Az értelem hangja – 85 éves Novotny Zoltán

– Miként határoznád meg a Novotny-féle rádiós stílust?
– Megpróbáltam sportközvetítéseim során elérni, hogy a hallgató érezze, lássa, hogyan történnek az események, és oda tudja képzelni magát a pályára. Aránylag higgadtan, tárgyilagosan mondtam a látnivalókat, törekedve hangutánzó, hang- és hangulatfestő szavakkal kézzelfoghatóvá tenni az élményt. Amikor pedig felgyorsultak az események, jómagam is megemeltem a hangom, gyorsítottam a tempón, a szüneteket feszesebben alkalmaztam. Első találkozásunk alkalmával egykori elődöm, Pluhár István megdicsérte a munkámat, majd kissé korholt is: „A múltkor mérges voltam rád, amiért másfél perccel hamarabb visszaadtad a szót. Én egész életemben ezekre a másfél percekre vágytam, mert ilyenkor lehet beszélni kulisszatitkokról, háttérről, kék égről, ringó búzamezőkről, magyarságról, szeretetről, bármiről.” Megszívleltem a tanácsot, magam is kerestem a módját annak, hogy az üres percekben beszélhessek a sportágról, a sportolóról, a helyszínről, a városról, a történelemről.

–  Szepesi György büszkélkedett el azzal, hogy amíg Pluhár Istvánnak még 280 volt a percenkénti szósebessége, neki már 380-400, és a jelek szerint a gyorsaság egész generációjának vetélkedési alap volt: Raymond Glendenningről, a BBC korszakos rádióriporteréről, az 1953-as londoni angol–magyar kommentátoráról mondták, hogy az általa közvetített lóversenyeken futhatnak bármilyen sebesen a lovak, bizonyosan ő ér célba elsőnek. Ehhez képest a Novotny-közvetítések mintha azt sugallnák, lehet elegánsan galoppozva is felkelteni a hallgatóság figyelmét.     
– Nagyjából igaz ez, annyiban azonban mégsem, hogy ha egy úszóverseny hajrájában vagy egy gólhelyzetben növelni kellett a feszültséget, az én beszédtempóm is felgyorsult, elég sok szót, szótagot mondtam ki nagyon rövid idő alatt. Ilyenkor hangerőt fokozunk, hangmagasságot és ritmust váltunk, aztán a végén, amilyen gyorsan csak lehet, kimondja az ember a gólt vagy a mellélövést, a célba érkezést, a súly kinyomását, kilökését, kiszakítását. 

– Szokták idézni tőled a tételmondatot: „Mindannyian Szepesi köpönyegéből bújtunk elő.” A sportrádiózás klasszisának szóló tiszteletadás ugyanakkor megtévesztő lehet, feledtetheti, hogy a jeles utódoknak is megvolt a maguk kincskereső kisködmönje.     
– Tény és való, hogy aki nem varrta meg a maga köpenyét, az nem is maradt sokáig a pályán. Én gyerekkoromban még öntudatlanul próbáltam utánozni Pluhár közvetítéseit, mikrofon helyett vizespohárba, Schmoll-pasztás dobozba, bármibe. Tinédzserként Szepesi Györgyöt már tudatosan utánoztam, ami azonban nem szóló műfajnak számított, mert minden gyerek Szepesi akart lenni. Aztán rájöttem, hogy Szepesi csak egy van, nekem mindenképpen másfajta stílust kell kialakítanom. Ha az övé az érzelemre épített, akkor mondhatom, hogy az enyém inkább az értelemre. Ezzel nem Szepesit bántom, neki is megvoltak az ismeretterjesztő mondatai. Az utánzás egyébként fontos tényező: egy rádióriporter nevét akkor jegyzik meg, ha érthető, ha példaértékű, ha követhető és – most jön a lényeg – ha utánozható. Nekem éppen ez a jelennel kapcsolatos dilemmám: vajon utánozzák-e a mai srácok a mai riportereket?

– Kikre érdemes odafigyelni a mostani rádiós kollégák közül?     
– Én a maiak közül is régieket említek. Hajdú B. István az etalon, aki ugyan televíziós riporter, de volt időszak, hogy a rádióban dolgozott. Az ő szintjét az éppen szintén nem rádiózó P. Fülöp Gábor közelítette meg, nagy rádiós tapasztalata van még Cseszregi Balázsnak és volt kiktől tanulnia Katona Lászlónak is. A mai fiatalokról nehéz véleményt mondani, mert túl hamar kerültek oda a mikrofonhoz, ami akkor nem lenne baj, ha ott lennének mellettük az idősebbek, az orgonasípok. De hát most éppen nincsenek. Bele kell tehát erősödni a gyakorlatba, és akkor itt a kérdés, hogy vajon Tóth Bélából, Regős Lászlóból, Kreisz Bálintból kerekedik-e ki majd olyan rádióriporter, akinek a nevét megtanulja a hallgatóság.

