aztán amikor az akkori edzőm, Kemény Kristóf jelezte, hogy valószínűleg meghívnak a válogatottba, minden tervet eldobtam. Szóltam otthon, hogy nem megyünk sehova, azonnal lemondtuk a foglalásainkat.

– Hogyan fogadták a hírt a családtagjai?     
– Nagyon örültek neki, egyáltalán nem bánták az újratervezést. Hálás vagyok a feleségemnek, mert nagyon sok terhet levesz a vállamról, két gyerekkel nincs könnyű dolga az edzőtáborok és a világversenyek alatt. Olykor jelentős logisztikai kihívás elé állít az élet, de amikor csak lehetőségem van, igyekszem minőségi időt tölteni a családommal.

– A megfiatalított válogatottban már az első nagy tornáján is a rutint képviselte. Könnyen megtalálta a közös hangot a fiatalokkal?     
– Tudtam azonosulni velük, mert újoncként gyakorlatilag ugyanazt érezték, amit én. Befogadó közegbe kerültem, a korkülönbség ellenére nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültünk, könnyű volt beilleszkedni. Sohasem szavakkal akartam kivívni a tiszteletet, de nem is volt rá szükség, mert maguktól is megadták a srácok. Nagyon összetartó társaság alakult ki a válogatottban.

– A tavalyi három világversenyből kettőre utazhatott: az Európa-bajnokság után a világbajnokságon is részt vett, de a franciák elleni negyeddöntőben nem játszott. Milyen volt kívülről átélni a történteket?     
– Kár lenne szépíteni, nagyon magam alatt voltam. Olyan játékos vagyok, aki jobban szeret úgy elveszíteni valamit, hogy tett is érte, mint úgy, hogy tehetetlennek érzi magát. Összetörtem, mert nem tudtam, hogy kapok-e még lehetőséget. Pályafutásom legnagyobb traumájaként éltem meg, hogy a párizsi olimpiára nem utazhattam – nagyon fájt, mert tényleg mindent megtettem, és közel voltam a csapatba kerüléshez. Teljes mértékben megértettem, elfogadtam Varga Zsolt szövetségi kapitány indoklását, sőt éppen az tartotta bennem a lelket, hogy azt mondta, ha így folytatom, számít rám a későbbiekben.

– Így is történt: a világkupabronz után a szingapúri világbajnokságon ezüstérmet szerzett a válogatottal. Beérett a munka gyümölcse?     
– Az biztos, hogy száz százalékot adtam ki magamból, de még mindig vegyesek az érzéseim – már csak a koromból adódóan is. Közel voltunk a világbajnoki címhez, nüanszok hiányoztak, talán azon is múlt, hogy nehezebb ágon jutottunk el a döntőig, mint a spanyolok. Rögtön a meccs után arra gondoltam, hogy milyen utat jártam be az elmúlt időszakban, és ha ezt nézem, nagyon-nagyon örülök a vébéezüstnek.

– Mintha csak erősebbé tették volna a nehézségek.     
– Örülök, ha így látja. Persze könnyebb lenne, ha egyenes út vezetne a sikerig, de nem ezt dobta az élet – abból kell kihoznom a legtöbbet, ami megadatott. Még napokkal a világbajnokság után is a szingapúri emlékekkel álmodtam, és bár azóta leülepedtek az élmények, még mindig mosolygok, amikor meglátom a válogatott csapattársaimat. Megindító volt velük együtt örülni a győzelmek után, ezeket a pillanatokat sohasem felejtem el.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 16-i lapszámában jelent meg.)