„Mindenben szeretek első lenni” – interjú Vörös Eszterrel

– Még néhány nap, és Ceské Budejovicében elkezdődik a női jégkorong elit-világbajnoksága. Mit tippel, milyen szereplés várható az újonc magyar válogatottól?
– Bizakodó vagyok, szerintem ugyanúgy helytállnak majd a lányok, ahogy eddig minden alkalommal, amikor a legjobbak között szerepeltek. Erős a mezőny, a svédek, a japánok, a norvégok és a németek a riválisok, két csapatot kell megelőzni a bennmaradáshoz, ezzel együtt őszintén remélem, hogy sikeres vb előtt állunk.

– Összesen négy vb-kvalifikációs tornán vett részt, a statisztika szerint három gól és három gólpassz volt az összesített mérlege. Milyen emlékei vannak
e szereplésekről?
– Imádtam minden egyes meccset, függetlenül attól, hogy az eredményeinket természetesen össze sem lehet hasonlítani a maiakéval. Más volt a lebonyolítási rendszer, 2000-ben, az első tornának például az volt a tétje, hogy a győztes a következő idényben a B-csoportban szerepelhet. Az észak-koreaiak végeztek az első helyen, mi nyolc csapatból hatodikok lettünk, de így is ünnep volt minden mérkőzés, főképp, hogy Székesfehérvár és Dunaújváros volt a két házigazda. A dél-afrikaiak elleni győztes meccsünkön gólt és gólpasszt jegyeztem. Büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a magyar női jégkorong szárnybontogatásának. 

– Ez valóban a hazai női hoki hőskora volt. Kicsit sem fáj a szíve, hogy nem mostanra esik a pályafutása, amikor a nemzeti csapat a világ elitjével versenyez, legjobb játékosaink pedig nyugat-európai, sőt tengerentúli klubokban légióskodhatnak?
– Mi hobbiból hokiztunk, a csapattársaim iskolába jártak vagy dolgoztak, a profi sport fényévnyi távolságban volt. Akkoriban mi, csatárok annyi taktikai utasítást kaptunk, hogy ott a kapu, lődd be a korongot! Mostanság komplett meccsstratégiát dolgoznak ki a szakmai stábok, egészen más a felkészülés, s nem mellesleg jóval nagyobb figyelmet kapnak a női játékosok is. Persze eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha manapság lehetnék aktív hokis; nos, az biztos, hogy késő lenne tinédzserként elkezdeni, a kislányok napjainkban már öt-hat évesen ismerkednek a sportággal.

– A Városligeti Műjégpályán beszélgetünk, önnek hazai környezetben, hiszen innen indult a jeges karrierje.
– Egy ugrásra, a Podmaniczky utcában laktunk, sportos oviba jártam, hetente egyszer kihoztak a műjégre totyogni. Itt tanultam meg az alapokat, s amikor iskolás lettem, anyukám telente bérletet vett nekem. Suli után elkészítettem a házi feladatot, s indultam a műjégre! Így ment hosszú éveken át. A kilencvenes évek elején kezdtek lányokat toborozni előbb az első, aztán a második női csapathoz, így kerültem képbe én is. Az első edzőm Szilassy Béla volt az Amazonok együttesnél, de mivel a rivális Marilyn hosszú időn át egyeduralkodónak számított, én pedig nagyon szeretek első lenni, átigazoltam Balogh Tibor csapatához.

– Mit szóltak a szülei, amikor előállt az ötlettel, hogy kipróbálja magát jégkorongozóként? Abban az időben ez nem volt szokványos sportágválasztás.
– Vagány csajnak számítottam, tizennégy évesen jogosítványom volt és motoroztam, sőt a zsebpénzemet motoros futárkodással egészítettem ki. Nem volt otthon sokkhatása annak, hogy elkezdtem hokizni, ráadásul akkor már tizenhat éves voltam. A felszerelést persze komplikáltabb volt beszerezni, mint manapság; kezdetben fiúcsapatok levetett mezét kaptuk meg, abban játszottunk.

– Mennyire ismerte a sportágat, amikor először hívták jégkorongozni?
– Meccsekre nem jártam, de azt azért tudtam, hogy létezik ilyen sportág. A műjégen volt egy dühöngő – mostanság is van vasárnaponként –, ezen az elkerített részen a jobban, ügyesebben korcsolyázó srácokkal fogócskáztunk. Jó részük hokizott, ők meséltek a játékról, s amikor bekerültem az Amazonokhoz, nagyon büszkék voltak rám. A Ligetben és a Kisstadionban edzettünk, igaz, mostohagyerekként a leglehetetlenebb időpontokban kaptunk jeget. Reggel hatkor és este tízkor tréningeztünk, öltözőnk nem volt, a Kisstadion folyosóján pakoltuk le a ruhánkat. De ez mind nem számított: a játék szenvedélyes szeretete vitt minket előre. Személy szerint elsősorban az motivált, hogy gólt akartam lőni!