–  Miként változott a rádiós sportközvetítések szerepe, súlya az idők során?     
– Amikor a televízió előretörésével elkezdték temetni a rádiózást, azt mondta Szepesi György, hogy a rádió örök. Én vele értek egyet. Más lapra tartozik, hogy ma már a fogalom tág, ide értendő a számos podcast és online rádió is. Gondolni kell azokra, akik autóban ülnek, úton vannak, dolgoznak, kórházban fekszenek, hátérrádiózni sok helyzetben lehet, háttértelevíziózni kevésbé. A rádiózás hőskoráról szólva egy 1968-as közvetítésem ötlik fel. Bilbao–Ferencváros VVK-negyeddöntőt játszottak Spanyolországban, előzőleg idehaza 2:1-re győzött a Fradi, kint pedig Branikovits és Fenyvesi góljával ismét nyert 2:1-re. A Ferihegyi reptéren majdnem háromezren várták a csapatot, én jöttem ki elsőnek a várócsarnokba, ahol azon nyomban vállukra vettek a szurkolók, és „Ilyen riporter kell nekünk!” felkiáltással ünnepeltek. Más kérdés, hogy három héttel később, egy 4:1-es kispesti győzelmet hozó Honvéd–Fradi meccs után már nem én voltam a kedvencük. Utóbb a Rádió legendás Pagodájában megtudtam, hogy a bilbaói meccs estéjén a Madách Színházban Gábor Miklós úgy mondta a Hamlet-monológot, hogy közben lepisszegett a súgólyukba, kérdezve, hogy áll a Fradi. Odalent ugyanis a meccset hallgatták. Másik példa a rádió egykori jelentőségére Radnóti László közvetítése a kardcsapat 1988-as olimpiai döntőjéről: 8–4-re vezettek a szovjetek, a vége 8–8 lett, találataránnyal mi nyertünk, és miközben Gedővári Imre az utolsó csörtét vívta, a Lánchíd előtt forgalmi dugó keletkezett. Az autósok nem hajtottak be az alagútba, hogy el ne menjen a vétel, le ne maradjanak a végjátékról.

– A híres alaposság: látom, erre a beszélgetésre is jó néhány teleírt papírral érkeztél, pedig itt nem is kérdezned, csak válaszolnod kell. Mire tud és mire nem tud felkészülni egy riporter?     
– A mi időnkben a legfontosabb és legbiztosabb alap a saját koponyánk volt. Ma már az internet sokat segít, de régebben csak magunkra szorítkoztunk, és fontosnak tartottuk, hogy a riporter legyen tisztában a játékszabályokkal, a sportági jellegzetességekkel, ismerje az öltözőszagot. Eszembe jut volt kollégánk, Szegő András, aki minden általa tudósított sportágat kipróbált, dzsúdózott, birkózott, súlyt emelt, sőt odament a nehézsúlyú magyar ökölvívóbajnokhoz, Edőcs Istvánhoz, és szépen megkérte, hogy üsse ki. Amaz kicsit vonakodott, húzódozott, aztán a kitartó unszolást megelégelve végül csak lecsapta Andrást.

– Igaz, hogy 1968-ban borotválkozás közben „nyerted meg” első olimpiai aranyközvetítésedet?     
– A mexikóvárosi olimpián még csak ketten voltunk kint beszélő emberek Szepesi Györggyel, és reggel, a szállodaszobában osztottuk el egymás között, hogy ki hová menjen aznap. Nekem jutott a borotválkozótükör előtt az atlétika, Németh Angéla gerelyhajító szereplésével, amelynek az volt a hátulütője, hogy elsőként dobott, így a riválisok próbálkozásait még végig kellett szurkolni a győzelméhez. Az idősebb generáció körében sokan emlegetik közvetítésemet Földi Imre 1972-es müncheni aranyáról. Ott is hasonló kihívással néztem szembe, a magyar súlyemelő után ugyanis még két-két vetélytárs két-két fogása hátravolt, vagyis még tizenhét percet kellett végigbeszélnem, fenntartva az érdeklődést, és csak az utolsó ellenfél utolsó sikertelen kísérlete után kiálthattam: „Földi Imre olimpiai bajnok!”

– Miután 1989 decemberében újraválasztottak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége sportújságíró-szakosztályának élére, a Népsportnak adott interjúdban így jellemezted a sportsajtó állapotát: „Bizonyíthatóan vagy bizonyíthatatlanul függünk különféle cégektől. Az olvasó nem tart tehát bennünket függetlennek, tisztának és szavahihetőnek. (…) Mást állítunk szerdán, mint amit hétfőn, és mindeközben lövöldözünk egymásra. Csoda-e, hogy nem kedvező a hazai megítélésünk?” Változott a helyzet?     
– Enyhült. Ma is megvan a harc, megvan az elkötelezettség is, de finomabban. Megjegyzem, sokkal több sportújságíró dolgozik ma, mint akkor. Ha már szóba hoztad az akkori szerepemet, hadd mondjam el, hogy tizenhét évnyi elnöki időszakom lényeges mozzanatának tartom az 1993-as kiválást a MÚOSZ-ból és a Magyar Sportújságírók Szövetsége megalapítását. Nem mellesleg kihoztuk a sportcsillagok gálaestjét a televízióból, és két alkalommal is vendégül láttuk a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség kongresszusát.

– A Deák téri evangélikus gyülekezet presbitereként ma is aktív szerepet vállalsz az egyházban, erről az oldaladról mégis kevesebben ismernek. Jobb a hitet csendben megélni?     
– A Deák téri templomban kereszteltek meg, 1954-ben konfirmáltam, akkor, amikor ez nem nagyon volt elfogadott. Éppen ezért nemzedékem sok más tagjához hasonlóan én sem vertem nagydobra hittel kapcsolatos dolgaimat. Ugyanakkor maga Jézus Krisztus mondja: „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.” A hit nehezen megfogalmazható valami. Meggyőződés olyasmiről, amit nem tudunk igazolni, és mégis bizonyosnak tartunk. De hogy ne csak bibliai példát említsek, Szörényinek, Bródynak van egy dala, amelyben elhangzik a fontos mondat: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.” 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 10-i lapszámában jelent meg.)