– Voltak-e sikerélményeik a fiú kölyökcsapatok ellen, hiszen a lányokat e korosztállyal versenyeztette a szövetség?
– Óriási bizonyítási vágy dolgozott bennünk, nagyon szerettük volna megmutatni, hogy fiúk ellen is képesek vagyunk nyerni. Nem ez volt persze a jellemző. Mire reagáltunk egy játékszituációra, háromszor körbekorcsolyáztak minket, ezzel együtt begyűjtöttünk néhány győzelmet. Az 1993–1994-es idényben indult el az első női bajnokság, az egymás elleni meccsek igazi presztízscsatának számítottak.

– Ha ilyen éles volt a versengés, milyen visszhangja volt, amikor átigazolt a Marilynbe?
– Nem volt könnyű meghozni a döntést. Amikor bejelentettem, hogy távozom, bizony árulásként értékelték az Amazonnál. Szilassy Bélával jóban vagyunk, de akkor megharagudott rám, és bár jó néhány esztendő eltelt, ha találkozunk, még manapság is felemlegeti a „hűtlenségemet”.

– Az első női bajnokságot 1993-ban rendezte meg a szövetség, majd 1997-ben életre hívta a felnőttválogatottat. Milyen visszhangja volt a játékosok körében, amikor kiderült, hogy a hölgyeknek is lesz nemzeti csapatuk?
– Mindenki örömmel fogadta, megtisztelő volt, hogy címeres mezbe bújhatunk. Balogh Tibor lett a szövetségi kapitány, aki a Marilynnél a klubedzőm volt. Könnyű dolga volt a válogatásnál, minden második lány meghívót kapott. Akkoriban úgy mondták: aki nem a kezére húzta a korcsolyát, kerettag lehetett.

– Az 1997. március elsején megrendezett bemutatkozó meccsre a briteket sikerült megnyerni ellenfélnek, majd másnap jött a visszavágó, az a találkozó, amivel ön is beírta a nevét a magyar jégkorongsport aranykönyvébe.
– A régi, később leégett Budapest Sportcsarnokban játszottunk, ahol a Dunaferr–Ferencváros bajnoki döntőre készülve fagyasztottak jeget. Az első mérkőzésen 8–0-ra kaptunk ki, a visszavágó jobban sikerült. Hat perc huszonhét másodperc játék után megszereztük a vezetést, én voltam, aki a válogatott történetének első gólját ütötte. A záró harmad előtt még 1–1-et mutatott az eredményjelző, az utolsó húsz percben viszont nagy fölényben játszott a brit válogatott, s végül 5–1-re nyert. Már ezt is sikerként könyveltük el, hiszen kezdetben valamennyi ellenfelünk – elsősorban a szomszédos országok csapataival meccseltünk – jobb volt nálunk.

– Emlékszik a góljára?
– Az akció minden pillanatát fel tudom idézni. Megkaptam a korongot, kapura fordultam, de közben elcsúsztam, ám estemben sikerült bekotornom a pakkot a kapuba. Hozzáteszem, nem csak az emlékezetem őrzi a gólt, a Telesport stábja ugyanis forgatott aznap a BS-ben. Létezik egy felvétel, s amikor a tévében dolgoztam, terveztem is, hogy kiíratom magamnak, de végül nem került rá sor.

– Nem szeretnék udvariatlan lenni, de adja magát a kérdés: mennyire vették komolyan itthon akkoriban a női szakágat?
– Őszintén? Semennyire! A közvélemény nem is nagyon tudott róla, hogy létezik női hoki, a mérkőzéseinkre legfeljebb a családtagok, osztálytársak és barátok voltak kíváncsiak. A férfiszakágtól érezhető volt némi rosszalló értetlenkedés, nemigen tudtak mit kezdeni azzal, hogy a lányok is jégre merészkedtek. Inkább komikusnak könyvelték el a női hokit, minket azonban ez sem zavart, töretlenül hittünk magunkban, és tettük a dolgunkat.

– Olyannyira nem adták fel, hogy a magyar női hoki történetének első igazolt játékosa, Kolbenheyer Zsuzsanna tavaly május óta a jégkorongszövetség elnöke, mégpedig első női elnöke.
– Ő is játszott az első válogatott meccsen; akkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy Zsuzsi ilyen sikeres sportdiplomata lesz. Tudatosan, sok-sok munkával építette fel a karrierjét, és nemcsak itthon, a nemzetközi szövetségben is fontos pozíciót tölt be. Büszke vagyok rá, és nagyon drukkolok neki!

– A visszavonulását követően ön sem szakadt el a sportágtól, játékvezetőként folytatta. Mi vette rá, hogy ebben a nem éppen hálás szerepkörben is kipróbálja magát?
– Elsősorban az motivált, hogy tisztában legyek a sportág szabályaival, s ezt hokisként kihasználjam; kezdetben ugyanis párhuzamosan ment a játék és a sípolás. Mondok egy példát: a női jégkorongban tilos a bodicsek, ezért hasznos, ha valaki tudja, mi fér bele a szabályos testjátékba, s mi az, amiért kiállítás jár. Persze elkapott a gépszíj, s miután megvolt a játékvezetői vizsgám, elkezdtem gyerekmeccseket vezetni. Számtalanszor előfordult, hogy a jégre huppanó kicsit én segítettem felállni, leporoltam a popsijáról a jeget, s ezután folytatódott a mérkőzés.

– Játékosként jóban volt a bírókkal, vagy megmondta a véleményét, ha nem tetszett az ítélet?
– Szabálykövető voltam, nem rendeztem balhét, s nem kaptam fegyelmit sem. A reklamálást ráhagytam a többiekre…

– Ha játékosként nem is jutott el az elitbe, mérkőzésvezetőként – íme, egy újabb elsőség… – viszont a csúcsra ért, hiszen bekerült a női A-csoportos vb bírói keretébe, mi több, 1997-ben vonalbíróként sípolt a kanadai–amerikai világbajnoki döntőben.
– Schell László vezette a játékvezetői testületet, az ő ötlete volt, hogy menedzselni kezd nemzetközi vonalon is. Andorrába hívták össze 1996 nyarán a hokis világ női játékvezetőit – lehettünk vagy félszázan –, ezen az edzőtábori felmérésen kimondottan jól teljesítettem a szabályismereti és korcsolyázóteszten is. Ezt követően kaptam a küldéseket, és a lelkem mélyén már számítottam rá, hogy ott lehetek Kanadában, az A-csoportos vb-n. Ontarióban, Kitchener városában rendezték meg a tornát, a döntőben a házigazdák 4–3-ra nyertek a nagy rivális Egyesült Államok ellen. Remek csarnokban, kiváló játékosok csatáztak az aranyéremért, nekem a legemlékezetesebb mégis az volt, hogy egy női meccs kedvéért megteltek a lelátók – itthon ilyen élményben addig nem volt részem.

– A nemzetközi karriernek nyilván feltétele volt, hogy vezessen ob I-es meccset is. Hogyan fogadtak egy női bírót a szurkolók és azok a férfi hokisok, akik – legyünk diplomatikusak – nem mentek a szomszédba némi csibészségért.
– A nézők konkrétan kiröhögtek, de ez nem vette el a kedvem, rezzenéstelen arccal fogadtam a még oly kemény bekiabálásokat is, igyekeztem csakis arra koncentrálni, hogy minél jobban bíráskodjak. Az persze tényleg vicces jelenet volt, amikor az Újpest klasszisa, Ancsin János az első találkozásunk alkalmával – ha jól emlékszem, Jászberényben – nem kezet fogott velem, hanem kézcsókkal üdvözölt. Mivel nagyobb hiba nélkül hoztam le a meccseimet – kiszúrtam a leshelyzeteket, határozott voltam, ugyanolyan gyorsan koriztam, mint a fiúk – kezdtek elfogadni, sőt elismerni.

– A verekedők szétválasztásánál sohasem találta el félrecsúszó ütés?
– Szerencsére megúsztam a pofonokat. Játékvezetőként az volt az egyetlen félelmem, hogy esetleg nem lesz erőm szétválasztani a dulakodókat, de amikor „ütőtávon belül” kerültem, valahogy megszelídültek a kemény bunyósok is.

– Ha már az elsőségeknél tartunk: első nőként szerzett jégkorong-szakedzői diplomát a TF-en, mégsem dolgozott csapatnál, ellenben oktatóként a mai napig vállal csoportokat a Városligetben.
– Sajátos nevelési igényű gyerekeket tanítok korcsolyázni. Tíz alkalom van arra, hogy megtanulják a korizás alapjait. Nemegyszer őrületes ellenállásból vágunk neki a közös munkának, innen kell magam mellé állítani a tanítványokat. Amikor sikerül, rengeteg szeretetet adnak, alig várják, hogy újra találkozzunk. Mostanra ennyi kapcsolatom maradt a jéggel, eltekintve persze attól, hogy időnként lemegyek a lányokhoz játszani, és nagyon ritkán beállok az öregfiúk közé is. Az egykori játszótársakkal viszont évente legalább egyszer biztosan összejövünk.

– Miért hagyott fel a hokival és a bíráskodással is?
– Mert 2005-ben megszületett a legidősebb gyerekem, Szonja, majd jött Marcell, aztán pedig az ikerpár, és a négy gyerek mellett már nem fért volna bele az életembe sem a versenysport, sem a játékvezetés. De a sportággal nem szakadt meg a kapcsolatunk: mind a négy gyerkőc kipróbálta a hokit. Szonja a jégkorong mellett ritmikus gimnasztikázott, majd a színjátszást választotta: a Budapesti Színészképző hallgatója Bodó Viktor osztályában. A tizenhét éves Marci az Újpest Jégkorong Akadémia csapatában játszik, korosztályos válogatott, emellett Stipsicz Bence, valamint Hári János mentoráltja. A cél, hogy a segítségükkel eljusson valamelyik nyugat-európai bajnokságba. A tízéves ikerpár, Maja és Maxim a MAC-ban hokizik, abban a klubban, ahol édesapjuk, a férjem, Mayer Károly is ob I-es játékos volt.

– Összességében húsz évig dolgozott a Magyar Televízióban. Miként került a Telesporthoz?
– Anyukám párja rendező volt a tévé sportosztályán, sokat mesélt a munkájáról, sőt meccsekre is magával vitt. Megmutatta, hogyan kell az egyes jeleneteket lassítva visszajátszani; abban az időben az ismétlésnél az R betű villogott a képernyő sarkában. Nagyon megtetszett a munka, iskolában azonban nem tanították, élesben kellett megszerezni a gyakorlatot. Egy év után kaptam önálló feladatot, s végigkísértem a technikai fejlődést a BETA-tól a számítógépes rendszerig. Ebben a szerepkörben eljutottam a londoni és a tokiói olimpiára, mindkét helyszínről magyar stáb közvetítette a vívást; Szilágyi Áron kardaranya után lerohantam hozzá egy közös fotóra. Talán a vívást a legnehezebb lassítani, nekem a superslow-kamerával közvetlen közelről kellett megmutatni a találatot. Bizsergető érzés nézők tízmillióinak visszajátszani a sorsdöntő pillanatokat. Dolgoztam hokimeccseken is, sőt egy-egy közvetítés erejéig máig visszahívnak, ha olyasvalakire van szükség, aki játékvezető és tévés szakember egy személyben. Legutóbb októberben dolgoztam Fehérváron egy ICEHL-mérkőzésen, az én feladatom volt, hogy angolul feliratozzam a kiállításokat.

– Aki manapság beírja a netes keresőbe a nevét, nem hokisként, nem játékvezetőként, még csak nem is tévés szakemberként, hanem ingatlanguruként találja meg. Hogyan lett önből üzletasszony?
– Az ingatlanozás mindig is érdekelt. Zuglóban születtem, s némi kitérővel ma is a XIV. kerületben lakom, viszont szeretek ötévente új otthonba költözni. Építkeztünk, majd eladtunk – így indult a történet. Eleinte a családból, illetve a baráti körből fordultak hozzám tanácsért, aztán beütött a Covid, amikor többé-kevésbé leállt a sportvilág is, és ez ráébresztett, hogy érdemes több lábon állni. A járványidőszakban elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot, mellette sporttáplálkozási tanácsadói, sőt gombaszakértői végzettséget is szereztem. Ingatlanszakértőként is visszaköszön, hogy szeretek mindenben első lenni: az irodánknál többször elnyertem a legnagyobb összegben értékesítő, legtöbb megbízást kötő ingatlanos címét. Fővárosi, agglomerációs, balatoni és tengerparti ingatlanokkal foglalkozom. A módszerem, hogy valódi segítő szándékkal fordulok minden ügyfélhez, megpróbálom beleélni magam a helyzetébe. Tudom a buktatókat, ismerem a veszélyeket, s beleteszem azt a munkát, amit annak idején a jégen is beletettem. Az akkoriban gólokban kamatozott, most pedig forintokat ér.  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 5-i lapszámában jelent meg.)